Ha csak rád gondolok, megáll a szívem,
de nem ver soha nélküled;
előttem csillogsz, fülemhez szavad van
és szavamhoz füled.
Csak szó vagyok. Hol is nyílhatna lényem
létre, ha nem Benned, te szép?
Éled a réten a vándor, ki naptól
föl nem perzselt földre csak néha lép.
Csak szó. De annak is tartalma tőled
árad belém. Nem érvel, csak ragyog,
csak létezik. Rád nézek és beszéd nem,
csak hang vagyok. Csak hallgatás vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Szent szövetségre lépett
szíveddel az én szívem;
erősen összesimultak,
mindenben egy hiten.
Jaj, csak a gyenge rózsát,
kebled virágdíszét,
csak ezt a szegény barátnőt
lapítottuk mi szét.
Forrás: Lélektől lélekig
Ennek az őszi napnak aranya
Még a miénk; a budai hegyek,
A hídon túl, nézd, mennyben szállanak,
S a híd is úgy lebeg,
Kitártan, a két égő part fölött,
Mint végtelenbe készülő madár,
Mely a búcsúzó lendület előtt
A fényben még megáll,
Acélfőnixként, mozdulatlanul,
S mi, szárnyai közt, boldog utasok,
Valószínűtlen tájról álmodunk,
Hová röpítni fog.
Ó, irreális, édes pillanat
Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
Minthogyha most először állanék
A híd ívén veled,
És most keresném első hangjait
A tóduló, de ki nem mondható
Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
Hogy élni, élni jó,
S melyet mikorra elsóhajtana
A reszkető és forró földi száj,
Egy egész elmúlt élet hirdeti,
Hogy élni, élni fáj.
Jaj, máris – látod? – húny a nap, nehéz
Traverz-vasakká lomposul a híd,
S döglötten veti a két partra szét
Bús főnix-szárnyait.
Az őszi napnak édes aranya
Elsápad a hideg hegyek felett,
S elejtjük ezt a drága percet is,
Mint ág a levelet.
Forrás: Lélektől lélekig
Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz
szememmel, hogy néz, s nem látja, amit lát:
tudja, mi szép, látja, hol a varázs,
s a fő-jó neki mégis fő-hamisság?
Ha túlelfogult, megrontott szemek
ott horgonyoznak, hol nyüzsög a rév,
csalfaságuk horoggá mért vered,
rákötni a szívem ítéletét?
Mért tartsa szívem külön partnak azt,
amiről tudja, hogy nyílt köztelek?
S szemem, látván, dicsérje a pimaszt,
s fessen rút arcra szép becsületet?
Szív s szem a legkülönbet vélte másnak,
Ezért betege most a torzításnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Érzed, ha gondod, bánatod van,
szólok hozzád, veled vagyok;
mint én is meghallom bajomban
hozzám szivárgó sóhajod?!
Nélküled élni nem tudok már;
lásd, ha távol vagy, ha közel
– édes bájad körül-lobog bár –
keserű mámorod ölel.
Kik összeforrottunk a bajban,
tilosban (s bűnben – mondanák
a szentek!), megleljük-e majdan
a közös kegyelem szavát?
Megleljük-e? Veled keresném
étlen is ítéletnapig!
Míg ránkgyújtja e képtelen fény
hűségünk gyémánt holdjait.
Forrás: Lélektől lélekig
(Vas István fordítása)
Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?
Forrás: Lélektől lélekig
Megláttam magam a szemedben,
s tudtam, szép vagyok és egyetlen.
És ilyen tükröm nem lesz több egy sem,
sokáig elidőztem a szemedben.
Forrás: Lélektől lélekig
(Rónay György fordítása)
Így mindig, új meg új partok felé vetődve,
az örök éjen át sodródva szüntelen,
soha nem vethetünk az óceán időbe
horgonyt egy percre sem?
Ó drága tó! az év el sem telt még egészen;
azt hittük, partodon láthatjuk őt hamar;
s most nézd! magányosan merengek itt a bércen,
hol ő pihent tavaly.
Így zúgtál akkor is mély szirtjeid tövében,
megtépett mellükön így porlott szét az ár,
s tajtékod könnyei így peregtek a szélben,
áldott lábainál.
Őrzöd-e még az est emlékét? Szállt a csónak,
s a messzi ég alatt nem zengett zene más,
csupán a dallamos hab énekébe olvadt
evezőcsobogás.
S akkor, váratlanul, egy földöntúli dal szól,
s az ámult ormokon vele zsong az Echó;
a hullám is figyel, s az édes, édes ajkról
így rebben föl a szó:
„Állj meg idő, ne szállj! s ti nyájas arcu órák,
ó, ti se múljatok!
Hadd ontsák ránk betelt gyönyörünk dús adóját
e tündöklő napok!
Annyit emészt a kín, vak gyötrelmében annyi
nyomorult szív remeg:
azokkal fussatok, de hagyjátok vigadni
a boldog lelkeket.
Csak pillanatokért könyörgök, és hiába.
Száll az idő velünk.
Suhanj lassabban, éj! – szólok, s a hajnal árnya
széttépi éjjelünk.
Hát ringass, szerelem! múló perc, tölts be minden
mámorral, míg vagyunk!
Embernek rév, a gyors időnek partja nincsen,
elszáll, s mi meghalunk!”
Sóvár idő, felelj! gyönyörünk lobogása,
midőn elöntenek a mámor habjai,
épp úgy enyészhet el, épp úgy zuhan homályba,
mint a gyász napjai?
Nem óvhat meg a szív, ha csak nyomot belőle?
Örökre elmerült? Egészen elveszett?
Szülőjük, az idő végképpen eltörölte
e boldog perceket?
Öröklét, semmiség, elmúlás: meredélyek,
mivé lesznek, miket elnyeltek, a napok?
Nem adjátok soha vissza nekünk a kéjet,
mit elraboltatok?
Tó tükre! néma szirt! barlangok! erdőségek!
Időtlen élet és újton-új ifjúság:
Ó, Természet! te óvd, te őrizd meg ez éjnek
emlékét legalább.
Ott éljen szüntelen békédben s viharodban,
szép tó, és dombjaid mosolygó hajlatán,
fenyőid éjjelén s tükröd fölött a zordan
függő szirtek fokán.
A zefírben, ha lágy szárnyával tovarebben,
a dalban, mit az ár partjaidon zokog,
s az ezüsthomlokú csillagban, mely vizedben
fehéren imbolyog.
Hogy ha sóhajt a szél, ha nádasok remegnek,
s illattal ittasult balzsamos levegőd,
és minden látomás, minden hang és lehellet
vallja: „Szerettek ők!”
Forrás: Lélektől lélekig
Úgy szeretem az arcod,
mint régi-régi lánc
törődött ékszerét, mit
magadnak úgy kívánsz,
hogy csüngjön őrületben
melldombod közepén
s kit senki sem szerethet
többé ahogyan én,
úgy szeretem a hangod,
mint összetört tükröt,
mely rebbenő harangok
csöndjével elbűvölt.
Forrás: Lélektől lélekig
Halkan mondjad, – hangosan hallik, –
vissza ne verjék messzi falak.
Leírni talán nem is szabad.
Orcádra fessed rózsaszínnel,
bújtasd mosolyos csigaházba,
didergésbe és könnyű lázba.
Rejtsd pillád alá, meg ne lássák,
akadó lélegzetbe vessed.
Hogyha szereted, így szeressed.
Forrás: Lélektől lélekig
