Férfiként: halálraítélt.
Megfogni neszeit az éjszakának.
Zuhanni, zuhanni, mint a kő!
Arcom csontján a rés,
hiányod miatt tátong.
Szememet feléd fordítom,
lepergett húsgombóc kikelt
szirmokat nyomnak,
mert legtudomabb,
legtöbb már tudom,
hogy múltamba belevesztél.
Befagy a szám,
megpüffedt ajkaim között
holdarcod ívét hordom,
magamba beépítetek.
Sírgödör szélébe kapaszkodó
fű hajad selyem fáj.
Forrás: Magyarul Bábelben
Nem volt jogom
válladra raknom életem,
hogy te viseld el az elviselhetetlent –
hogyan viseljem el?
Nem mentségem, ha bárhogy is szeretlek,
és bűntudatom az is, hogy szeretsz.
Forrás: Magyarul Bábelben
A voltak voltak, és a múlt halott.
Az építettek mind rommá omoltak,
virággá bomlanak a vaksi holtak,
ámulva nézik selymes csillagok.
Lomha korom közt gördül a kiholt nap,
a hidak árba fúltak a folyókon,
az emlékeken béklyó, béna ólom,
véresre botlik tegnapon a holnap.
Tudod-e még az utat, merre jöttünk?
Az életet, mely szertehullt mögöttünk?
A völgy szelídjét, túl a vad hegyen?
S látod-e már, mint köti néma szájjal,
síró mosollyal, köddel és halállal
sarkantyúját az ifjú szerelem?
Forrás: FB Szeretem a verseket
Mivel már nem bírom tovább
A gyötrő kínt, mely rám nehézül;
Mivel szívemből egy lökéssel
A vallomás kitörni készül;
Mivel vonaglik gyáva lelkem
A mámortól, mely átölel;
Mivel az üdv közel, közel van:
— Azért futok most innen el.
Mivel szép vagy, mivel szeretlek,
Emésztő, görcsös szenvedéllyel;
Mivel tenélküled kiégett,
Sötét a lelkem, mint az éjjel;
Mivel halál van, hol te nem vagy,
Hideg halál van, mindörökké;
Mivel csak látni, látni vágylak:
— Azért nem foglak látni többé.
A Polikrátesz gyűrűjének
Zokogja lelkem bús regéjét:
Kell, hogy az istenek haragját
A boldogok remegve féljék,
Én a gyötrelmekért születtem,
Reménytelen jövék e földre;
— Azért halok meg messze tőled,
Lesújtva, gyáván, összetörve.
(Három vers, egy bejegyzésben – 1994)
Az érte meg, nem az a rózsa,
Mit odadobtál, hanem az,
Mi nyelvhegyemtől harmatozva
Bontotta szirmát: a tavasz,
Egyetlen tavaszom virága,
Amit csak árulás, halál
Követhetett. Megérte, drága,
Hogy ami romló, sírba száll
Idő előtt, – a te idődben
Úgy sincsenek órák, napok;
Szeress akárkit – énelőttem
Nem voltál, és ha nem vagyok,
Nem is lehetnél! Nyári, kármin
Rózsáid szirma elpereg…
A kérdésre: ki vagy te, Carmen?
Csak véreddel felelhetek.
Nem érted, Carmen? Engem, téged
Nemcsak a kéj köt össze már,
Hanem az árulásod végleg
Feloldó végtelen halál.
Ahogyan én szerettelek,
Carmen, csak én, csak én, csak én, –
Bolond lány, hogy feledheted
Egy torreróért könyedén?
Emlékszel még? Szoknyáidat,
Mint szirmokat bontottam én
Ki sorra, s ajkam megtapadt
A forró, bíborló bibén.
Emlékszel? Még táncoltam is,
Bár botlábú vagyok, veled, –
S pogányul csókoltad hamis,
Húsbálvány-istenségemet.
Ahogyan én szerettelek,
Carmen, csak én, csak én, csak én, –
Bolond, ki ily könnyen feled,
S inkább letörve hull elém.
Már nem is kellenél! Hiszen
Virágporod reám tapadt
Örökre, – fölszállok s viszem
Halál-kasomba csókodat.
Ó, Carmen! Ha kimondom a
Neved, mely nemcsak szó, de élet
S halál esszenciája, – ma
Tudom már: az volt az itélet,
S nem a hóhérkötél, melyen
Ellengem holnap dallamát vad
Nevednek: Carmen, Carmenem,
S azt is, hogy áldlak, áldlak, áldlak.
A földre csöppen majd magom,
Ha végsőt rándulok, s alóla
Kikél és fölsír magzatom,
A magzatunk: a mandragóra.
Halott vagy és halott leszek;
De ő igézetével áthat
Mindent, s a földiek felett
Uralkodik: kaján varázslat.
Ó, hogyha akkor, akkor én,
S te is, te is, ha mind a ketten…
Aréna-létünk bűvkörén
Belül te, én kívül rekedtem.
Forrás: DIA — PIM
Nem mehetek ma Trisztán nem lehet
Most lázasodott be a kisfiam
Fiunk hisz szinte biztosan tied
Ne sírna úgy rohannék boldogan
Holnap se jó az Marke napja rég
Ilyenkor fürdik kölnit szór magára
Ha e napon se hálnék véle még
Igazolást találna gyanujára
Holnaputánra a burgund követ
Jelentkezett be megsúgták királya
Küld nékem egy csodás rubinkövet
Ügyelnem kell a diplomáciára
Három nap múlva akkor lesz a bál
Eljönnek mind a kornwalli urak
Sok puccos dáma s undorodva bár
Fogadnom kell a hódolatukat
Nem mehetek foglalt minden napom
De hidd el nékem is sajog sebed
Futok hozzád amint lesz alkalom
És akkor akkor meghalok veled
(1993)
Forrás: DIA — PIM
Vendégem és varázslóm
Ebben az átlátszó esőben
nagyon magányos lett az erdő.
Madarak torkában a lángot
elfújta kedvetlen, hanyag szél.
Állnak a lombok, mint lovak
a szomorúság jászolánál;
baljós tükröket rejt a hegyhát
s bennük ég és föld öklelését.
Ha nem élnél, most elaludnék
s nem gondolnék semmi örömre,
sem a víz citera-szavára,
sem ágyékod villámaira.
De fölkönyöklök nyavalyámból,
az elmúlásból fölkönyöklök
s téged látlak, egyetlen élőt,
kiben a nyár még folytatódik.
A nyár, mit az eső kioltott,
akárcsak egy boglyatüzet,
a nyár, mely olyan zaklató, mint
a szerelem vagy mint a rózsák.
Az évszakokat folytatod te
azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:
ha fölnézel; ragyog a Nap
s ki is nyílik, mint egy kapu.
Ezen át lépsz be újra hozzám,
vendégem és varázslóm vagy –
Eláll az eső szívverése
s a fű zöld parazsa fölizzik.
Forrás: DIA — PIM
Szívem falán a gond sötétlik,
Egy árny a hófehér falon:
Óh, megöregszel te is egyszer,
Én édes, szőke angyalom.
A szőke haj ezüstre válik,
Barázdás lesz a homlokod,
És csókos ajkad pírja elvész
S a szíved halkabban dobog.
És benne mélyen eltemetve
A régi, régi szerelem,
És szenvedélytelen, szelíden
Fogsz társalogni énvelem.
Igérd meg azt, hogy kezed akkor
Kezemből vissza nem veszed,
S szeretni fogsz majd akkor is még,
Mikor már én is vén leszek.
Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy oly nagyon szerettelek,
Hogy rácsókoltam ajakadra
Sok év alatt a zord telet.
Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy elhervadtál keblemen,
Hogy másnak senkije se voltál,
Csak nékem voltál mindenem.
Igérd meg azt, hogy szemrehányást
Szíved magadba nem fogad
S nem kéri tőlem soha vissza
Aranyos ifjúságodat.
Forrás: DIA — PIM
Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,
olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,
és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst –
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,
s mint napsütötte égiháború :
sötétarany,–
ha megharagszol, épp
olyan vagy mint az ú,
mélyhangú, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Mert nő és ember vagy, szájig bezárva
a társadalomba, biológiába,
s halált tűzve a puska tusára
őrzi az anyag szíved és
szerelmekkel fölcicomázva
sír tested fegyvertelen, árva,
milliárdnyi köztársasága
– nincs számodra üdvözülés,
örülj, hogy bennem megszülethetsz,
hogy bennem szabadon lélegezhetsz,
van-e – fegyencnek a fegyenchez –
szívemhez, számhoz más közöd?
Gyűlölködhet a rügyre virága,
a gyökér gyűlölködhet magvára,
gyűlölködhet a mag magára
– bennem magadat gyűlölöd.
Mint erdők, egyetlen magházba,
apámba, anyámba vagy zárva,
oly időtlen mélyre leásva,
– hogy félek tőled, ha rád tekintek,
mert ez is és az is kegyetlenség,
ha szeretsz életre-halálra,
s nem latolgatod, mi az ára
– csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
