Perceim áradók
és fénylők, mint a víz;
elfogadom a jót,
vele a rosszat is.
Megköszönöm a vad
hajnalt, a lágy delet,
Megköszönöm a szád,
s két tündöklő szemed.
Mindig csak így legyen,
hintsék be csókjaid
megszegett életem
elfolyó napjait.
A teled telem,
a nyarad nyaram
és boldog leszek,
ha mindig így marad.
Mosolyod sugarát
ha már nem ihatom,
találjak újra Rád,
egy másik csillagon.
Forrás: Lélektől lélekig
A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára;
mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen
útja felé.
A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre
csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a
madarak köszöntik.
Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán,
halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott
éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.
Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal
üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki
hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi.
Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük
boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül – mily furcsa,
hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!
De nézd csak – Holdsugára ajka még vértelenebb lett,
Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer
megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:
Sorsuk akarta így.
Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a
diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt
homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.
Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert
ösvényük elágazik.
De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.
Forrás: Lélektől lélekig
A légen át szerelmesen,
Veled ölelkezem,
Szemem a messzeséget issza,
Szájamat megmérgezem,
Az arcomat elrombolom,
Hogy aki lát, vagy hallja szóm,
Hőköljön vissza,
A tüzemet eltitkolom,
S a sötét alkonyatba’ két karom
Kitárom részegen eléd –
Kitárom részegen!
S a légen át egy dallamot,
Egy édes dalt küldök feléd,
A halálomról szól e dal.
S hogy most meghalnék szívesen…
Oh édes halál jöjj, ó, telt pohár!
Nem bánlak én ma már!
A sírba is majd két kezemmel
Csordúltig megtelt szívemet viszem.
Forrás: Lélektől lélekig
Füst Milán
“… Szótlanul Szeretnélek Szeretni…˝
Ha jönnél most halvány holdsugáron,
hullámzó éjben, ezüst szálakon,
vagy langyos széltől sodrott pókfonálon,
vagy illat könnyű szárnyán szótlanon…
Most: hogy százéves fák alatt várlak árván.
Most: hogy az áradó folyót nézem csendesen.
Most: hogy szívem már teljesen kitártam.
Most: mikor lelked már eggyé vált velem.
Most, ha jönnél, a hullámzó éjben…
Most…
Szótlanul Szeretnélek Szeretni.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor fölnyíló ajkaidnak
virágos ösvényein át
felém leheli a rózsaillat:
ajkaim a csók mámorát
szomjazva mélyen elpirulnak
és elborítanak a vágy
gyönyörével, ha rádborulnak.
Mert a csók nedvei lehullnak
a szívbe, s elcsendesítik
a szemed lángjától kigyulladt
szerelmi máglya tüzeit.
(Rónay György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Szerencse, hogy nap jár az égen,
hogy óriás tűz ég az égen.
Szerencséje a meztelennek,
akit csak két keze melenget.
Szerencse, hogy hold jár az égen,
fölemelt, fénylő pajzs az égen.
Szerencséje az álmatlannak,
akit a rémek megrohannak.
De van nekem új fényességem,
ragyogóbb, mint a nap, hold az égen.
Szerencse, hogy Te jársz a földön,
nap, hold az égen, Te a földön.
Forrás: Lélektől lélekig
Még nincs vége a télnek,
Még nem halkul az ének,
De már erőlködik a nap,
Visz a lendület, hajt tovább,
És ha senki nem hallja meg imád,
A remény mindig erőt ad.
Még űzzön a tűz, az örök,
Hiszen hegyek állnak, a hegyek mögött,
Lassan felszáll a pára,
Nem tudod, mit hiszel,
Mondd a jósnak, mit viszel?
Boldogságot jósolt mára.
Szikrázó nő, de hamisan kacag,
A másnap reggel mindig vacak,
Kellett ez Neked?
A hazugság az égbe emel,
Hát senkinek sem hiszel?
Hogy más vagy, észre sem veszed.
Peregnek a percek, még gyorsabban,
És ha szíved ütemre dobban,
Még, még énekelj,
És ha a viharszemű lány sír,
Lelket facsar, ahogy csak bír,
Nem tudod, hogy mit felelj.
Térdig ér a hó, meg a szemét,
Vedd hangosabbra a zenét,
Hunyd le két szemed,
Zuhannak a szemcsék, ürül a homokóra,
Ki emlékszik még a kimondott szóra,
Ki tudja majd neved?
Tengerparti homok ropog halkan,
Elmerül a nap, az utolsó dalban,
Még lelkemben élsz,
Mint ahogy a könnycseppem a vízbe érve,
Egyszer csak nem veszed észre,
Ugye már nem félsz…
Sötét lett, meggyúltak a csillagok,
Megszokott lesz, hogy nem vagyok,
A hajó nem vár,
A szigetről maradt egy kép,
Bár az egész csak emlék,
Örökké magába zár.
Forrás: Lélektől lélekig
!
A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy… mennie kell… s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán… le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…
Forrás: Lélektől lélekig
