Másokról előbb ruha hullik,
én belül vetkezem, hogy meglásd,
milyen is valóban szemem,
ha nem szürkül benne szorongás.
Le kéne szemhéjamat varrni,
hajnalod foglya ne legyek.
Száz életet meg kéne halni,
hogy egyszer ne szeresselek.
Forrás: Lélektől lélekig
Minden levél és minden alkonyat
neked babuskál, neked tartogat.
A föllobogó fényes nyári tűz
forróságával az ajkadba űz.
Szádba, szívedbe, fogaid közé:
örömmé égjek, váljak derűvé.
Neked emel az ég fölé a táj:
örömmé érik bennem a határ,
hogy fölragyogjak neked mint a nap
neked tartogat minden alkonyat,
neked babuskál mindegyik levél,
amely szerelmes ujjaidhoz ér,
ha végül végig egy leszek veled:
szerelem-nyár, szerelem-őrület
láng legyen testünk és láng a ruhánk,
ahogy maga az Isten szabta ránk…
Forrás: Lélektől lélekig
Isten, küldjön te szent kegyelmed
Szívemre halálom előtt
Valami különös szerelmet,
Valami különös szerelmet.
Szörnyedjenek el, akik látják
Az én öleléseimet:
Új, gonosz csókok tudományát,
Új, gonosz csókok tudományát.
Figurázó, nagy csók-zenével,
Vadítva a maflák hadát:
Így jöjjön el majd az az éjjel,
Így jöjjön el majd az az éjjel.
Így kárhozván föloldozódok,
Mert így ítélem igazán
Az életet s kulcsát, a csókot,
Az életet s kulcsát, a csókot.
Az élet: elvesztett csók-holmi
S én szeretném az életet
Egy csók-ötlettel megcsúfolni,
Egy csók-ötlettel megcsúfolni.
Forrás: Lélektől lélekig
Midőn először láttam őt,
Kinn hó borítá a tetőt:
De bennem akkor nyílt vala
Legszebb tavasznak hajnala,
Midőn először láttam őt.
Hogy most utólszor látom őt,
Tavasz vidítja a mezőt:
De szívem mély gyötrelminél
Haldoklik minden, ami él,
Hogy most utólszor látom őt.
Ha majd többé nem látom őt,
Virág borítja a mezőt,
Csermely s madárhang zengenek,
Erdők, völgyek zöldellenek;
De rám nem fénylik bájsugár,
Sötét halomnak éje zár,
Ha majd többé nem látom őt.
Forrás: Lélektől lélekig
Hiába oltottam beléd magam
nem vagy enyém, csak voltál.
S lehetsz még, akkor sem maradsz.
Lázadó szavam nem téged vádol
de minduntalan belőled ront rám
a reménytelenség.
Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
A megtért tudatnak már bonthatatlan
közeg vagy: köd, víz, mely
amint kiléptem köréből, összezárul
s nem maradtam nyomnak se benne
kivetett egészen.
Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
hogy testem veled elvegyült anyag.
Nem lelem magam szádban, se szemedben.
Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
Így nézlek én társtalan rettenetben.
Mert társat lel a lélek és a lét
s örök legyen a pőre test magánya?
Tízmillió év konok szégyenét
hát soha senki sem törli le
két testet végleg egy áramkörbe zárva?
Ezért alélás minden ölelés?
Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
A száj, az öl, a perc, a perc kevés
a folytonosság kell már, az egész
józanul is, és izzón és örökkön.
És enélkül már el nem nyughatom.
S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen
én megteszem! Akard: s minden ízemben
te lüktetsz, én meg benned folytatom
harcom a halál pártütése ellen.
Forrás: Lélektől lélekig
Kell bele magány, kell bele társ is.
Kell bele élet, s kell a halál is.
Kell kicsi félsz és félelem is: nagy.
Kell bele nap, hold, s távoli csillag.
Szerelem is kell, ölelés és görcs.
Kell bele gyökér s vastagodó törzs,
meg a nőtt lomb és füttye madárnak.
Kell bele mosoly, kell bele bánat.
Retinák s a szem mögött az álom,
kell büszkeség és a szánom-bánom.
Kell utazás is, vad hullám-emlék,
kell a mennyország, és kell a nemlét.
Kell bele homlok s hajlabirintus,
kell gyönge járás, és kell a virtus.
Gondolat is kell, bele a lélek,
egy kis könny, kicsi bú, s kell egy vércsepp.
Messzi út is kell, várakozás, bölcs,
mint ki az erdő méhe-szülött tölgy.
Kell pihe szó és harang zúgása,
s kell, hogy ki megjön, valaki várja.
Kell egy háztető s padlás sötétje,
kell a gyerekkor virágos rétje.
Hancúrozás kell szénabogolyban,
s elrejtőzni kell kiflinyi holdban.
Kell fegyelem még: fénye alázat.
S kellesz, gyönyörűm, vesd le ruhádat.
Kell a kezed, szád szép íve is kell,
s vén szárnyú kamasz, aki nem ismer.
Kell hűvös este s ránca mosolynak,
hajnali forrás, őzike holnap.
Szemem becsuknám. Simogatnálak.
Vakon tanulnám, ma azt, hogy nálad.
Forrás: Lélektől lélekig
„Hol a hazád, mondd, madár!
s este milyen tanya vár?
Milyen fészek, milyen lomb?
Oh te rétek dísze, mondd!”
„Áll egy szép fa társtalan:
ott búsulok egymagam.
Hajnal issza könnyemet,
este nem hoz örömet.”
„Én meg téged kívánlak,
kincse-hangja a nyárnak;
nappal erdőn kószálok,
éjszaka sírdogálok.”
„Énérettem sírdogálsz?
Engem kívánsz? Engem vársz?
Bánatomnak vége hát!
Óh szerelmes jóbarát!”
„Gyere hí csöpp lugasom,
zöld falomb közt, magoson.
Öröm szárnyán röpülünk,
virág alatt megülünk.”
(Babits Mihály fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
A Nap! a Nap!
– Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.
Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.
Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?
Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
– Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!
Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:
mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.
Forrás: Lélektől lélekig
A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-égő drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.
Forrás: Lélektől lélekig
