https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Sumonyi Zoltán: A hét napjai

    Ha kedd, ha péntek, mindegy, úgyse látlak,
    S mindegy, ha délelőtt csütörtökön, –
    Mint hétfő, szerda, szombat – vízözön
    Előtti korszakunkban – s a vasárnap!

    Egyformán hosszú már a kedd, a péntek,
    Csütörtök, – délelőtt vagy délután.
    Hosszú? Nem is. Csak van. Örök hétvégék
    Követik egymást, mert nap nap után

    Nem látlak, nem beszélünk, föl se hívlak,
    Csak fölhívhatnálak még, s mormolom
    Hogy kedd, csütörtök, péntek, – s szerda, hétfő…

    Mert addig, míg tudom, hogy hol s mikor vagy,
    Hogy fölhívhatlak, – addig nem tudom
    Elhinni sem, hogy ez a csend a végső.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kiss Dénes: Szerelmem utolsó verse hozzád

    E szerelemhez nincs közöd!
    Magam akartam magamnak.
    Bár irántad fogantatott,
    nincs rajta hatalmad.

    E szerelemhez nincs közöd,
    nem volt és nem is lesz soha.
    Fénylik az idők fölött,
    bár gyötrő és ostoba.

    E szerelemhez nincs közöd,
    magamnak teremtettem.
    Te jársz-kelsz élőn is halott,
    holtan is temetetlen.

    E szerelemhez nincs közöd –
    bár érted sarjadott –
    csak mint az árulónak
    ahhoz, kit föladott!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ágh István: Szereleműző

    Ezt a szerelmet
    szívem kivesse
    zuhanjon messze
    oda aki adta
    a nő álmába
    mint féreg az almába
    minden mozdulatába
    mint szél a Dunába
    onnan zuhanjon
    házba szobába
    legyen szobája
    hajnali kocsma
    szobrok képek
    támadjanak föl mint a részeg
    iszonyodva
    onnan zuhanjon
    tájba világba
    kismadaras kertet
    kaszaboljon az ég kaszája
    lomb leessen
    virág kivesszen
    porrá lehessen
    zöld por a májusi tájból
    fűből fából kalászból
    vörös a vörös nyárfavirágból
    lila a lila mákvirágból
    sárga a sárga tányérvirágból
    ezt a szerelmet
    a táj kivesse
    anyám apám
    anyja apja
    lakodalmába
    kérő szerelmes szavakba
    mámoros szemekbe borba
    négyféle testbe
    négyféle vérbe
    onnan zuhanjon
    ciprus tövébe
    szálljon alá a
    csontsövényű éjbe
    ezt a szerelmet
    szívem kivesse
    zuhanjon messze

    Forrás: Szívzuhogás

  • Jékely Zoltán: Kiűzetés a Paradicsomból

    Minden végtagunkkal összefonódva
    az ősemberi csont- és izomcsomóba,
    vérünk egymás vérébe oltva,
    oly egyek voltunk, mintha így születtünk volna:
    nő-férfi, egy-test, együtemű két szív,
    iker-lelkek reflexei,
    közelből összevillanó szemek
    lidérc-lángokkal egymásba cikázók –
    Mi tépte ketté ezt az egy-világot?

    Mintha doronggal ütöttek volna gerincen,
    bénultan és kihűlve,
    dermedten elterülve,
    jégszárnyasan, távolodón repülve
    egy fekhelyünkről már kétféle űrbe:
    étheri hidegek vagyunk s vágytalanok,
    mint a nemtelen, meddő angyalok.

    Külön-külön összekulcsolt kezünk
    bocsánatért eseng: amiért nem vétkezünk,
    s mert testünk gyatra újra fölidézni
    az Éden valóraváltott
    igéretét, s egymásnak újra megadni
    a tegnap ízlelt pillanatnyi
    örökkévalóságot.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Lászlóffy Aladár: Egyetlen írás

    Forog a ledobott ceruza: egyedül maradt
    férfi a fehér-fehéren.
    Tudod-e, hogy már találkoztunk, annak
    ellenére, hogy szerinted mindössze
    szerelem volt. Laktunk pár órát valahol,
    a szoba kockájában,
    ott se középen, csak valahol fontos helyen,
    mint a szív:
    egy ágyon.

    Legalább két fejem van, egyik
    az arcoddal alszik már, s végig beszélget,
    a másik a helyét keresi égben, öledben,
    s hallgat, tessék: szavakkal lát, néz,
    mint aki ember-életünk előttről ismer.

    Minél közelebb hajlom, mintha
    madártávlatból meztelen leány-föld volnál,
    valami hanyatt fekvő félsziget,
    akire mindig lelátok, olyan
    összefoglaló táj, akiről egyszerre érzem
    északot, délt, hegyeit s piros-petty városait.

    Nem is tudom, miképp világít így ez a
    törékeny sötétség, hogy láthat mégis tisztán
    bejárni végig ujjaim esője –
    melyik kor vagy,
    és melyik nép lángol ilyenkor bennem
    a szokásaiért?

    Nem simogatlak, csak búcsúzom, mint a
    campaniai tájtól Itália örök költői, öregen.
    Te fehér, te idevetített.
    Te darab holdfény. Te írás,
    akit egyedül én olvastam
    mindig örökre.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Juhász Gyula: Megölt szerelem sírkövére

    Anna meghalt és Annát eltemettem…
    Szép volt, nemes volt, tiszta, mint a hó.
    Ott él ő már csak a nagy emlékekben,
    Minden elomló és elsuhanó.
    Nincs könnyem és nem járok én gyászmezben,
    De Anna meghalt, Annát eltemettem!

    Vannak ösvények, amelyekre többé
    Nem lép a lelkünk, bár útunk örök,
    Vannak csodafák, nyílhatnak örökké,
    De nekünk egy viráguk letörött,
    Csak sírva járhatnánk egy tündérkertben…
    Ó, Anna meghalt, Annát eltemettem!

    Ne hozzatok hírt róla, őszi felhők,
    Ne hozzon hírt felőle a tavasz,
    Üdvöt adhatnak néki nyári erdők,
    Engem emléke halkan behavaz.
    Szép volt, nemes volt, szűz volt a szívemben,
    De Anna meghalt, Annát eltemettem!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Sumonyi Zoltán: Hol is, hol is?

    Ha ott lennék, ahogy most itt vagyok;
    Egy más lakásban, nem a megszokott
    Ajtók, falak és tárgyaim között,
    Vagy másképpen szitál a téli köd
    Az ablakon túl; – bárhogy is szeress,
    A szerelemnek árulója lesz
    Sok öntudatlan apró mozdulat,
    Mert szűknek érzem majd a falakat,
    Vagy túl tágasnak azt a nagy szobát,
    Ahol fiaim nem csörtetnek át,
    Vagy nem találnák ott az anyjukat,
    És én se látnám ott az anyjukat, –
    A hétköznap másképp mindennapos,
    Az ünnep lenne másképpen habos,
    Az indulás másként izgalmas és

    Más biztonság a visszaérkezés, –
    Reflexeim egyszerre ellened
    Fordulnának; de vissza nem lehet
    Csinálni már, – á hát némán ordítok,

    Ahogy most innen Érted ordítok…

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szabó Lőrinc: A neved

    (A Tücsökzene-ből)

    Kiáltani szeretném, s nem lehet,
    még súgni se szabad a nevedet,
    még gondolni se, – jaj, elárulom,
    pedig belül csak azt visszhangozom,
    a hangos titkot, mely életemet
    úgy édesíti, édes nevedet:
    nevedet, édes, a pár szótagot,
    mely tündéri burkoddá változott,
    röpítő közegeddé, nevedet,
    mely körém gyújtja az emlékedet,
    fűszerként csendít a nappalon át
    s beillatosítja az éjszakát
    s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
    már majdnem te vagy, amit beszívok,
    már majdnem te: minden lélegzetem
    veled itat és zsongat édesen:
    édes neved betölti szívemet
    s titka, te, vagy nála édesebb.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Illyés Gyula: Egymásra lelt…

    Egymásra lelt, s rögtön kevés lett
    egymásnak ujj meg ujj
    és kar meg kar, majd ajk meg ajk;
    több kellett válaszul.

    Földmély-lakó kis állatokként,
    ha fény gyúl hirtelen,
    hogy búna minden porcikánk
    éjedbe, szerelem!

    De kint és fönt maradunk egyre
    s valami egyre hív.
    Testünkben csillag-messzeségben
    izzik a szív s a szív.

    Forrás: Szívzuhogás

    I

  • Vas István: Csak azért

    (Egy régi napló töredéke)

    Csak azért, mert az a bizonyos villanyáram
    Köztünk és körülöttünk és bennünk is kiégetett
    Minden biztosítékot, és kilógtak a falból
    A megszenesedett drótok, és helyrehozhatatlanul
    Megszakadt, elmaradt, nem is tért vissza, mert
    Nem tudtunk és nem is tanultunk meg vele bánni – csak azért?

    Csak azért, mert se vér, se név nem jogosít fel
    Kettőnket semmi néven nevezhető kapcsolatra,
    Holott anyámhoz, apámhoz, húgomhoz, az összes
    Vérrokonomhoz mikor volt feleannyi
    Közöm is? Csak azért, mert azután már nem a testét?
    Mert már csak megváltott? Mert nem voltam képes abból,
    Amit adott, megőrizni a szépséget sem,
    Csak az életemet, meg az ép eszemet – csak azért?

    Csak azért nincs jogunk tudni, sőt, hallani sem egymásról?
    Úgy, hogy ha szóba kerül, csak annyit mondhatok:
    „Igaz is, mi van vele? Hogy van? Te látod őt néha?”
    És ha meghalok, egy szót sem válthatok előtte,
    És ha ő hal meg majd, én csak elvegyülve hátul,
    Mintha véletlenül, megyek a koporsója után.
    És életemnek az a része elsűllyedt, akárcsak
    Az a bretoni székesegyház, és hiába
    Szólal meg odalent a harangja naponta:
    Csak nagyritkán ha fölhallom a tenger alól.

    Forrás: Szívzuhogás