https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Szabó Lőrinc: Két ország határán

    Ha még megkívánsz,
    megkívánlak érte,
    kevés már a kedvem
    földi jóra, szépre,
    kezdek öltözködni
    jégbe, hófehérbe.

    Nem érek rá többé
    könnyű ölelésre,
    ha nagyon szeretsz,
    hálás leszek érte,
    ha nem csábítasz el,
    magad vesztesége.

    Én már csak az égre
    nézek fel maholnap,
    két ország határán
    lábaim topognak,
    az is csak búcsú, ha
    szívedbe botolnak.

    Ha még itt marasztalsz,
    hálás leszek érte,
    nagyon nehéz az út
    az őszbe, a télbe,
    nem kísérhet oda
    nyarad édessége.

    Megyek mégis. Kell a
    béke tisztasága,
    nem tudom, mit ér, de
    ma még fáj az ára;
    várjak, most, miattad,
    várjak, utoljára?

    Sírva így búcsúzom,
    régi életemtől,
    ha nem húzom is ki
    kezed a kezemből:
    nincs út visszafelé
    e szomorú percből.

    Öltöztet az idő
    jégbe, hófehérbe,
    két országban járok,
    mindegyiktől félve;
    akármit választasz,
    megszenvedek érte.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Zavar

    Dadogok, szédülök, leplezek,
    félek és szégyellem magam:
    szép tested nyugtalít.
    Nem látom, ki vagy,
    nem az vagyok, aki voltam,
    s mialatt akadozva te is
    másról beszélsz,
    szememben a titkos
    vágy már folyton csak az eljövendő
    csókot nézi a szádon.

    Mindenkinek ismeretlen
    a másik, – csak akkor
    enyém az agyad játéka is,
    ha egészen enyém vagy: amíg
    külön maradunk, nem elég bizalmas
    teljes szemérmét
    levetni a lélek,
    de a testi szerelemben
    összesimúl és
    boldogan felejti magát.

    Dadogok, szédülök, leplezek,
    bocsáss meg, kedves, nem tudok úgy
    beszélni, ahogy illenék:
    túlfriss vagy,
    túlszép ígéret,
    még harc és váratlan remény:
    ma még csak zavaromat
    tudom elmondani, azt, hogy
    szeretlek és
    akarlak, ismeretlenül.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Káprázat

    Először a szem csókol, aztán a kezem,
    mint tenger ömölsz el érzékeimen,
    mint tenger ömöllek én is körül,
    aztán part s tenger összevegyül,

    s együtt, egymás partján heverünk; –
    vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
    s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
    s a lepkék bennünk párzanak; –

    vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
    azok is oly tengerszerűen
    lüktetnek és hullámzanak,
    egymáson átáramlanak; –

    vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,
    húnyt szemmel apadok, áradok,
    és ahogy a csókodba veszek,
    a mindenséggel keveredek,

    s a mondhatatlant mondanám,
    de összevissza dadog a szám,
    hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
    s szikrát vet a test és fellobban a perc –

    óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
    Villámok vad deltája szakad
    lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
    érzékeink káprázó tengerén.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Tihany partján a hegy alatt

    Együtt szöktünk a hegyeken át,
    gyönyörű volt a Bakony,
    a napot csókoltam szemeden
    s fiúsra nyírt hajadon.

    Gyönyörű voltál, de lelkemet
    árnyék futotta be:
    csókoltál, mint aki nem akar
    gondolni valamire.

    Gyönyörű volt az éjszaka,
    a holdfényes Bakony,
    s másnap már a tihanyi nap ragyogott
    a hajadon.

    Tihany partján a hegy alatt
    szeretőknek lakni jó.
    Boldogan tartotta az eget
    kék karjaiban a tó,

    és jártuk a koranyári vetést
    és szedtük a pipacsot
    és néztük a sirályt, ahogy
    a vízbe le-lecsapott,

    és este a csöndesedő csalogány
    bedalolt az ablakodon
    és éjszaka hét csillag ragyogott
    szemeidben és hajadon.

    Együtt szöktünk… Gyönyörű az est.
    Mért vagy hát oly szomorú?
    Nem kell már, aki vagyok, az
    a csúnya, szegény fiú?

    Megúntál? Elpattant a varázs?
    Sírsz, s nem tudod, miért?
    A tavi tündér gyöngyöket ad
    a könnyeidért.

    Most megy le a nap, részeg ragyogás
    az alkony gyönyöre:
    úgy csókolsz, mint aki nem akar
    gondolni semmire.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: És mikor újra megcsókoltalak

    És mikor újra megcsókoltalak,
    szólni se bírtál… Hangod szenvedő
    állat hangja volt: olvadni akarva
    símultak össze forró tagjaink
    s a szerelemtől szavunk elapadt.
    Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
    szegény kis állatom, mily részegen
    néztél föl rám! Milyen édes beszéd
    volt néma mosolyod, s mily túlvilági
    ez az egész szótlan odaadás!…
    Most is így látlak, te szép, remegő
    angyal és gyermek, virág és arany,
    oly félénken s mégis úgy bizakodva
    bújtál hozzám, mikor égő kezem
    s ajkam simogató hulláma melled
    bimbóiban gyönyörré merevült…

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Virágzene, érthetetlen

    Pillanatok

    Mióta tegnap megcsókoltalak
    s te sóváran (de csak egy pillanatra,
    mert máris tiltakoztál!) remegő
    térdeid közt hagytad a térdemet:
    folyton elém rajzol a hála, folyton
    előttem állsz, utcán és munka közben
    folyton beléd ütközöm: hátracsukló
    fejedet látom, kigyúlt arcodat,
    csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
    gyönyörű mosolyát az ajkadon.
    Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
    lehúnyom a szemem és szédülök:
    érzem közeled, arcom arcod édes
    vonalaiban fürdik, kezemet
    sütik forró kebleid, újra csókolsz,
    s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
    már őrület – s mégis oly jólesik
    beléd veszteni magamat: egész
    tested körülömöl és én boldogan
    nyargalok szét lobogó ereidben.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Nincs rád időm

    Égből hívsz? Hangod még elér,
    egy percre fölfigyel bennem a vér,
    aztán csak régi, sötét dühe zúg,
    mar, mint a lúg.

    Én poklok rabja vagyok, és
    már nem tudom, mi a pihenés…
    Te? – Menj… Neked még otthonod az
    arany ősz, a kék tavasz:

    te ráérsz, tied a végtelen,
    pogány múlt álmai, csönd, szerelem,
    te tündér vagy, gyermek, libegő
    fény, lepke, szitakötő:

    óh, szép, szép volna az élet,
    kis pillém, szállani véled,
    szabad utakon, föl s alá,
    mindegy, hová:

    de rám körutak hegylánca szakadt,
    tárnák, földalatti falak
    őrzik fiatal életemet –
    Mit akarsz tőlem, égi üzenet?

    Fény, ne gúnyolj! – Én rabszolga vagyok,
    kötelesség, pénz, hajsza, kín, robot –
    Meg se érthetsz – – Lepkém, szitakötőm,
    hagyj el: nincs rád időm!

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Szigeti emlék

    Csókolóztam a Margitszigeten,
    Ó, drága, félszeg, régi eset –
    Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
    S egy kisdiákom meglesett.

    A diák most egy színház rendezője,
    A haja ritkul. És tűnődve látom
    Rosszkedvén s vénlegény-tempóin,
    Mily messze lehet az én ifjúságom!

    De a szigeten ma sem mások a fák,
    S az édes légben valahogy ott maradt
    Sűrű arany napfénybe konzerválva
    A régi, boldog pillanat.

    S hiába volt sok rossz vihar,
    Kopár ősz s hulló szerelem –
    Elcsöndesülve a lombok alatt,
    Ha utam néha arra terelem,

    Megbúvok a kedves padon,
    S mohó ajkamra messzi íz tolul,
    Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,
    Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Hívogató

    Én szép ifjuságom
    Sárgul hervadozva,
    Ülök már a sutban
    Lomhán darvadozva –
    Ilyen vagyok én már,
    Fanyar, csöndes, fáradt,
    Így szeress, ha kellek,
    Nem járok utánad!

    Jó volt, hiszen jó volt
    Fiatalnak lenni,
    Kényesbús fejemnek
    Nők keblén pihenni,
    Víg, ravasz hunyással
    Lesni alattomba,
    Játszik-e földrengést
    Keblük puha dombja…

    Mint a kerekerdő
    Májusi virággal,
    Tele volt a szívem
    Tréfás ifjúsággal;
    Mint a kerekerdő
    Novemberi gőzzel,
    Tele már a szívem
    Keseredő ősszel.

    Zord egy kerekerdő!
    Csupa sár és felleg!
    Kivirul még? Mindegy!
    Így szeress, ha kellek.
    Ordas bánatommal,
    Dércsípte kedvemmel,
    Nagy hallgatásokkal,
    Őszi szerelemmel!

    Békítő vég-kortynak
    Keresem a kútját,
    E bolond világnak
    Szent kifele-útját:
    Ha van ajkad méltó,
    Ily csókkal itass meg,
    Ha van karod áldott,
    Az útat mutasd meg!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

    Előttünk már hamvassá vált az út,
    És árnyak teste zuhant át a parkon,
    De még finom, halk sugárkoszorút
    Font hajad sötét lombjába az alkony:

    Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
    Mely már alig volt fények földi mása,
    S félig illattá s csenddé szűrte át
    A dolgok esti lélekvándorlása.

    Illattá s csenddé. Titkok illata
    Fénylett hajadban s béke égi csendje,
    És jó volt élni, mint ahogy soha,
    S a fényt szemem beitta a szivembe:

    Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
    Vagy áldott csipkebokor drága tested,
    Melyben egy isten szállt a földre le,
    S lombjából felém az ő lelke reszket?

    Igézve álltam, soká, csöndesen,
    És percek mentek, ezredévek jöttek –
    Egyszerre csak megfogtad a kezem,
    S alélt pilláim lassan felvetődtek,

    És éreztem: szivembe visszatér
    És zuhogó, mély zenével ered meg,
    Mint zsibbadt erek útjain a vér,
    A földi érzés: mennyire szeretlek!

    Forrás: MEK