Címke: Szerelem

  • József Attila: GYERMEKKÉ TETTÉL

    Gyermekké tettél. Hiába növesztett
    harminc csikorgó télen át a kín.
    Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
    Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

    Számban tartalak, mint kutya a kölykét
    s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
    Az éveket, mik sorsom összetörték,
    reám zudítja minden pillanat.

    Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
    Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
    Hiányod átjár, mint huzat a házon.
    Mondd, – távozzon tőlem a félelem.

    Reám néztél s én mindent elejtettem.
    Meghallgattál és elakadt szavam.
    Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
    hogy tudjak élni, halni egymagam!

    Anyám kivert – a küszöbön feküdtem –
    magamba bujtam volna, nem lehet –
    alattam kő és üresség fölöttem.
    Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

    Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
    kinek szeméből mégis könny ered.
    Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
    nagyon meg tudtam szeretni veled.

    1936. máj.

  • József Attila: AMIT SZIVEDBE REJTESZ

    Freud nyolcvanadik születésnapjára

    Amit szivedbe rejtesz,
    szemednek tárd ki azt;
    amit szemeddel sejtesz,
    sziveddel várd ki azt.

    A szerelembe – mondják –
    belehal, aki él.
    De úgy kell a boldogság,
    mint egy falat kenyér.

    S aki él, mind-mind gyermek
    és anyaölbe vágy.
    Ölnek, ha nem ölelnek –
    a harctér nászi ágy.

    Légy, mint a Nyolcvan Éves,
    akit pusztítanak
    a növekvők s míg vérez,
    nemz millió fiat.

    Már nincs benned a régen
    talpadba tört tövis.
    És most szivedből szépen
    kihull halálod is.

    Amit szemeddel sejtesz,
    kezeddel fogd meg azt.
    Akit szivedbe rejtesz,
    öld, vagy csókold meg azt!

    1936. máj.

  • József Attila: ÓDA

    1

    Itt ülök csillámló sziklafalon.
    Az ifju nyár
    könnyű szellője, mint egy kedves
    vacsora melege, száll.
    Szoktatom szívemet a csendhez.
    Nem oly nehéz –
    idesereglik, ami tovatűnt,
    a fej lehajlik és lecsüng
    a kéz.

    Nézem a hegyek sörényét –
    homlokod fényét
    villantja minden levél.
    Az úton senki, senki,
    látom, hogy meglebbenti
    szoknyád a szél.
    És a törékeny lombok alatt
    látom előrebiccenni hajad,
    megrezzenni lágy emlőidet és
    – amint elfut a Szinva-patak –
    ím újra látom, hogy fakad
    a kerek fehér köveken,
    fogaidon a tündér nevetés.

    2

    Óh mennyire szeretlek téged,
    ki szóra bírtad egyaránt
    a szív legmélyebb üregeiben
    cseleit szövő, fondor magányt
    s a mindenséget.
    Ki mint vízesés önnön robajától,
    elválsz tőlem és halkan futsz tova,
    míg én, életem csúcsai közt, a távol
    közelében, zengem, sikoltom,
    verődve földön és égbolton,
    hogy szeretlek, te édes mostoha!

    3

    Szeretlek, mint anyját a gyermek,
    mint mélyüket a hallgatag vermek,
    szeretlek, mint a fényt a termek,
    mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
    Szeretlek, mint élni szeretnek
    halandók, amíg meg nem halnak.

    Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
    őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
    Elmémbe, mint a fémbe a savak,
    ösztöneimmel belemartalak,
    te kedves, szép alak,
    lényed ott minden lényeget kitölt.

    A pillanatok zörögve elvonulnak,
    de te némán ülsz fülemben.
    Csillagok gyúlnak és lehullnak,
    de te megálltál szememben.
    Ízed, miként a barlangban a csend,
    számban kihűlve leng
    s a vizes poháron kezed,
    rajta a finom erezet,
    föl-földereng.

    4

    Óh, hát miféle anyag vagyok én,
    hogy pillantásod metsz és alakít?
    Miféle lélek és miféle fény
    s ámulatra méltó tünemény,
    hogy bejárhatom a semmiség ködén
    termékeny tested lankás tájait?

    S mint megnyílt értelembe az ige,
    alászállhatok rejtelmeibe!…

    Vérköreid, miként a rózsabokrok,
    reszketnek szüntelen.
    Viszik az örök áramot, hogy
    orcádon nyíljon ki a szerelem
    s méhednek áldott gyümölcse legyen.
    Gyomrod érzékeny talaját
    a sok gyökerecske át meg át
    hímezi, finom fonalát
    csomóba szőve, bontva bogját –
    hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
    s lombos tüdőd szép cserjéi saját
    dicsőségüket susogják!

    Az örök anyag boldogan halad
    benned a belek alagútjain
    és gazdag életet nyer a salak
    a buzgó vesék forró kútjain!
    Hullámzó dombok emelkednek,
    csillagképek rezegnek benned,
    tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
    sürög millió élő állat,
    bogár,
    hinár,
    a kegyetlenség és a jóság;
    nap süt, homályló északi fény borong –
    tartalmaidban ott bolyong
    az öntudatlan örökkévalóság.

    5

    Mint alvadt vérdarabok,
    úgy hullnak eléd
    ezek a szavak.
    A lét dadog,
    csak a törvény a tiszta beszéd.
    De szorgos szerveim, kik újjászülnek
    napról napra, már fölkészülnek,
    hogy elnémuljanak.

    De addig mind kiált –
    Kit két ezer millió embernek
    sokaságából kiszemelnek,
    te egyetlen, te lágy
    bölcső, erős sír, eleven ágy,
    fogadj magadba!…

    (Milyen magas e hajnali ég!
    Seregek csillognak érceiben.
    Bántja szemem a nagy fényesség.
    El vagyok veszve, azt hiszem.
    Hallom, amint fölöttem csattog,
    ver a szivem.)

    6 (Mellékdal)

    (Visz a vonat, megyek utánad,
    talán ma még meg is talállak,
    talán kihűl e lángoló arc,
    talán csendesen meg is szólalsz:

    Csobog a langyos víz, fürödj meg!
    Ime a kendő, törülközz meg!
    Sül a hús, enyhítse étvágyad!
    Ahol én fekszem, az az ágyad.)

    1. jún.

  • József Attila: ÓH SZÍV! NYUGODJ!

    Fegyverben réved fönn a téli ég,
    kemény a menny és vándor a vidék,
    halkul a hó, megáll az elmenő,
    lehellete a lobbant keszkenő.

    Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
    helyezkedik a csontozott uton;
    kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
    zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

    De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
    mint egykor melléd: mellé leülök.
    Bajos szél jaját csendben hallgatom,
    csak hulló hajam repes vállamon.

    Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
    szerelem szólal, incseleg felém,
    pirkadó madár, karcsu, koronás,
    de áttetsző, mint minden látomás.

    1928 vége

  • József Attila: TEDD A KEZED

    Tedd a kezed
    homlokomra,
    mintha kezed
    kezem volna.

    Úgy őrizz, mint
    ki gyilkolna,
    mintha éltem
    élted volna.

    Úgy szeress, mint
    ha jó volna,
    mintha szívem
    szíved volna.

    1928 máj.–jún.

  • József Attila: RINGATÓ

    Holott náddal ringat,
    holott csobogással,
    kékellő derűvel,
    tavi csókolással.

    Lehet, hogy szerelme
    földerül majd mással,
    de az is ringassa
    ilyen ringatással.

    1928 tavasza

  • József Attila: ÁLDALAK BÚVAL, VIGALOMMAL

    Áldalak búval, vigalommal,
    féltelek szeretnivalómmal,
    őrizlek kérő tenyerekkel:
    búzaföldekkel, fellegekkel.

    Topogásod muzsikás romlás,
    falam ellened örök omlás,
    düledék-árnyán ringatózom,
    leheletedbe burkolózom.

    Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
    szívemhez szívvel keveredsz-e,
    látlak, hallak és énekellek,
    Istennek tégedet felellek.

    Hajnalban nyujtózik az erdő,
    ezer ölelő karja megnő,
    az égről a fényt leszakítja,
    szerelmes szívére borítja.

    1927 karácsony

  • József Attila: ÉRTED HARAGSZOM, NEM ELLENED

    Mikor fölkél a nap,
    a sosem haragvók hajától eltéritődik a harmat,
    ne bántson téged az én haragom soha, kedves.

    Sokszor gondolok nagy futós terekre, ahol lehet el kell majd esnem,
    az árbocfaragók árbocokkal jönnek oda tömött sorokban,
    és győzvén ott, égnek hajitja hatmillió vasas az ő csengő szívű kalapácsát.
    Szerszámok égi viharába
    csókjaidat hadd viszem én is el oda kedves.

    Észre sem veszed hogy kihúzom magam, mikor a jövőről szólok,
    ha akarod, hát csak ama városdaloló győzelem után térek meg hozzád,
    vagy majd a pékek összekötik kenyérvető, jó lapátjaikat,
    végigfektetnek rajta engem és lehajtott lisztes fővel
    elhoznak lassan az ágyadig.

    Érted haragszom én, nem ellened,
    nosza szoritsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
    erősitsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.

    1. jún.

  • József Attila: KOPOGTATÁS NÉLKÜL

    Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
    de gondold jól meg,
    szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
    A kancsóba friss vizet hozok be néked,
    cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
    itt nem zavar bennünket senki,
    görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

    Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
    ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
    melegben levethesz nyakkendőt, gallért,
    ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
    hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

    Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
    de gondold jól meg,
    bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

    1. ápr.

  • József Attila: OLYAN BOLOND VAGY

    Olyan bolond vagy
    Szaladsz
    Akár a reggeli szél
    Még elüt valamelyik autó.
    Pedig lesikáltam kis asztalomat
    És most
    Tisztábban világit kenyerem enyhe fénye.
    No gyere vissza, ha akarod
    Veszek takarót vaságyamra
    Egyszerü, szürke takarót.
    Illik az
    Szegénységemhez, aki szeret téged
    És az Úr is szereti nagyon
    És engem is szeret az Úr
    Nem jön soha nagy fényességgel
    Nem akarja, hogy elromoljanak
    Szemeim, akik
    Nagyon kivánnak látni téged
    És nagyon szépen néznek majd terád
    Ha visszajössz
    Vigyázva foglak megcsókolni
    Nem tépem le rólad a kabátot
    És elmondom mind a sok tréfát
    Mert sokat kieszeltem azóta
    Hogy te is örülj
    Majd elpirulsz
    Lenézel a földre és kacagunk
    Hangosan, hogy behallatszik szomszédunkba
    A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik
    És fáradt, összetört álmukban majd elmosolyodnak ők is.

    1925 ősze