ha aznap én nem arra…
és te nem pont akkor…
ha én nem éppen jobbra…
s te nem este hattól…
ha én nem leszek olyan…
s te épp nem egészen…
ha én nem túl komolyan…
s te csak a szeszélyem…
ha nem úgy és nem annyi…
ha helyettem egy más…
ha neked az a randi…
s ha nekem felemás…
ha aznap az éjszaka…
ha a csillagok nem…
s ha nem kószál arra a
sors nevű véletlen…
talán sosem…
Forrás: Lélektől lélekig
Aznap lehalkították susogásukat a lombok,
madár sem dalolt a fák között, és a fűszálak
mind rezzenéstelen álltak. És mi táncoltunk
valami sosem hallott dallamra, és akár csak
papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd,
és éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet.
Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben
láttam a Napot, s Te halkan súgtad fülembe:
Szeretlek. És bár rám rogyott az ég, mégis
könnyű voltam, és repültem, boldogan, fenn
a magasban, fenn, a felhőtlen kékségben, mert
boldog voltam. Boldog, mint talán senki sem
a Világon ebben a pillanatban. Hiszen enyém
a Mindenség! Minden, mi szép, és jó, a közel
s a távol, hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező,
föld s az ég…! Enyém? Nem. Bár engem ölel,
engem szeret, az enyém mégsem lehet sohasem!
Mint a legszebb virág a réten… Nem enyém,
nem tied, senkié. Enyém csak a pillanat, mint
az illata a virágnak. De ez örökké bennem él.
Aznap lehalkították suttogásukat a lombok…
És a kis padon, a vállamon pihentél, miként
pihegő galamb. És úgy öleltél, mint aki soha
nem enged el, s én úgy öleltelek, mint az ér
fonja át a szívemet. A fűszálak táncoltak talán,
vagy a Világ forgott sebesebben? Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha akkor
megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak sejtheted, hogy mekkora öröm
Ujjadat éreznem a bőrömön.
Ha tenyerem esernyő és kabát,
Esőtől óvja kényes asszonyát,
És kéken futó halvány ereid
Ujjbegy-billentyűin veregetik,
Öklöd vékonycsontozatú madár,
A markomban búvóhelyet talál.
Ha elengeded, add vissza, siess,
Mert kezed nélkül a kezem üres.
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy tested fehér kenyerét
megosztottad velem
ne legyen adományod
ne legyen érdemem.
Legyen eleve rendelés
a sors bocsánata
amiért a pusztulás elől
kitérnünk nincs hova.
Mert nem ott volt a kezdet,
hogy megtaláltalak
te nyitottad ki értem
magányosságodat
és nem lopás, nem önzés
ha magam rád fonom
bőrömön átparázslik
minden tulajdonom.
Míg ujjad fűzfarácsa
tarkóm kosárként óvja meg
a hanyatló erő is
hozzád visz közelebb.
Bár fölsebez a hajnal
megalvadt csönd az éj
míg testünk kettős vérköre
forog, szoríts, ne félj.
Mit ér a léten-túli hit
a vak remény mit ád?
Utaztunk egymás áramán, – nekünk
már nem kell más világ.
Forrás: Lélektől lélekig
(Rab Zsuzsa fordítása)
– Várj! Ne siess!
Mély csend, azután megint
makacsul:
– Ne siess!
A fényeveszített földre
sötétség teste lapul.
Lezúdul a zápor,
mint igazság,
szálegyenes.
Csapzott madarak
rezdítik az ázott
lombkoronát…
Hogy robban az égi harag!
Sose bánd!
Zúg-zeng a vidék.
Sose bánd!
Rendít hegyeket, komoran fenyeget,
felhorkan az ég…
Várj még!
Felejtsd,
ami bánt.
Felejts
mindent, ami bánt!
Én elfeledtem már
mindent, ami fájt.
Lesz úgyis
elég…
Ázott madarad
megszárítom,
leszek forró szél erdőben, ha kívánod.
Tenger túlpartjáról
elhozom azt a
halványszirmú virágot.
Ha kívánod –
holnap
érted támad a reggel.
Ráírom az égre:
„A nap ma
érte, miatta
kel fel…”
Csörtet az éjben előre,
zilálja a zápor a fákat.
Ha kívánod –
az ólomszürke csapás
nyomban tovavágtat.
Várj! Ne siess!
Szólj végre, felelj!
Szólj végre, felelj!
Vagy
nem hiszed el?
Hiszed majd, hogyha
az éjjel
elrobajlik a zápor,
s ámul a föld,
teli fénnyel,
és te kinézel,
s látod az ablak hajnali kékjeiben,
hogy a távol
ég alján sugaras-szelíden
napként kel az égre,
kigördül az égre
szívem.
Forrás: Lélektől lélekig
kérded, mi az a szerelem…
és azt hiszed, te kis bolond, most
kéjes titkokat mesélek, s te
élvezettel hallgatod? gondoltad,
szívről, vágyról, sok apró pajzánságról
lebbentem fel vörös titok-selymemet?
hogy édes csókról, titkos bókról
mesélek neked? hogy megmutatom,
mint remeg lábad majd,
mint reszket a szó, ha hozzá szólsz?
hogy ezer rózsát markoló
izgatott-izzadó tenyérről suttogok neked?
ó, te kis buta! a szerelem,
az igaz szerelem fáj,
mikor vele vagy, de nem lehet,
hogy átöleljenek, sőt! benned legyenek
pőre gondolatai,
és ha nincs veled, kit szeretsz,
csak forogsz, meg topogsz,
és locsogsz, motyogsz és szorongsz,
két kézzel tépnéd ki a sóhajt melledből,
és ordítanál, sikítanál a világba,
és ha kinevetnek, nem szégyelled, de fáj,
na, ez a szerelem!
hogy ha nincs veled, ha a valahovába ment
nem alszol, nyitott szemmel
kergeted álmaid, míg várod,
téped virágnak szirmát,
ágyadban keresed árnyát,
illatát, édes izzadtságszagát, sóhajtását,
sóhaját lesed, hallod hangját,
ha nyikordul a szék, hol nemrég ő ült,
ha szellő lebbenti az ablak fátylát,
és számolod az ócska perceket,
mit büntetésül szabott ki rád
a szerelem!
és tűröd, ha aláz,
és tűröd, még ha ki is ver a láz,
és megbocsátod neki, hogy te is vagy,
és az agy, kis massza a fejedben
zsong, bong, és nem érdekel,
ha kérdezel, és választ arra nem kapsz,
csak vársz, csak jársz körbe, dühöngve
magadra, hogy megint megbántottad,
mert megkérdezted tőle: szeretsz?
s válaszul kapod: ó, bolond,
nem érek rá! és te zavartan nézel rá,
nem érted, hisz’ nincs fontosabb kérdésed…
és az is az igaz szerelem jele,
ha mást tesz, és nem úgy, mint képzeled,
és te nem tudsz szólni, és vele
teszed a rosszat, mert érzed, csak vele,
de nem nélküle, élete
a te életed, és életed
nélküle nem élheted,
mert ennyire szereted,
és bármit mondhat, csak igaz lehet,
és a lehetetlen sem lehet,
és bármit tesz is, az úgy a jó,
mert áruló belőled nem lehet!
és az egy igaz szerelem,
ha úgy gyűlölöd, mint senki mást,
és ha megkérdi: miért? nem érted,
csak öleled, és szidod, hogy megint ölelhesd,
és ölni tudnál érte, és ha bántják, neked fáj,
és sírsz, ha sír, és nevetsz együgyű viccein,
és számodra egyre szebb, mert neki
azok a ráncok, azok az őszülő szálak
a legszebben állnak, és beteg,
szenvedő testét öleled, megfésülöd,
és ágyba viszed az ebédet, s ha kell, megeteted,
és ha kell, azt, igen, azt te kiviszed…
és a gondok, ha beborítanak,
és megkopott, üres szó a szerelem,
ha már mást szeret, hát
elengeded, mert tudod,
kezét meg nem kötheted,
úgy szereted, hogy szabadságát el
nem veheted, és ha te mennél el,
nyugtod nem leled, nem lesz nyugodt
perced, csak ő, kit gondolatban ölelsz,
csak vele érzed,
hogy nem vagy egyedül,
ha jó, ha rossz fikarc életed…
igen, ez a szerelem, az igaz,
és bármi történik, ő a vigasz,
és jutalmad megkapod, ha akarod,
és lehozhatod végre választott csillagod,
és a meleg, mit csak vele érezhetsz,
az a jutalom, mit élvezhetsz,
és a csók, a test, érintés,
kéj, szédülés,
ez mind a tiéd lehet,
mert szeret, és te is szereted,
és szereted, és ő is szeret,
hát ez a szerelem, az igaz, kegyetlen szerelem!
Forrás: Lélektől lélekig
Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!
Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhitat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.
És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.
*
Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rádbűvöltem rajongón – te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt.
Akkor is neked
köszönök mindent – s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.
*
Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.
*
Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.
*
Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól:
feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. –
S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.
*
Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.
*
Nincs itt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség
szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek…
*
És Penelopém vár odahaza,
szövi a remény álom-szőnyegét.
Nincs termő nyara, kacér tavasza,
néki ez a telt öröklét elég,
hogy el ne múljék tőle a varázs,
mit érkezésem, a bizonytalan
sajdít belé, s a halk vígasztalás,
hogy csak őérte őrzöm meg magam.
Forrás: szeretem a verseket
Két szemedben a szíved remeg,
Széthulltál, halni vágysz.
A szíved remeg.
Mondanád, ha még mondhatnád
Kiért égett úgy szíved.
Ki érti meg?
A bánat lelkedre fagy,
Várod őt fájdalomba zártan
Lelked befagy.
– Ne gondolj az örömre
gyilkos volt a csók.
– Vártam egy őszinte szót,
gyilkos volt a csók.
– Nem vígasztallak,
volt ölelni kár.
– Hiába minden győzelem,
ölelni már.
– Ne érezd, hogy megértél
a halálra!
– Semmibe veszett vágyam
ért el a halálba.
– Nem siratlak, kicsit
veled halok.
– Minden üveggolyóm
rádhagyom, ha meghalok
Forrás: Lélektől lélekig
Tíz körmöm tíz ragyogó csillag,
hátamon folyik el a Tejút,
szempillámmal Téged takarlak,
s mondok neked mesét, halk szavút.
Tekintetem óvó végtelen,
ajkam gyöngéd, dél-nyugati szél,
hajnalként simít a két kezem –
súg-búg a lélek, a test beszél.
Tenyerem est, szemem a holdfény,
két karom akár az alkonyat,
éj lobban az ujjaim hegyén –
kedves, álmodj édes álmokat.
Forrás: Lélektől lélekig
A teli hold
Incselkedjék véled, álmodban, kedves!
Kedves! Ki messzi nyugszol innen, elhagyott!
Álmodj velem, lelkemnek derűsebb fele
S a fénymezőn, mely ablakodra süt
Láss járni engemet, selyemruhában, gazdagon!
A teli hold
Vetítse most elmédbe csalfa képeit,
Ki messzi nyugszol innen, kedves elhagyott!
Kérlellek! Álmodj velem! – Most minden elhagyott,
Most boldog az, ki végtelent szeret!
… Ó boldogabb, nálam sokkalta boldogabb
Holdfényes alakom, ki jár előtted messzi
Szép holdvilág-mezőn s mosolygó
Sugár-bokrétát nyújt feléd!
Forrás: Lélektől lélekig
