Címke: Szerelem

  • VÁRNAI ZSENI Szerelem

    Messze, a kéklő üveghegyeken
    él egy madár, a neve szerelem.
    Topáz a csőre, és a két szemén
    rubintos tűzben szikrázik a fény.
    A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
    alatta ver forró piciny szíve
    és mint a villám lecsap hirtelen,
    fényből, viharból jön a szerelem!

    Már láttam egyszer, jött egy pillanat
    szívemre ült és hittem, itt marad,
    utána kaptam gyorsan és kezem
    átfogta csöppnyi testét melegen,
    vergődött, karmolt és az átkozott
    tenyeremben verébbé változott,
    szebbik valójá eltűnt, messzeszállt
    s talán már más szív fölött muzsikált.

    Elfogni őt, bezárni nem lehet,
    akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
    csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
    hogy utolérje azt a madarat.
    A színe, hangja mindig újra más,
    messzeszűrű, különös és csodás.
    Ott fönt lakik a kék üveghegyen
    az a madár, a neve: szerelem.



  • BARANYI FERENC Vallomás

    Belátom, nincs menekvés. Veled kell végigélnem
    – ha van még – hátralévő harminc vagy negyven évem,
    s ez nem beletörődés. Törvény, mit – félredobván
    hűlt viszonyok receptjét – létezésed szabott rám,
    kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben:
    kevés és íze-vesztett – de nélkülözhetetlen

    Miért léptél be orvul szeretteim sorába?
    Szükségem úgy tapad rád, mint kisdedként anyámra,
    ó, lennél már közömbös! Elválnánk, mint sokezren
    teszik e kontinensnyi érzelmi jégveremben,
    akadna magyarázat: a költő szárnyalását
    ódon kalitba zárja kicsinyes monogámság…

    Nem a közös nyomorral kiböjtölt kedves otthon
    ölel panel-falával, hogy véled összefonjon,
    nem kényelem bilincsel, meleg fészek-közösség,
    miért a csontig ázott madár felejti röptét,
    nem is hála láncol, miért esett koromban
    szegődtél életemhez, amikor senki voltam,
    és nem a megszokás tart, amely lázadni pattant
    idegeket csitítva nem vállal már szokatlant,
    s a meglevő csekélyért – mit marka bizton érez –
    a többnek csöpp esélyét gyáván feladni képes.

    Beléptél – mit tehetnék? – szeretteim sorába,
    anyámmal és húgommal egy sorban állsz – hiába,
    ezernyi összenőtt szál kötöz az életemhez,
    mégsem merném mesélni olykor susogva: Kedves,
    megint beleszerettem egy röpkevágyú lányba,
    haja akár a tűzláng, gazellaláb a lába –
    mert már az ösztönökben szavam bátortalan kong,
    mert bűn ma még alázni baráti szóval asszonyt,
    szokásból sem viselnéd. Mégha rosszul sem esne,
    törvénysértő beszédem elmenni kötelezne,
    s én meghalnék utánad. Inkább heves szerelmest
    mímelek éjjelente, csak végleg el ne kergess,
    hidd el: rakéta-korban a frigy még ősi, félvad.
    Te nélkülözhetetlen, de kár, hogy feleség vagy!



  • Ady Endre: A jelen hajóján

    Be szép ilyenkor a szép,
    Be szép, hogy a hajómon viszlek,
    Be szép, hogy szépnek hiszlek.

    Talán te nem is tudod,
    Hogy mindenek már megfakultak
    S nincsenek már: csak múltak.

    Csak nekünk van még hajónk,
    Árbocán a zászlós Jelennel.
    Ím, itt a szívem, vedd el.

    Távolból nyújtsd a kezed,
    Édes kezek, szent elitéltek,
    Most minden a tiétek.

    Ne legyenek evezők
    S hajónk örömmel, szertelennel
    Futhasson a Jelennel.

    Halálba vígan futók
    Örömével vinném a szépet,
    Lelkem, vinnélek téged.

    Vinnélek és viszlek is,
    Régi hajós vett a hajóra,
    De szép és új az óra.

    Be igaz is a Jelen,
    Be jó, hogy mi benne maradtunk
    S szabad vizekre csaptunk.

    Be szép ilyenkor a szép,
    Be szép, hogy a hajómon viszlek,
    Be szép, hogy szépnek hiszlek.

  • Arany János: Tetemre hívás

    A radványi sötét erdőben
    Halva találták Bárczi Benőt.
    Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
    “Ime, bizonyság Isten előtt:
    Gyilkos erőszak ölte meg őt!”

    Kastélyába vitette föl atyja,
    Ott letevék a hűs palotán;
    Ki se terítteti, meg se mosatja:
    Vérben, ahogy volt, nap nap után
    Hever egyszerű ravatalán.

    Állata őrzeni négy alabárdost:
    “Lélek ez ajtón se be, se ki…”
    “Hátha az anyja, szép huga már most
    Jönne siratni?” – “Vissza neki;
    Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”

    Fojtva, teremről rejti teremre
    Halk zokogását asszonyi bú. –
    Maga, pecséttel, “hívja tetemre”
    Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
    Legyen a seb vérzése tanú.

    A palotát fedi fekete posztó,
    Déli verőn sem süt oda nap;
    Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
    Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
    Sárga viaszfényt nyughelye kap.

    “Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”
    Jő, kit az apja rendre nevez;
    Hiába! nem indul sebe a holtnak
    Állva fejénél az, vagy emez:
    “Gyilkosa hát nem ez… újra nem ez.”

    “Hát ki?…” riad fel Bárczi sötéten,
    “Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
    Ide a gyilkost!… bárha pecsétem
    Váddal az önnön szívemig ér:
    Mindenki gyanús nekem, aki él!”

    “Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
    Sorra belépdel sok dalia:
    Fáj nekik a hőst véribe’ látni,
    S nem harc mezején elomlania.
    Erre se vérzik Bárczi fia.

    “Jöjjön az udvar! apraja, nagyja…
    Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”
    Megkönnyezetlen senki se hagyja,
    Kedves urára szánva tekint.
    Nem fakad a seb könnyre megint.

    “Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
    Künn a leány, már messze, sikolt;
    Anyja reárogy, öleli búgva:
    Mindre nem érez semmit a holt:
    Marad a tört vér – fekete folt.

    “Jöjjön utolszor szép szeretője,
    Titkos arája, Kund Abigél!”
    Jő; – szeme villan s tapad a tőrre,
    Arca szobor lett, lába gyökér.
    – Sebből pirosan buzog a vér.

    Könnye se perdűl, jajja se hallik,
    Csak odakap, hol fészkel az agy:
    Iszonyu az, mi oda nyilallik!…
    Döbbenet által a szív ere fagy:
    “Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”

    Kétszeri mondást – mint lebüvölten –
    Hallgat el, aztán így rebegi:
    “Bárczi Benőt én meg nem öltem
    Tanum az Ég, s minden seregi!
    Hanem e tőrt én adtam neki.

    Bírta szivem’ már hű szerelemre –
    Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
    Unszola mégis szóval “igenre”,
    Mert ha nem: ő kivégzi magát.
    Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”

    S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
    Szeme szokatlan lángot lövell,
    Kacag és sír, s fennvillogtatja
    S vércse-visongással rohan el.
    Vetni kezet rá senki se mer.

    Odakinn lefut a nyilt utca során,
    Táncolni, dalolni se szégyell;
    Dala víg: “Egyszer volt egy leány,
    Ki csak úgy játszott a legénnyel,
    Mint macska szokott az egérrel!”

  • Arany János: Tengeri-hántás

    Ballada

    Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
    Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
    Körülállja egynehány fa,
    Tovanyúlik rémes árnya;
    S körül űli a tanyáknak
    Szép legénye, szép leánya.

    “Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
    Nem is illik összebúva susogni.
    Ki először piros csőt lel,
    Lakodalma lesz az ősszel.
    – Tegyetek rá! hadd lobogjon:
    Te gyerek, gondolj a tűzzel.

    • Dalos Eszti szép leány volt, de árva. Fiatal még a mezei munkára; Sanyarú volt beleszokni: Napon égni, pirosodni,
      • Hüvös éj lesz, fogas a szél! –
        Derekának hajladozni.

    Deli karcsú derekában a salló,
    Puha lábán nem teve kárt a talló;
    Mint a búza, piros, teljes,
    Kerek arca, maga mellyes,
    – Teli a hold, most buvik fel –
    Az egész lyány ugyan helyes.

    Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
    Juha mételyt legel a rossz lapályon,
    Maga oly bús… mi nem éri?
    Furulyája mindig sí-ri,
    – Aha! rókát hajt a Bodré –
    Dalos Esztert úgy kiséri.

    Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
    Aratókkal puha fűvön pihent ő;
    De ha álom ért reájok,
    Odahagyta kis tanyájok’
    – Töri a vadkan az “irtást” –
    Ne tegyétek, ti leányok!

    Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
    Tövis, talló piros vérit fakasztja;
    Hova jár, mint kósza lélek,
    Ha alusznak más cselédek?…
    – Soha, mennyi csillag hull ma! –
    Ti, leányok, ne tegyétek.

    Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
    Tovahajtott, furulyáját se fútta;
    Dalos Eszter nem kiséri,
    Maga halvány, dala sí-rí:
    – Nagy a harmat, esik egyre –
    Csak az isten tudja, mér’ rí.

    Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
    Nem is áll jól semmi dolog kezében;
    Éje hosszú, napja bágyadt,
    Szive sóhajt – csak egy vágyat:
    – De suhogjon az a munka! –
    Te, halál, vess puha ágyat.

    Ködös őszre vált az idő azonban,
    Törik is már a tengerit Adonyban;
    Dalos Eszter csak nem jött ki:
    Temetőbe költözött ki;
    – Az a Lombár nagy harangja! –
    Ne gyalázza érte senki.

    Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
    Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
    Ki-kimén a temetőbe
    Rossz időbe’, jó időbe’:
    – Kuvikol már, az ebanyja! –
    “Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

    Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
    Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
    Muzsikát hall nagy-fenn, messze,

    • Dalos Eszti hangja közte,
      • Ne aludj, hé! vele álmodsz –
        Azt danolja: “gyere! jöszte!”

    Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
    Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
    Kapaszkodnék, de nem éri,
    Feje szédűl: mi nem éri?…
    – Tizenkettőt ver Adonyban:
    Elég is volt ma regélni.- “

    Lohad a tűz; a legények subába –
    Összebúnak a leányok csuhába;
    Magasan a levegőben
    Repül egy nagy lepedő fenn:
    Azon ülve muzsikálnak,
    Furulyálnak, eltünőben.

  • Arany János: Bor vitéz

    Ködbe vész a nap sugára,
    Vak homály ül bércen völgyön.
    Bor vitéz kap jó lovára:
    “Isten hozzád, édes hölgyem!”

    Vak homály ül bércen-völgyön,
    Hűs szél zörrent puszta fákat.
    “Isten hozzád, édes hölgyem!
    Bor vitéz már messze vágtat.”

    Hűs szél zörrent puszta fákat,
    Megy az úton kis pacsirta.
    Bor vitéz már messze vágtat,
    Szép szemét a lyány kisírta.

    Megy az úton kis pacsirta:
    Hova megyen? hova ballag?
    Szép szemét a lyány kisírta:
    Szól az apja: férjhez adlak!

    Hova megyen? hova ballag?
    Zúg az erdő éji órán.
    Szólt az apja: férjhez adlak:
    Eskü elől szökik a lyány.

    Zúg az erdő éji órán,
    Suhan, lebben a kisértet.
    Eskü elől szökik a lyány:
    Szól vitéz Bor: “Jöttem érted.”

    Suhan, lebben a kisértet,
    Népesebb lesz a vad tájék.
    Szól vitéz Bor: “Jöttem érted
    Elesett hős, puszta árnyék.”

    Népesebb lesz a vad tájék,
    Szellem-ajkon hangzik a dal.
    “Elesett hős, puszta árnyék,
    Édes mátkám, vígy magaddal!”

    Szellem-ajkon hangzik a dal,
    Indul hosszu nászkiséret.
    “Édes mátkám, vígy magaddal!”

    • “Esküvőre! úgy igérted.”

    Indul hosszu nászkiséret,
    Egy kápolna romban ott áll.
    “Esküvőre! úgy igérted.”
    Zendül a kar, kész az oltár.

    Egy kápolna romban ott áll,
    Régi fényét visszakapja.
    Zendül a kar, kész az oltár,
    Díszruhában elhunyt papja.

    Régi fényét visszakapja,
    Ezer lámpa, gyertya csillog.
    Díszruhában elhunyt papja;
    Szól az eskü: kéz kezet fog.

    Ezer lámpa, gyertya csillog, –
    Künn az erdő mély árnyat hány.
    Szól az eskü: kéz kezet fog;
    Szép menyasszony színe halvány.

    Künn az erdő mély árnyat hány,
    Bagoly sír a bérci fok közt.
    Szép menyasszony színe halvány –
    Halva lelték a romok közt.

  • Arany János: A MÉH ROMÁNCA

    Ablak alatt
    A pünkösdi rózsa,
    Kezd egy kicsit
    Fesleni bimbója:
    Kékszemű lyány,
    Válogat belőle,
    Koszorúnak
    Holnap esküvőre.

    Reménykedik
    Egy kis méh az ágon:
    Szép eladó,
    Jaj, ne bántsd virágom!
    Ezt az egyet
    Magamnak kerestem,
    Alig hasadt
    Mikor eljegyeztem.

    Felel a lyány:
    Te bohó kis állat!
    Lelsz te rózsát
    Nem egyet, ha’ százat,
    Holnap is nyit,
    Holnap is eljössz te
    Csak ne kívánd
    Ami legszebb közte.

    Mond a kis méh:
    Szőke szép hajadon,
    Neked Isten
    Hű szeretőt adjon!
    Nem sok amit
    Kívánok tetőled:
    Ne szakaszd le
    Az én szeretőmet.

    Felel a lyány:
    Dehogynem szakasztom!
    Dehogy leszek
    E ne’kűl menyasszony!
    Koszorúmban
    Ezt fonom előre,
    Ugy vigyenek
    Holnap esküvőre.

    El se mondá,
    Nyult a szép bimbóhoz
    Hogy letörje
    A virágcsomóhoz.
    A szegény méh
    Rárepűlt kezére,
    Csókot adni
    Annak a fejére.

    “Hess te gyilkos!
    Ne bocsáss fulánkot:
    Leszakasztám,
    Vigyed a virágod.”
    “Szép menyasszony,
    Már nekem mi haszna!
    Koszorúdnak
    Híja lesz miatta.”

    Koszorúdnak
    Híja lesz miatta –
    Ezt a kis méh
    Keserűn mondhatta,
    Mert a szíve,
    Hiába parányi,
    Nagyon tudott
    A virágért fájni.

    S a leánynak,
    Hiába kiáltott,
    Szeme alá
    Üti a fulánkot;
    Szegény bogár!
    S maga haldokolva
    Félreült, egy
    Rozmarin-bokorra.

    Szép menyasszony
    Jajgat a sebével,
    Esküvőre
    Sem mehet szemével:
    Holdfogyásig
    Dagadt lőn a tája…
    Azalatt meg
    Elhagyá babája.

    (1847)

  • Petőfi Sándor: Szeptember végén

    Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
    Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
    De látod amottan a téli világot?
    Már hó takará el a bérci tetőt.
    Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
    S még benne virít az egész kikelet,
    De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
    A tél dere már megüté fejemet.

    Elhull a virág, eliramlik az élet…
    Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
    Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
    Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
    Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
    Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
    S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
    Hogy elhagyod érte az én nevemet?

    Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
    Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
    Én feljövök érte a síri világbol
    Az éj közepén, s oda leviszem azt,
    Letörleni véle könyűimet érted,
    Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
    S e szív sebeit bekötözni, ki téged
    Még akkor is, ott is, örökre szeret!

    Koltó, 1847. szeptember

  • Petőfi Sándor: Szerelemnek rózsafája…

    Szerelemnek rózsafája…
    Árnyékában heverek,
    Hulldogálnak homlokomra
    Illatozó levelek.

    Szerelemnek fülmiléje
    Csattog a fejem fölött,
    Képzetemben minden hangja
    Egy-egy isten-álmat költ.

    Szerelemnek poharában
    Ajkamat fürösztgetem,
    Nem oly édes másból a méz,
    Mint ebből a gyötrelem.

    Szerelem fejér felhői
    Errefelé lengenek,
    Mintha engem látogatni
    Jőne egy angyalsereg.

    Szerelemnek holdvilága
    Rám aranypalástot vet,
    Eltakarja, felejteti
    Vélem szegénységemet.

    Pest, 1848. január

  • Petőfi Sándor: Rég veri már a magyart a teremtő…

    Rég veri már a magyart a teremtő,
    Azt sem tudja: milyen lesz a jövendő?
    Lesz-e még ezen a földön jó napja?
    Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja.

    De ha isten bút adott e nemzetnek,
    Azt is adott, mivel a bút ölje meg.
    Hol terem több jó bor és több szép leány,
    Mint itt, belül Magyarország határán?

    Leányt ide, leányt az én ölembe!
    Hadd szorítsam két kezemmel szívemre,
    Hadd szíjam ki édes lelkét csókommal.
    Vessek számot sok keserű bajommal.

    Hát az a bor? hej, a borral ide már;
    Sírja belém piros könnyét a pohár!
    Piros könnye tüzes, mint istennyila,
    A kialudt életet is meggyújtja.

    Te meg, cigány, húzd rá, majd kifizetem;
    De úgy húzd, hogy megrepedjen a szívem.
    Repedjen meg örömébe’, bujába’…
    Így vigad a magyar ember, hiába!

    Pest, 1845. június