Van perc, amiért mindent odaadnál.
Elfészkeltem a fejem a nyakadnál.
Hogy dobogott! Felettünk csukott szemmel,
égre tárt csőrrel zengett a rigó.
Az első csók. Két forró tenyered.
Ahogy belülről megismertelek.
Akkor tanultam meg, hogy mégis, mégis:
szeretni jó.
Forrás: Lélektől lélekig
Száz mese szárnya
repítse felém álmod:
szerelemcsókod.
Forrás: Lélektől lélekig
Én még sosem láttam a tengert.
Nem álltam partja homokjában,
hűs vize nem ölelt,
hulláma nem ringatott.
Nem láttam felette felkelni
vagy lenyugodni a napot,
víztükrében az éjszaka csillagait,
vagy az ég kékjét.
Nem csapta szélvihar arcomba
sós vízcseppjeit,
soha nem éreztem illatát
és nem láttam a háborgó vízbe
csapódó villámokat.
De néha elképzelem,
hogy ott vagyok és látom.
Úgy érzem, hazaértem,
megtaláltam otthonom.
Érzem érintését testemen,
ringat csillagfénytől ezüst
hullámain és úgy ölel,
olyan szerelmesen,
miként most csak
vágyaimban, kedvesem.
Forrás: Lélektől lélekig
Amire nem lel szót a nyelv,
Mi be nem fér egy ölelésbe;
Miről az ajak nem beszél
Csókot adva, vagy vágyva, kérve;
Mit el nem mond egy mozdulat,
Ha kezeddel a búcsút inted;
Mit el nem árul mosolyod:
Azt mind kimondja egy tekintet!
Forrás: Lélektől lélekig
A sárkányfejű szigonyos kályhát
befűtöm. Dél van. Fütyörészek.
Meleg lesz, csöndes, buggyanó meleg
ez a bolond boszorkányfészek.
Szorosan összekötözök
két unatkozó bársonyszéket:
itt te fogsz ülni, itt meg én…
Rendezgetek. És fütyörészek…
Itt te fogsz ülni, itt meg én;
zimankós szívem összerázod,
bolond fejem öledbe hull,
s a könnyeidet magyarázod…
Zimankós szívem megpendül,
mint éle jó, hevert acélnak –
Sok ránc lesz majd a szőnyegen
s a bársonyszékek elalélnak…
És átkozol majd és gyűlölsz
s a csókjaidat megtetézed…
… A sárkányfejű szigonyos kályha
ropog. Várlak. És… és fütyörészek.
Forrás: Lélektől lélekig
A holdbéli csónakos:
Úszom az égen arany csónakon,
az éj homályán én uralkodom,
az eget-földet végig-láthatom,
a csillagot tengerbe buktatom.
Szállok a sötét légtenger hátán,
kuszált felhőbe feszül a csáklyám,
ezüst evezőm dalolva csobban,
úszom fekete égi habokban.
Pávaszem:
Holdbéli csónakos, örök szerelmem,
arany sajkádra vegyél föl engem!
Sokat szenvedtem, sokat bágyadtam,
a sötét erdőt könnyel áztattam,
eleget sírtam a földi porban,
ölelj magadhoz a tiszta Holdban.
Nem él a földön, akire vágyom,
holdbéli csónakos, te légy a párom.
A holdbéli csónakos:
Fénylő csónakom szeli az éjet,
legszebb csillagom, szeretlek téged,
egyedül vagyok, vágyódom érted,
enyém leszel majd, ha tavasz éled.
Mellém ültetlek szép csónakomba,
hajad az eget aranyba vonja,
a lenti bút-bajt mind elfelejted,
fejed örökre vállamra ejted.
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor rád találok,
felöltöztet az emlékezetem:
vakítóan fehér nadrágban,
kék pólóban uralkodsz
a múlt idő fölött.
Mert nincs többé
elvesztegethető esztendő,
sem hónap, sem óra,
a lélegzetemmel is hozzád tartozom;
te adsz át engem a jövőnek,
az örök hallgatásnak.
De addig nincs szenvedés,
sem értelmetlen tipródás,
csak az áramló vér hallgatása,
amint vágytól űzötten
kiszakítja az ereinket.
Mindketten egyet akarunk:
ha belehalunk egymásba,
legyen időnk a feltámadásra.
Forrás: Lélektől lélekig
A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
Például, teszem azt, hogy „Oly csillagos az éjjel,
fönt kéken dideregnek a messzi csillagok.”
Keringve énekel az éji szél az égen.
A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
Szerettem őt, és olykor tán ő is szeretett.
Hány ilyen éjszakán át tartottam karjaim közt.
Csókjainkkal bejártuk a végtelen eget.
Ő szeretett, és olykor talán én is szerettem.
Hogyne imádtam volna a vad, nagy szemeket.
A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
Érezve: nem enyém már. Tudva, hogy elveszett.
Hallgatva a nagy éjt, mely nélküle még nagyobb lett.
A vers megeszi lelkem, mint harmat a füvet.
Mit számít, hogy szerelmem nem tudta megőrizni.
Oly csillagos az éjjel, s ő nincs itt – hol lehet?
Ez minden. Arra messze dalol valaki. Messze.
Lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.
Mintha csak meglelhetném, szemem kutatja egyre.
Szívem kutatja egyre, s ő nincs itt – hol lehet?
Az éj is az a régi, a holdsütötte fák is.
Csak mi, mi nem vagyunk már azok a régiek.
Persze, nem szeretem már, de akkor! hogy szerettem.
Hogy meghallhassa hangom, fürkésztem a szelet.
Másoké. Másoké lesz. Mint csókjaim előtt volt.
Hangja, tündéri teste. A végtelen szemek.
Persze, nem szeretem már, de hátha szeretem még.
Rövid a szerelem, s oly hosszú, míg feleded.
Mert annyi éjszakán át tartottam karjaim közt
lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.
Habár ez az utolsó bánat, mit érte érzek,
és most intézem hozzá utolsó versemet.
(Somlyó György fordítása)
Forrás: Szeretem a verseket
Kis rózsa, szép rózsa,
Gyönge virágszál!
Szeretőd ha volna,
Így nem hervadnál;
De hervadsz mint magam,
Hull kis leveled:
Kedves ifjuságom
Hull el itt veled.
Kis rózsa, szép rózsa,
Vársz-e még tavaszt?
Jaj nekünk! örökre
Elvesztettük azt.
Más virág fog állni
Száraz ágadon,
Más leány örűlni
Puszta dombomon.
Forrás: szeretem a verseket
