Csak egy van, aki lelkemet megérti,
Aki felfogja sóhajtásimat,
Csak egy van, aki örökre a régi,
Csak egy van, aki titkon megsirat;
Ki csókot adott, mikor nem is kértem,
És hozzám szól csak egyre, hangtalan,
Csak egy van, aki imádkozik értem –
És az is olyan nagyon messze van!
1924. július 12.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Ha szeretlek nagyon szeretlek
ha kicsit akkor is nagyon
otthagytam az életemet
s a szívemet az asztalon.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak halkan járj, halkan.
A fűszálakra vigyázzunk!
– Megérzi a sok gyökér lenn.
Vigyázva járjunk, – halkan!
Hogy néznek e fiatal fák,
Mert a kezemet megfogtad!
Nem, nem is mireánk néznek,
– Tán bölcsek e fiatal fák?
Én nem megyek tovább innét!
– A tó szeme most kinyílott,
Reggel van, árny van, a tó mély…
Én nem tudok elmenni innét.
Te várj meg engem a parton…
A tóba lenn egy mese-rét van.
Ha feljövök – ezer év múlva, –
Légy te a parton!
Forrás: Lélektől lélekig
(Göbölyös N. László fordítása)
kik egymást szeretik
szeretik egymást s ölelik
az éj kapuiban
s a járókelők ujjal mutatnak rájuk
de kik szeretnek
senkinek sem léteznek
csak árnyékuk az
mely az éjben remeg
s kihív haragost megvetőt irigyet
kik szeretnek
senkinek nem léteznek
egyébként is messzebb vannak az éjnél
feljebb a napfénynél
első szerelmük vakító egénél
Forrás: Lélektől lélekig
Fehér selyem szirmú orchideában
két fekete bársony szárnyú pillangó
járja szép, szerelmes táncát,
össze-összekapaszkodva, ölelkezve.
Kereső simogatások, vágyódó tekintetek
vonzzák őket egyre jobban, mindig
közelebb, szorosan ölelve egymást,
míg a bársony szárnyak összeérnek.
A szerelem heve melegíti testük,
vágyuk már szinte kínzó fájdalomig
fokozódva fonja össze őket, szárnyaik
bársony sötét éjt borítanak köréjük.
S mikor izzó csillag-robbanásban egyesül
vágyuk, s szinte eggyé válik bársonyuk,
a fehér selyem orchidea szirmai
gyengéden szerelmük fölé csukódnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullna ez az égre szálló madár,
ha a két szárny elválna.
Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
együtemben.
Szállj hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
– szárnyak lettünk egymással.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. –
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.
Fáj a hiány szívemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog –
de rendelés ez, jogerős ítélet,
nem lázadok.
Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.
Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem –
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.
Tőled már a viharok elszaladtak;
szelíd verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő. –
Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.
Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? – károdra tennéd.
Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!
Szél támad, és elvinni készül –
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
– te óvsz mindenfelől.
Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.
Lépek, mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.
Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.
Forrás: Lélektől lélekig
A végtelen pillanat**
Időnként elhagytalak: összevesztünk.
s dac, vagy gyöngeség vitt, vagy egyszerűen
kalandvágy, vagy mert az életeden
akartunk változtatni (majdnem eltűnt
ilyenkor önzés, érdek, keseregtünk.
hogy kötve tartalak!) – de azt sosem
tudtam felejteni, a végtelen
pillanatot, melyben egymásra leltünk,
az elsőt, a többé sose-szűnőt,
a csillaggyújtó-indító erőt,
felmentőnket minden bíró előtt,
él, az, túlél az, halott kedvesem:
te lobogsz, te maga a Szerelem,
a lét teremtő idegeiben.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha sátrat ver az éj, bekopogok hozzád
mint vándor, ha menedékért könyörög
éhes vagyok, mondom, szomjas vagyok nagyon
s te csókkal etetsz és csókkal itatsz meg.
Nem voltak még soha ilyen hű szeretők
ilyen két testvérszirma egy virágnak
sötét szemed az én szememhez hasonló
szád, mint az enyém, szerelemtől ittas.
S ha elválunk, akkor sem távolodunk mi
ott vagyok álmodban s az enyémben te
egyazon tengeren ring velünk a bárka
egyazon csillag ontja ránk sugarát.
Forrás: Lélektől lélekig
