Ezüstös fény hull most a házra,
beles a hold az ablakon,
és holdezüstre festi lágyan
a hajam, a karom… a vállam…
S az ágyon, nyáréji melegben
ezüstfénytől ragyog a testem.
Most így, csak így érints te drága
és bársony legyen minden szép szavad,
hisz ez varázslat, ez a hold varázsa,
megtörni hangos szóval nem szabad.
Ó simogass! Én mindig arra vágytam,
hogy simogass, ahogy a holdsugár…
Hát nem tudtad, hogy régen erre vár
a hajam… és a karom… és a vállam…
És csókolj úgy, mint senki mást
és csókolj úgy, mint a mesékben
mintha azt hinnéd, nem szabad,
és én kérlelnélek, hogy… miért nem?
És csókolj vadul és mohón,
hiszen lobogó tűzzé váltam,
csókkal boríts, ahol csak érsz
ezüst nyakam… ezüst hajam…
a karom és ezüstös vállam…
Elbújt a hold.
Elönti a szobát a lüktető sötét…
Ne sajnáld az eltűnt ezüstcsodát:
Majd kárpótollak mindezért.
Forrás: Szeretem a verseket
