https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Tompa István: A végtelen

    Évekből csak napok,
    napokból csak órák,
    órákból csak percek
    s egy pillanat…
    boldog mosolyodban,
    mint lágy habokban,
    ringatózva süllyedek.

    Ez a szerelem?
    Több! – A végtelen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jánosi András: Neked

    Ha szemedbe nézek látom a világot,
    iriszedbe bújtatott képeket látok.

    Hogyha kérdezel hangod úntalan édes,
    ha nem egy zenekar, akkor vonósnégyes.

    Markodban rejtőző hatalmas melegség
    minden idegemnek igéri az estét.

    Bőröd pórusai hajnalok láváját,
    édes illatukat szűntelenül ontják.

    Lelkedre, hogy nőjön, ritmusokat lopok:
    koppanó lépteid dübörgő nagydobok.

    S neked én viszem át a fogamban tartva,
    e hatalmas szerelmet a túlsó partra!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hamvas Béla: Idézet

    “Azt mondják, a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk, hanem éljük.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: A könnycsepp álmodott

    • Vártam reád már ezredévek óta! –
      A világ teremtésétől kerestelek!
    • Május volt, és megcsókolták egymást. Eztán telt az idő.
      Aranyszínűre csodálkoztak a fák, nosztalgiás szelek suhogtak,
      és a mezőkön nem volt több virág.
      Magában járt a leány a sárga őszi úton,
      és lába nyomán sírt a rőt avar.
      Szeméből elindult egy csillogó kis könnycsepp,
      végigszaladt az arcán
      és a földre hullt.
      A faleveleken végigpergett, a föld hajszálerein lassan leszivárgott,
      amíg egy margaréta gyökeréhez ért. Ott megpihent.
      A leány lehajtott fejjel ment tovább az erdőn.
      S a könnycsepp álmodott.

    Tavasz osont az alvó fák között s a margaréta kicsi gyökerében
    fellüktetett az élet.
    Fények nyíltak be a föld szívébe, és tündér-gyorsan kitavaszodott.
    A margaréta nőtt.
    És egy pompás estén, fülemilék éneke mellett,
    kinyitotta első fehér virágát.
    Egy fiú s egy leány jöttek az úton.
    A fiú lehajolt, s letépte a virágot.
    A leánynak adta.
    Ott álltak egymással szemben.

    • Vártam reád már ezredévek óta! –
      A világ teremtésétől kerestelek!
    • Szemükből ragyogott a március…
      A kicsi könnycsepp nem álmodott tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Raul de Carvalho: Egy kígyó halálának pillanatai

    Kezdek apránként
    beléd habarodni.
    Ismeretlen okból – írnám le magamnak.
    Megbánom hamar. A valós okok tudatom alagsorában rejlenek,
    és kipattannak! Szabadjára! s világosak, tiszták –
    tekintélyesek, körülhatárolhatóak; kellőek és leverőek.
    Sosem tudtam – soha -, hogy mi ez a társas együttlét.
    Kezdem megszokni. A melletted-valót.
    Nem mintha a homály kitisztulna:
    a tél kútjai feneketlenek,
    zártak és légmentesek.
    Nehezemre esik megérteni mosolyod,
    hogy miként lehetsz eleven
    és akaratos akkor, amikor.
    Könnyeim sokszor türtőztetem. Édesdeden szólítalak. Nincs rá
    válaszod.
    Hallgatásod csendem cinkosa, akaratlanul szétnyíló rózsaszál – egy tőről fakadunk.
    Közös kertben, egymásért virágozunk.
    Tested telt érzékisége váza.
    Színültig töltöm gyengédséggel.
    Csókollak csupán,
    s máris kapatossá tesz az emlék –
    de a csillagzat, mi nevemet tükrözi régtől, sápad már,
    túlsó-fertályát virítja felém.
    Íme, itt heverek oldaladon és éberen mélázok:
    mennyire keserű
    a leselkedő halál, a hátralevő élet…
    Úrrá lesz rajtam a nesztelen
    zokogás.
    Agyamban mintha méhek, a levertség és a sérelem döngedez.
    Végtelennek tetsző éjszakák.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Mindig…

    Mindig reménytelen volt a szerelmem,
    Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek,
    Mindig csillaghonvágy égett szívemben,
    Mindig hűtlen voltam, mindig beteg,
    Mindig kellettek eléretlen rózsák,
    Örök talányok, édes szomorúság.

    Mindig nevettek, akiket szerettem,
    Mindig nevettem, aki szeretett,
    Mindig csak vágytam és sohase mertem,
    Mindig csak vártam én az életet,
    Az élet elment, én is tovább mentem,
    Mindig daloltam és mindig feledtem

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Anna Ahmatova: A szerelem

    Hol mint kígyó, lopakodik,
    bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
    hol szelíd galamb, napokig
    burukkol fehér ablakunkban,

    violaillatként repül,
    vagy csillanó szép jégciráda…
    De vezet rendületlenül,
    egy nyugtalan, nehéz világba.

    Hegedű húrján sír-nevet…
    S a szíved elszorulva dobban,
    ha hirtelen fölismered
    egy először látott mosolyban.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Madár csőrében virág

    Van-e madár, ki meghal, ha nem szerethet?
    Van-e madár, ki élhet, ha nem szeret?
    Ezen tűnődöm: szemhéjamon az este
    vergődik, mintha egy madár szárnya verne.

    Én akkor leltem magamra,
    mikor egyedül maradtam. Olyan egyszerű
    lett a fájdalom, mikor megértettem,
    hogy nem élhetek én sem egyedül.

    S most úgy szeretlek, ahogy madár nem szerethet:
    veled sem veszíthetem el magam.
    Nem hagyhatsz el, hát nem hagyhatlak el,
    hajnalt verő, sugár-szárnyú madaram.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Soós Gábor: A szemed

    Szemed szédülő lelked tükörterme.
    Benne minden annyira eltúlzott s mégis
    olyan valószínűtlenül őszinte.
    A szemed a szerelmem. A szemed fétis.

    A szemed a minden. Te a szemed vagy.
    Mikor nézlek, rám omlik, mi jár fejedben.
    Csak felfogni nem tudok ennyi mindent;
    sosem nézzük sokáig egymást, mi ketten.

    Látom, hogy félsz, látom: bizonytalan vagy;
    ezer sebed fájdalma nyílt titok nekem.
    Vágyak és gátak laza hálójában
    mocorog, vár egy sosem használt szerelem.

    És ha egyszer igazán közel jönnél,
    úgy, hogy az orrunk finoman összeérne,
    én csak nézném azt az eleven homályt,
    és Nálad maradnék örökre… Végre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Az erdő meséje

    Hatalmas király az erdő,
    ezernyi a népe annak,
    mind, mind Erdő Őfelsége,
    kegyelméből élnek, vannak.

    Címerében nap, hold, bolygók,
    udvarhölgyek körülötte,
    udvaroncok, mind az ősi,
    szarvas-nemzetség szülötte.

    Fürge nyulak a futárok,
    ugrik egy-egy a bokorból,
    fülemüle-zenekar szól,
    szép mesét a forrás mormol.

    Árnyékban nyíló virágon,
    ér mentén, egy-egy csapáson
    méhrajt látni vonulóban,
    hangyasereg is bukdácsol.

    Menjünk mink is a királyhoz,
    kedvesem, váljunk gyerekké,
    szerelem és jószerencse
    váljanak játékszerekké.

    Úgyis az egész természet
    csak azon volt, én úgy látom,
    hogy te légy a legislegszebb
    játékbaba a világon.

    Mendegélünk majd kettesben,
    elbolyongunk ott magunkban,
    forrás mellé pihenünk le,
    az egy hársfa alól buggyan.

    El is alszunk ott, virággal
    hint a hársfa halkan ringva,
    juh-karámból pásztor tülke
    búg bele az álmainkba.

    Egyre jobban összebújva
    szundikálunk, szundikálunk.
    Hallga, hallga, bölcs tanácsát
    hívja most urunk-királyunk.

    Hold besüt a lombok résén
    szép fehér forrás fölébe
    és körénk gyűl innen-onnan
    őfelsége udvarnépe:

    tenger habfehér csikói,
    nagy bölénybikák, őslények,
    dús aggancsú szarvasgímek,
    kicsinyükkel a nőstények.

    A hársfánktól sorra kérdik,
    kik vagyunk és tanakodnak,
    majd az ágat félrehajtja
    jó gazdánk és szól azoknak:

    “Ó, nézzétek, hogy alusszák
    erdő álmát, ó, de szépen!
    Mind a ketten véghetetlen
    kedvesek, mint a mesében!”

    Forrás: Lélektől lélekig