https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • G. A. Bürger: Szerelmes ifjú estfantáziája

    fordította Babits Mihály

    Puha párnáin elterülve,
    szívét bú és gond nem lepi,
    a mézbortól elszenderülve,
    mit álomisten nyújt neki,
    – zsongó dallal ringatta enyhe
    nyugalomba a csalogány –:
    alszik szívem szelíd szerelme,
    Adonide, a drága lány.

    Föl, gondolat! gyors szárnyra kelvén
    röpülj ágyához, érd el őt;
    mint fája derekát a repkény,
    fond át az alvó égi nőt!
    Merülj a túlédes gyönyörbe,
    ízleld s részegülj italán,
    mit nappal megtilt és örökre
    – óh jaj, örökre! – tilt talán.

    Ah, hallom, gyöngéden lehellő
    sóhaj kél ajkai közül,
    mint tavaszi fák közt a szellő
    friss lombon át zenét ha szűr;
    ah, már piheg hókeble, látom!
    és kéjesen nyög fel a mell:
    méh döngicsél? szél zeng a nádon?
    hűs szél, mely játszva lebben el?

    Végigomolva – óh be pajzán
    fényt hint reá a holdvilág!
    Mosolygva nyílik szende arcán
    az egészség, piros virág.
    Két karja széttárul alattam,
    mintha forrón ölelne át
    engem, kinek haj! gondolatban
    s álomban adja csak magát.

    Térj vissza most a kéjes ágyról,
    lelkem! elég volt, óh elég!
    Vigyázz: a kéj, amelyre vágyol,
    megöl, és szárnyad máris ég.
    Máris lobogsz: fény, fáklya, villám!
    Borúlj a kéjbe! égj! sikolts!
    Csapj át fölöttem, égi hullám!
    óh égek, égek! olts el, olts!

  • Goethe: Római elégia

    fordította Babits Mihály

    Óh mily lelkesüléssel tölt el e klasszikus ország!
    Mily jól értem a múlt és a jelen szavait!
    Itt a tanácsot megfogadom, s naphosszat a régi
    írók könyveiben keresek új örömöt.

    Éjjel azonban más tudománnyal foglal el Ámor:
    fél-tanulás mellett kétszeres így a gyönyör.
    S nem tanulás-e az is, míg kémlem a drága kebelnek
    formáit, s kezem a karcsú csípőn lesuhan?

    Így értem meg a márványt, szellemem összehasonlít,
    lát a tapintó kéz, látva tapintgat a szem!
    Így ha nehány órát ellopna napomból a kedves,
    éjjeli órákkal kártalanít pazarul.

    S nem mindég ölelünk, olykor csevegünk is okosan,
    s míg ő szunnyad, ezer gondolatot szövök én.
    Sok versem született így édes oldala mellett
    és a hexameter ütemeit remegő

    újjam az ő hátán olvasta ki. Lágyan aludt ő,
    s halk lélekzete, míg szívemig ért, zene lett.
    Ámor eközben a mécsre vigyázott, s római költők
    éjeit álmodván vissza, magában örült.

  • André Chénier: Éjjeli vendégség

    fordította Babits Mihály

    Szóval, – Glycéra fog ma bennünket fogadni?
    s a szép Amália kész mivelünk mulatni?
    és Róza, akinek lágy tánca szenvedély
    sarkantyúja, s a vágy előtte nem alél?

    és huga, akinek szép énekét csodálják,
    hangjával fogja majd kísérni vad gitárját?
    Velünk lesz Julia, a barna kacagó,
    kinek a melle oly kemény és csillogó?

    Egyszer már láttam őt hasonló orgiában,
    félmeztelen, zilált hajaknak oldatában:
    bacchánsnő soha szebb vad antik éjszakán
    nem őrjöngött regés Kithéron hegyfokán.

    Jól van hát: kész vagyok veletek odamenni…
    De mi lesz, ha Camille hírt fogna róla venni?
    Mi lesz a vége majd ily éjnek, mily vihar,
    ha arról ő csak egy szót is rebegni hall?

    Ti nem is sejtitek, Camille mily szörnyű zsarnok:
    hacsak dicsérek egy szemet, mosolyt vagy arcot,
    vagy szép nőnek vagyok szomszédja vacsorán,
    aki fülembe súg, vígan nevetve rám,

    ő látja – s kész a könny, a korholás, a kétség;
    egy szó, egy mozdulat, előtte szörnyű vétség.
    Mit mondjak? bosszúja a tettekig fajul.
    Képes megverni. S én azt színlelem vadul,

    hogy én is megverem – de olyan könnyű kézzel,
    hogy csöpp kezén dühöm végül is csókba vész el,
    mert szerelem-csatán erős a karja csak,
    s még a hangján se bír csúfítani a harag.

    Ah, inkább hadd legyen haragos, mint közömbös,
    dühe is ráadás szerelmi örömömhöz.
    Nem kérem senkinek, ha javát akarom,
    a békés szeretőt. Mit ér a nyugalom?

    Inkább kívánom én a vad szavak özönjét,
    vagy magam sírni, vagy látni a lányka könnyét,
    vadul vádolni vagy csitítani a csatát,
    és megbocsátani, s kérni bocsánatát…

    De mi ez? Juliát hallom már – friss kacajhang.
    Lépjünk be! – Óh víg éj! vad mámor, buja barlang!
    Hány drága mell húsát dagasztja lágy nyomás!
    s becézett bájakon boldog kéz orgonáz!

    Hány szép test, mely takart, varázsait kitárja!
    Hiszem, a Szajna is, ha víg zajunk bejárja
    visszhangzó habjait, kicsap s a partra jő
    s ágyán ébredve a szomszéd kereskedő,

    ha ingerli irigy fülét a kéjes ének,
    kétannyi csókot ád túl-ifjú hitvesének.

  • André Chénier: Egy ifjú panasza

    fordította Babits Mihály

    Ő szép volt s nagy leány – én kicsi, gyönge gyermek;
    ajka mosolygva hítt, csalogatott: »ölelj meg«
    Térdére állított, és ártatlan kezem
    tapintva dús haját, lágy arcait, selyem

    keblét, ha néha tán tovább ment, túlmerészül,
    enyelgő-kedvesen paskolt meg büntetésül.
    Különösen, ha sok udvarlója irigy
    szemmel vizsgálta őt, szokott játszani így.

    Hányszor (óh jaj, de mit érez ily kis legényke?)
    csókolta arcom és ajkam, ahol csak érte!
    S ezt látva szólt a bús, mohó szemű sereg:
    »Óh tékozolt gyönyör! túl-boldog kisgyerek!«

  • Ch. Bovie: A lányok szíve

    fordította Babits Mihály

    Nézd, nézd e sok kacagó ifjú lánykát!
    mint rózsa szirma, frissek, édesek:
    ártatlanul mohó szemedbe tárják
    azt, amit Boufflers „szív”-nek nevezett.

    E kis szívet csiszolja majd az élet
    drágakővé a dús csipkék alatt;
    ma még csak álom, isteni ígéret,
    vázlatos kép és hamvas árnyalat.

    A szív nő; tizenhat éves korára
    spleen fogja el: minden nap oly sivár!
    Virág lesz, mely még ki se nyílt, de már a
    szakértő kertész gondjaira vár;

    a szerelem illatos csókra, bársony
    levélkékkel bolyhozva könnyedén;
    láb-nem-taposta szűzi út; csodás hon;
    ovális kagyló; drága gyöngyedény.

    Mikor húsz éves: a Vénus-ligetnek
    mélyébe, hol szent oltártűz lobog,
    hosszú sorban s alázattal sietnek
    áldozni ifjú s vén zarándokok;

    sivatag, melybe ég szórja a mannát;
    mélyút, mit játszva tört át Cupido;
    boldog börtön, mely üdvözíti rabját;
    varázsos éden; bíborpartú tó.

    De mikor harminc: lángoló barázda,
    lüktetve izzó láva önti el;
    embervért szomjazó tigris: garázda
    kedve örök orgiát ünnepel;

    szomj, melynek csöndesülni nincs hatalma;
    kígyó, melynek ölelése halál;
    Éva anyánk s a bűnbűvölte alma;
    varázskapu, mely mindig nyitva áll.

    S mikor negyven: könnyezni kezd az árva
    s a nagy magányba buját sírja szét;
    szent rejtekét készségesen kitárja,
    hogy elfogjon egy-egy naiv lepét;

    bolondos agg, ifjúvá cicomázva,
    sürög-forog és udvarol szegény;
    – de kinek kell az eltört ócska váza,
    az elfelejtett, régi, rossz regény?

    És mire ötven: nagy fekete flastrom;
    mint kerékvágás, száraz és öreg;
    ráncosképű apáca, ki a klastrom
    számára alamizsnát gyűjtöget.

    Újabb tíz év: és kongó, szörnyű kórház;
    beomlott kút; kihűlt, üres kohó;
    nyűtt bugyelláris; padlásra dobott váz;
    használhatatlan, vén egérfogó.

    Az idő száll: hetven… nyolcvan… Nem izgat s
    nem is izgul e dohos pergament;
    ezernyi ránca ezer furcsa kriksz-kraksz
    s nincs oly tudós, ki tudná: mit jelent;

    kopott cafrang; rozsdás lom; ráakadván
    bosszúsan rúg egy görbét rajt a láb;
    penészes, málló, ókori maradvány,
    mely csak a múzeumban él tovább.

    – Nézd: a harasztban, foszfortűzű színfolt,
    száz fénybogár ég minden éjszaka;
    a temetőn kék-sárga lánggal imbolyg
    a lidércfények ikercsillaga! –:

    hiszem, hogy él és vándorol a lélek
    s a halállal a szív nem tűnik el:
    minden szív páros lidérclángra ébred
    s a horpadt sírok ormán táncra kel!

  • Voltaire: Felelet a „Szív” című versre

    fordította Babits Mihály

    Bizonyos hölgy, nemes,
    művelt és szellemes
    így szólt, olvasva a szívről írt kicsi mívet:

    »Ez ám a jó író! Látszik, hogy szereti
    a jót, hogy szereti a szívet
    és jó nagy szíve van neki.

    Lejárt már tavaszom, elhullatám virágom,
    de még szívemhez szól a szív,
    noha jól érzem én, ha hódoló barátom
    kicsiny szívemnek, szivecskémnek hív,
    túlságosan megtisztel engem,
    mert szívem már túlnőtt ezen.

    (Óh jaj, halandók, mért nincs semmi rendben
    e földön? Mért oly ellentétesen
    van itt elosztva nagyság és kicsinység?
    Úgy volna minden a szívem szerint,
    és a szívek körül semmi baj, semmi inség,
    hogyha egymáshoz volna mérve mind.)

    Nemes lovag! a szív a fő! csak azt kövessed,
    s szíveket ostromol lelkes orációd,
    s szíveket hódít meg a versed,
    ha szíved adja rá az inspirációt.«

    V

  • Chevalier de Beufflers: A szív

    fordította Babits Mihály

    Minden a szív – mondják a hölgyek –
    szív nélkül szerelem s boldogság nem terem;
    és minden a szívé: veszteség, győzelem –
    de mire gondolnak e hölgyek
    szívről beszélve szüntelen?

    Tünődtem ezen én; – hogy ily döntéshez érjek
    végűl: nem értik ők szószerint a »szivet«,
    hanem csak jámbor és illemes szóval élnek
    a durva szó helyett.

    Pláton a »szív-viszonyt« bár bölcselegve zengi:
    Pláton maga marad és nem hisz néki senki.
    Szerelemről aki bölcselkedik, bolond,
    csak egy törvénye van e drága tudománynak:
    az, mit a természet tár eléd és kimond;
    más oktatóját ne kívánjad.

         És ő kétféle szívet alkotott:  
     külön-külön fiúnak és leánynak.  
     Az emberiség régen elfogyott  
     volna, ha mind egyforma szíve volna:  
           azért adott különbözőt.

    Apáca, márkinő, király, inas, komorna,
    bonc, rabbi, szerzetes, víg cimbora s mogorva
    pap – és a tagadó, ki Istent káromolja:
    mind-mind kapott szívet, vágyót és élvezőt.

         De egynek sem elég a maga szíve,  
     mindegyik még egy másikat kíván.  
           Bolond egy szerszám a szív ám!  
     Sokat játszottam vele tíz-húsz éve  
           (akkor voltam boldog legény)  
           és minden napom, éjem, évem  
           úgy eljátszottam, hogy a szívem  
     a sok játékban elkopott szegény.

  • Earl of Rochester: Találós mese

    fordította Babits Mihály

    Óh csöndes, árnyas és hűvös berek!
    Ilyent szeret az, aki lányt szeret.
    A szép Corinna mellettem hever,
    s a kezem játszik – találd el, mivel!

    Óh pajkos szók! buja csók! drága Jók!
    Szeretni és nem mondani valók!
    Szent készülődés… percet perc söpör…
    míg elalélunk – tudod már, mitől!

    Amikor föltakartam, elpirúlt;
    Először: harcolt, aztán: rámborúlt
    s már maga kérte, hogy játsszak vele
    s még és még vágyott – jól láttam, mire!

    De jaj! heves tűz hamarább elég,
    Bujább vágy előbb mondja, hogy: elég!
    A mi kéjünk is hamar véget ért
    s már nem folytattam – ne kérdezd, miért!

  • William Shakespeare: Szonett I.

    fordította Babits Mihály

    A szégyen is mily szép lesz, hogy tiéd!
    mely, mint a hernyó rózsaillatot,
    szennyezi bimbós neved örömét!
    s bűnöd mily édességbe iktatod!

    A nyelv, ha, napjaid sorát kisérve,
    trágár híreknek szórja fűszerét,
    nem tud gáncsolni úgy, hogy ne dicsérne,
    neveddel megszentelve rosszhírét.

    Óh mily csodás lakása lett a boldog
    bűnnek, hogy benned lett vidám lakó,
    hol szépség fátyla fedi el a foltot,
    s minden gyönyör lesz, ami látható!

    Ügyelj, szívem, mert nagy jogod jele:
    s tompul a tőr, ha félrevágsz vele!

    William Shakespeare: Szonett II.

    fordította Babits Mihály

    Lányarcot festett néked ős kezével,
    vágyaim úr-úrnője! a Teremtés;
    s gyenge szíved, mint gyenge asszonyé, ver:
    de nincsen benned csalfa női lengés.

    Szemed fényesebb, de nem olyan álnok,
    s megaranyozza mind, amire nézel,
    ki férfialakoddal asszonyálmot
    és férfiszemet egyenlőn igézel.

    S talán először asszonytestre szánta
    Természet-asszony, – de belészeretve
    ébredő formád fiúvá kivánta
    vágyam számára hasztalan keretbe.

    Óh ha már nők kincsévé kelle lenned,
    hadd nékik gyönyöröd – s nekem szerelmed!

  • Francesco Berni: Szerelmesemhez

    fordította Babits Mihály

    Azt akarod, hogy csúf halálra szálljak,
    Nem könyörülsz, csak tűröd, hogy utánad,
    mint árva kandúr, űzekedve járjak.

    De ha megöl majd a szerelmi bánat,
    vad, bús halott, meglepem fekhelyed,
    és megenyhítem rajtad szomju számat.

    Hiába nyögsz majd: »Távozz! Nem lehet!«:
    beléd hatolok én, buja kisértet,
    s teherbe ejtem büszke testedet.

    Én be fogom mocskolni félve féltett
    szűzességed, s úgy fogok lubickolni
    hasadon, mint ki máshoz sohse értett.

    S ha aztán jönne ördög-űzni holmi
    papocska: engem el nem űz! miattam
    papolhat, hogyha kedve van papolni.

    »Egy őrült ördög!« – mondja majd riadtan.
    Ah! nékem nem lesz gát, hogy be ne töltsem
    a vágyat, mellyért lelkemet kiadtam.

    S úgy fog vájkálni fogam a gyümölcsben,
    mely tested kincse, mint kutya a csonton:
    megtanítlak majd, szűzen élni, bölcsen!

    Holnap meg fogom magam ölni, mondom,
    hogy mihamarább ágyadban legyek már,
    s belédhatoljak ama féltett ponton.

    De ha magad tán meggondolnád; megvár
    imádód még, hogy reggelig felelhess;
    holnap reggelre én halott leszek már.

    No hát most egyszer légy hozzám kegyelmes,
    mert ha egyszer halott kezembe kaplak,
    furcsán bűnhődsz! (A halott nem türelmes.)

    Különös és vad pózokra kapatlak,
    hogy elborzadsz, mint Akteon, magadtól,
    ha egy tükörkép megmutat magadnak.

    Ha tudnád, bennem milyen láng gyuladt: oly
    kegyetlen engem nem mernél gyötörni;
    kedvemre inkább megölelnél akkor.

    De nincs más hátra, mint magam megölni:
    megbosszúlván mit vétettél irántam,
    úgy fogok tested szentélyébe törni!

    Minden ruhádat eltépem, lehántom,
    de megvetlek majd, és betöltve vágyam,
    ha akonámat hordódból kirántom,

    ott hagylak, föltakarva, a vad ágyon:
    és akkor nézheted majd azt a poklot,
    mely van, hogy egy vad ördög belejárjon,

    s melyet ma rejtesz. Szörnyü lesz a dolgod,
    ha meghalok, míg nem leszek kegyelmes,
    és minden varázst rólad föl nem oldok:

    S ha nem kivánod, hogy kínokban elvessz,
    hogy szellememtől megszállott maradj,
    légy vágyaimmal szemben engedelmes,

    és minden makacskodást abbahagyj:
    mert hogyha nem adsz írt sebemre nékem,
    megmutatom majd, leány, hogy ki vagy,
    és minden szoknyád és inged letépem!