https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Tóth Árpád: Levél

    Levél

    Ha ez a levelem megérkezik,
    Édesem, gondolj rám egy kicsit.

    Képzelj magad elé: szivarozgatok,
    Fáradt vagyok és csendes és nagyon elhagyott.

    Azt gondolom, maholnap meghalok,
    S azt is gondolom, nem kár, ha meghalok.

    Elküldöm neked ezt a levelet,
    De nem mint régen: csevegni veled.

    Tudom én, kopott rongy már a szavam,
    Jaj, hogy kényes szavam is odavan.

    De kell, hogy mégis írjak teneked,
    Kell, hogy búsan nézd e bús jeleket.

    Felszakadó sírásod kell nekem,
    Szivarozgatva tűnődni ezen.

    Gyilkosság ez, gyilkosság ez, tudom,
    De lásd, egyedül kínlódom nagyon.

    S szívemnek jólesik ez a kis meleg:
    Hogy még valaki felsír, ha izenek.

  • Kaffka Margit: Sakk-matt

    Sakk-matt

    Kis kertilócán, vadszőlős ereszbe’
    Kései langyos, nyári délután,
    Sok tarka szálat öltésnek eresztve
    Babrált egyszer egy haragos leány.
    Nem egymagában volt, – ez a baj épen! –
    Mellette is meg szembe, szörnyűképen
    Figyelve, gyanakodva egy a másra,
    Egy mókás öreg ember meg a társa
    Fölöttébb komoly ifjú húzogat
    Tarka ostáblán furcsa bábokat.
    Fogy a futó, menekül a király,
    Itt még a bástya rendületlen áll;
    Szökdösve oldalt, jobbra-balra térnek
    Az ördöngős fehér-fekete mének,
    S bár egyre hull a sok vitézi báb,
    Új nemzedék jön és tüzel tovább.
    Harc, melybe’ nincs szenvedély, csak ész,
    Melyben, ha minden elhull, mi se vész.
    Ám egy redő az ifjú homlokon
    Jelenti: az eset komoly nagyon!
    A lány csak ölt, csak tűz, – kifejti egyre…
    Csodálkozó haraggal várva, lesve:
    „Mikor lesz vége? Udvarolni sem mer?
    Beh ócska játék, beh unalmas ember!”

    Mult napra nap, telt lassan hétre hét,
    S a kerti asztalon terítve szét
    A harcmező; rajt’ sárga-barna kocka
    Következetes híven váltakozva
    Most is a régi. Talán odabent
    Van felbomolva a bölcs hadirend!?
    A harcos bábú lézeng oktalan,
    Meg visszatér, majd ész nélkül rohan.
    A király egy csikót vesz üldözőbe,
    Paraszt a tornyot ütné agyba-főbe,
    S a királyné, rézsút tipegve fogytig,
    Az ellenséges fővezérbe botlik.
    …és kit okolni kell a sok bajér’,
    Két nyugtalan kéz néha összeér,
    S két ifjú szempár, amikor lehet,
    Találkozik a csatatér felett…
    Nagyapó nézi hosszan, meglepetten:
    „Olyan komoly, derék fiúnak hittem,
    S bomlik immár ez is oktondi lázban!…
    Nincs tartalom a mai ifjúságban!”

    Forrás: www.eternus.hu – Kaffka Margit versei

  • Choli Daróczi József – Fáj

    Férfiként: halálraítélt.
    Megfogni neszeit az éjszakának.
    Zuhanni, zuhanni, mint a kő!
    Arcom csontján a rés,
    hiányod miatt tátong.
    Szememet feléd fordítom,
    lepergett húsgombóc kikelt
    szirmokat nyomnak,
    mert legtudomabb,
    legtöbb már tudom,
    hogy múltamba belevesztél.
    Befagy a szám,
    megpüffedt ajkaim között
    holdarcod ívét hordom,
    magamba beépítetek.
    Sírgödör szélébe kapaszkodó
    fű hajad selyem fáj.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Nem volt jogom

    Nem volt jogom
    válladra raknom életem,
    hogy te viseld el az elviselhetetlent –
    hogyan viseljem el?
    Nem mentségem, ha bárhogy is szeretlek,
    és bűntudatom az is, hogy szeretsz.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szabó Magda – Látod-e már

    A voltak voltak, és a múlt halott.
    Az építettek mind rommá omoltak,
    virággá bomlanak a vaksi holtak,
    ámulva nézik selymes csillagok.
    Lomha korom közt gördül a kiholt nap,
    a hidak árba fúltak a folyókon,
    az emlékeken béklyó, béna ólom,
    véresre botlik tegnapon a holnap.
    Tudod-e még az utat, merre jöttünk?
    Az életet, mely szertehullt mögöttünk?
    A völgy szelídjét, túl a vad hegyen?
    S látod-e már, mint köti néma szájjal,
    síró mosollyal, köddel és halállal
    sarkantyúját az ifjú szerelem?

    Forrás: FB Szeretem a verseket

  • Karinthy FrigyesMenekülés

    Mivel már nem bírom tovább
    A gyötrő kínt, mely rám nehézül;
    Mivel szívemből egy lökéssel
    A vallomás kitörni készül;
    Mivel vonaglik gyáva lelkem
    A mámortól, mely átölel;
    Mivel az üdv közel, közel van:
    — Azért futok most innen el.

    Mivel szép vagy, mivel szeretlek,
    Emésztő, görcsös szenvedéllyel;
    Mivel tenélküled kiégett,
    Sötét a lelkem, mint az éjjel;
    Mivel halál van, hol te nem vagy,
    Hideg halál van, mindörökké;
    Mivel csak látni, látni vágylak:
    — Azért nem foglak látni többé.

    A Polikrátesz gyűrűjének
    Zokogja lelkem bús regéjét:
    Kell, hogy az istenek haragját
    A boldogok remegve féljék,
    Én a gyötrelmekért születtem,
    Reménytelen jövék e földre;
    — Azért halok meg messze tőled,
    Lesújtva, gyáván, összetörve.

  • Baka István: Carmen – triptichon

    (Három vers, egy bejegyzésben – 1994)

    1. Az érte meg, nem az a rózsa…

    Az érte meg, nem az a rózsa,
    Mit odadobtál, hanem az,
    Mi nyelvhegyemtől harmatozva
    Bontotta szirmát: a tavasz,
    Egyetlen tavaszom virága,
    Amit csak árulás, halál
    Követhetett. Megérte, drága,
    Hogy ami romló, sírba száll
    Idő előtt, – a te idődben
    Úgy sincsenek órák, napok;
    Szeress akárkit – énelőttem
    Nem voltál, és ha nem vagyok,
    Nem is lehetnél! Nyári, kármin
    Rózsáid szirma elpereg…
    A kérdésre: ki vagy te, Carmen?
    Csak véreddel felelhetek.
    Nem érted, Carmen? Engem, téged
    Nemcsak a kéj köt össze már,
    Hanem az árulásod végleg
    Feloldó végtelen halál.

    2. Ahogyan én szerettelek…

    Ahogyan én szerettelek,
    Carmen, csak én, csak én, csak én, –
    Bolond lány, hogy feledheted
    Egy torreróért könyedén?
    Emlékszel még? Szoknyáidat,
    Mint szirmokat bontottam én
    Ki sorra, s ajkam megtapadt
    A forró, bíborló bibén.
    Emlékszel? Még táncoltam is,
    Bár botlábú vagyok, veled, –
    S pogányul csókoltad hamis,
    Húsbálvány-istenségemet.
    Ahogyan én szerettelek,
    Carmen, csak én, csak én, csak én, –
    Bolond, ki ily könnyen feled,
    S inkább letörve hull elém.
    Már nem is kellenél! Hiszen
    Virágporod reám tapadt
    Örökre, – fölszállok s viszem
    Halál-kasomba csókodat.

    3. Ó, Carmen! Ha kimondom a neved…

    Ó, Carmen! Ha kimondom a
    Neved, mely nemcsak szó, de élet
    S halál esszenciája, – ma
    Tudom már: az volt az itélet,
    S nem a hóhérkötél, melyen
    Ellengem holnap dallamát vad
    Nevednek: Carmen, Carmenem,
    S azt is, hogy áldlak, áldlak, áldlak.
    A földre csöppen majd magom,
    Ha végsőt rándulok, s alóla
    Kikél és fölsír magzatom,
    A magzatunk: a mandragóra.
    Halott vagy és halott leszek;
    De ő igézetével áthat
    Mindent, s a földiek felett
    Uralkodik: kaján varázslat.
    Ó, hogyha akkor, akkor én,
    S te is, te is, ha mind a ketten…
    Aréna-létünk bűvkörén
    Belül te, én kívül rekedtem.

    Forrás: DIA — PIM

  • Baka István: Izolda levele

    Nem mehetek ma Trisztán nem lehet
    Most lázasodott be a kisfiam
    Fiunk hisz szinte biztosan tied
    Ne sírna úgy rohannék boldogan
    Holnap se jó az Marke napja rég
    Ilyenkor fürdik kölnit szór magára
    Ha e napon se hálnék véle még
    Igazolást találna gyanujára
    Holnaputánra a burgund követ
    Jelentkezett be megsúgták királya
    Küld nékem egy csodás rubinkövet
    Ügyelnem kell a diplomáciára
    Három nap múlva akkor lesz a bál
    Eljönnek mind a kornwalli urak
    Sok puccos dáma s undorodva bár
    Fogadnom kell a hódolatukat
    Nem mehetek foglalt minden napom
    De hidd el nékem is sajog sebed
    Futok hozzád amint lesz alkalom
    És akkor akkor meghalok veled

    (1993)

    Forrás: DIA — PIM

  • Csoóri Sándor: Vendégem és varázslóm

    Vendégem és varázslóm
    Ebben az átlátszó esőben
    nagyon magányos lett az erdő.
    Madarak torkában a lángot
    elfújta kedvetlen, hanyag szél.

    Állnak a lombok, mint lovak
    a szomorúság jászolánál;
    baljós tükröket rejt a hegyhát
    s bennük ég és föld öklelését.

    Ha nem élnél, most elaludnék
    s nem gondolnék semmi örömre,
    sem a víz citera-szavára,
    sem ágyékod villámaira.

    De fölkönyöklök nyavalyámból,
    az elmúlásból fölkönyöklök
    s téged látlak, egyetlen élőt,
    kiben a nyár még folytatódik.

    A nyár, mit az eső kioltott,
    akárcsak egy boglyatüzet,
    a nyár, mely olyan zaklató, mint
    a szerelem vagy mint a rózsák.

    Az évszakokat folytatod te
    azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:
    ha fölnézel; ragyog a Nap
    s ki is nyílik, mint egy kapu.

    Ezen át lépsz be újra hozzám,
    vendégem és varázslóm vagy –
    Eláll az eső szívverése
    s a fű zöld parazsa fölizzik.

    Forrás: DIA — PIM

  • Heltai Jenő: Szívem falán

    Szívem falán a gond sötétlik,
    Egy árny a hófehér falon:
    Óh, megöregszel te is egyszer,
    Én édes, szőke angyalom.

    A szőke haj ezüstre válik,
    Barázdás lesz a homlokod,
    És csókos ajkad pírja elvész
    S a szíved halkabban dobog.

    És benne mélyen eltemetve
    A régi, régi szerelem,
    És szenvedélytelen, szelíden
    Fogsz társalogni énvelem.

    Igérd meg azt, hogy kezed akkor
    Kezemből vissza nem veszed,
    S szeretni fogsz majd akkor is még,
    Mikor már én is vén leszek.

    Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
    Hogy oly nagyon szerettelek,
    Hogy rácsókoltam ajakadra
    Sok év alatt a zord telet.

    Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
    Hogy elhervadtál keblemen,
    Hogy másnak senkije se voltál,
    Csak nékem voltál mindenem.

    Igérd meg azt, hogy szemrehányást
    Szíved magadba nem fogad
    S nem kéri tőlem soha vissza
    Aranyos ifjúságodat.

    Forrás: DIA — PIM