https://verskucko.com

Címke: szeretet

  • Kosztolányi Dezső: Koporsó és bölcső közt

    Anyám, ha egyszer végre visszatérek
    és ott maradok mindörökre nálad.
    Ha ráborulok régi küszöbünkre,
    s megcsókolom az áldott, ősi fákat,
    és fáradottan, könnyesen remegve
    nézek szemedbe.

    Várj akkor engem, mert jövök egy este.
    Ősz lesz, tudom, bíborló fény cikáz,
    rőt esti láz.
    Nagy vaskapunk mennydörögve összerendül,
    hogy fázva átremeg az ősi ház
    a félelemtül.

    De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden,
    bármily ijesztő nagy leszek s fehér,
    zárj a karodba, ne keresd a szívem,
    melyet elönt a csúf, fekete vér,
    csak nézd kialvó, fénytelen szemem,
    csak simogasd a főmet csendesen.

    Én sem mesélem el neked, hogy éltem
    fekélyes csókok közt, világos éjben,
    csak nézlek egyre, mint a múltba rég,
    akkor megértem majd, te vagy a kezdet
    s te vagy a vég.

    Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba,
    én, szólni nem tudó öreg baba,
    és a szívemből ajakamra reszket
    az életem eltűnő dallama.
    Te hallgatod, mint bölcsőnél virrasztó,
    merengve, mosolyogva, szomorún,
    s koporsó és bölcső közt tétovázva
    fonod fehér halotti koszorúm.

    Múlik az est majd, vissza-visszasóhajt,
    gyógyítva rebben áldott mosolyod,
    s könnyel, virággal, régi-régi dallal
    szegény fiad halálba dalolod.

    Forrás: MEK

  • Ágh István: Virágosat álmodtam

    Édesanyám,
    virágosat álmodtam,
    napraforgó
    virág voltam álmomban,
    édesanyám,
    te meg fényes nap voltál,
    napkeltétől
    napnyugtáig ragyogtál.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

    Fák, csillagok, állatok és kövek,
    szeressétek a gyermekeimet.

    Ha messze voltak tőlem, azalatt
    eddig is rátok bíztam sorsukat.

    Énhozzám mindig csak jók voltatok,
    szeressétek őket, ha meghalok.

    Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
    szeressétek a gyermekeimet.

    Te, homokos, köves, aszfaltos út,
    vezesd okosan a lányt, a fiút.

    Csókold helyettem, szél, az arcukat,
    fű, kő, légy párna a fejük alatt.

    Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
    tanítsd őket, csillagos éjszaka.

    Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
    csempészd zsebükbe titkos aranyad.

    S ti mind, élő és halott anyagok,
    tanítsátok őket, felhők, sasok,

    vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
    vigyázz reájuk, hatalmas világ.

    Az ember gonosz, benne nem bízom.
    De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.

    Igaz rokon, hozzátok fordulok,
    tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

    tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
    szeressétek, akiket szeretek!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lóci lázadása

    Karácsonyra feljött vidékről
    Lóci kedvence, az apám.
    Rossz is lett rögtön Lóci, oly rossz,
    hogy délelőtt és délután

    tőle visszhangzott az egész ház
    és én már féltem egy kicsit,
    hogy itt hiába az okos szó,
    itt már csak a terror segít.

    Apám, látva, hogy unokája
    hogy a nyakamra nő, talán
    nevetett magában az ifjabb
    ügyetlen apán, a fián,

    s ha nem is gondolt vissza arra
    az időre, mikor velem
    bánt el, meg akarta mutatni,
    hogy hogy nevelnek helyesen,

    s mondott valamit a gyereknek,
    fél-tilalmat és fél-panaszt…
    Semmi szörnyűt, – csak megelőzött,
    hisz olyasmit vagy ugyanazt

    mondtam volna esetleg én is…
    S szavára Lóci dacosan
    összerezzent, és vele én is,
    egész úgy, mintha én magam

    kaptam volna a szemrehányást,
    a szót, a tiltót, büntetőt,
    azt, ami oly gyűlöletes volt
    harmincegy évvel ezelőtt:

    úgy éreztem: most készülődik
    ellenem egy más akarat,
    úgy éreztem: lapulni kell, vagy
    összetörik a csontomat,

    és elöntött a keserűség,
    a gyerekkori fájdalom – –
    És Lóci felelt: – Csak azért is!
    Úgy lesz, ahogy én akarom! –

    És apám szólt: – De nem szabad, mert
    apu megbüntet!… – Lázadó
    hang csattant vissza: – Nem, nem! Én rossz
    leszek! csak rossznak lenni jó! –

    Néztem apámat: énhelyettem
    játszotta meg, hogy szigorú,
    és Lócit: s láttam, hogy helyettem
    lázadt fel szegény kisfiú:

    helyettem lázadt, s amit egykor
    nem mertem, most megtette ő,
    s egyszerre nagyra nyílt, szabadra,
    előttem a nemhitt jövő,

    s valamit akartam csinálni,
    valami bolondot, vígat,
    ami majd mindent elfeledtet,
    és szóltam: – Lóci, gyere csak,

    gyere, kis disznó, megtanítlak
    röfögni… – Röfögtem neki
    és Lóci is röfögni kezdett,
    hogy potyogtak a könnyei,

    és béke lett és már mosolygott
    a harminc év kísértete,
    Lóci játszott s én nem sajnáltam,
    hogy a napom elment vele.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

    Veszekedtem a kisfiammal,
    mint törpével egy óriás:
    – Lóci, ne kalapáld a bútort!
    Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
    Jössz le rögtön a gázrezsóról?
    Ide az ollót! Nem szabad!
    Rettenetes, megint ledobtad
    az erkélyről a mozsarat!

    Hiába szidtam, fenyegettem,
    nem is hederített reám;
    lépcsőnek használta a könyves
    polcokat egész délután,
    a kaktusz bimbait lenyírta
    és felboncolta a babát.
    – Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
    s az asztal tetejére állt.

    Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
    de azért tetszett a kicsi,
    s végül, hogy megrakni ne kelljen,
    leültem hozzá játszani.
    Leguggoltam s az óriásból
    negyedórára törpe lett.
    (Mi lenne, gondoltam, ha mindig
    lent volnál, ahol a gyerek?)

    És ahogy én lekuporodtam,
    úgy kelt fel rögtön a világ:
    tornyok jártak-keltek köröttem
    és minden láb volt, csupa láb,
    és megnőtt a magas, a messze,
    és csak a padló volt enyém,
    mint nyomorult kis rab mozogtam
    a szoba börtönfenekén.

    És ijesztő volt odalentről,
    hogy olyan nagyok a nagyok,
    hogy mindent tudnak és erősek
    s én gyönge és kicsi vagyok.
    Minden lenézett, megalázott,
    és hórihorgas vágy emelt
    – föl! föl! – mint az első hajóst, ki
    az egek felé szárnyra kelt.

    És lassan elfutott a méreg,
    hogy mégse szállok, nem növök;
    feszengtem, mint kis, észre sem vett
    bomba a nagy falak között;
    tenni akartam, bosszút állni,
    megmutatni, hogy mit tudok.
    Negyedóra – és már gyűlöltem
    mindenkit, aki elnyomott.

    Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!…
    És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
    Lóci lerántotta az abroszt
    s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
    Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:
    – No, ne félj, – mondtam csendesen.
    S magasra emeltem szegénykét,
    hogy nagy, hogy óriás legyen.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Három törvény

    I. Szeretet

    Meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket isten e szép
    világba, ahol
    már minden valakié. De az
    egyforma meztelenséggel
    mindenkinek
    egyforma jogot adott
    mindenre: első csodaként,
    örök csodaként, az érdekek
    zsúfolt tülekedésében is
    szeretet fogadja az új jövevényt,
    a gyermeket,
    isten folytatását, szeretet
    neveli, és
    ez a mennyei kezdet
    kíséri, mint
    emlék s remény,
    harcaiban a férfit, aki
    lassan beilleszkedik
    a közös munka üzemébe,
    ez az első szeretet
    ad erőt neki, mikor
    tipró erőkkel szembeszáll
    s az ős törvényt hirdeti: meztelen
    húsból meztelenül dobott
    világra mindenkit a sors! – szeretet
    kapcsol össze kicsit és
    legnagyobbat, szeretet,
    mégiscsak a megtagadhatatlan
    szeretet őrzi
    a rend egyensúlyát, szeretet
    dolgozik a javító
    idő szívében
    s éltetve az egymásután
    előhömpölygő nemzedékeket:
    tölgyből s ibolyából, millió
    ellentétből királyi erdőt
    épít a Szeretet.

    II. Szabadság

    Ne hirdessétek a szeretetet,
    a szeretet magánügy, és
    semmit sem ér, mert nem kötelez.
    Meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket isten e szép
    világba, – de itt
    már minden valakié és
    minden fű s állat a legfőbb
    törvényt követi:
    mindazt, amibe a nem-kért
    élet kerül, rabolni kell,
    valakitől
    munkával-ésszel
    elhódítani, hogy a különb
    erő diadalmas kezeivel
    a természet maga gyomlálja ki
    csenevész próbálkozásait.
    Ne hirdessétek a szeretetet:
    itt a sok önzés sok ereje őrzi
    az egyensúlyt, a rend nyugtalan
    nyugalmát, de nem a pusztuló
    kóróra büszke az erdő,
    hanem az alacsonyabb
    akaratok fölött
    roppant koronáját égbeölelő
    nagy tölgy zsenijére:
    az az ember az élet
    igazi fia,
    aki mer, az egyén, akit
    nem nyom el a zsúfolt érdekek
    tülekedése,
    hanem aki betölti
    rendeltetését,
    s ha pusztít is, volt joga rá,
    hiszen csak az ős
    törvényt példázza, melyet hasztalan
    cáfol a szeretet:
    Hirdessétek a szabad erőt,
    melyből mint kard és trombitaszó
    tör ki a Tett!

    III. Igazság

    Hazugság harsonája, bolond
    törvény a puszta erő
    e földön, ahová
    meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket az isten:
    itt már minden valakié,
    itt már az erőt is előre
    szétosztották, s az egyenlő
    meztelenséget azonnal
    megszünteti a pénz:
    páncéllal védi örökösét
    s a másikat sorsára bízza.
    Nincs itt szabadság s vak az erő:
    talán a haszontalan, becstelen
    gyomlálja ki
    bérelt kezekkel a jót, a nemest,
    s ki tudja, nem a fegyveres silány
    pusztít-e millió különbet?
    Ne hirdessétek hát az erőt,
    az akármilyen diadalt,
    hanem
    a sose-voltat,
    az eljövendőt,
    az eddig örökké csak bebörtönözött
    új vezért, aki új szeretet,
    az új vezért, aki új erő,
    az új vezért, aki majd
    szabaddá kényszeríti az
    emberek és
    népek örök-nagy versenyét:
    hirdessétek a Teljes Igazság
    istenét, aki átveszi az idő
    legmodernebb harceszközeit, és,
    soha vissza nem rettenve a
    rettenetestől, ágyúkkal is
    felszereli jóakaratát:
    hirdessétek a mindenkiért
    hadbaszálló világos erőt,
    amelynek ura
    elsöpri az irgalom
    laza rendjét, a véletlenek
    buta egyensúlyát,
    s vegye bár föl teremtő
    tisztaságára a pokol
    álarcát és égesse föl
    mindazt, ami
    szépet és jót tíz ezredév
    megalkotott: joga lesz
    rombolni, mert
    a felszabadított emberért
    ő újrakezdi az életet:
    és szent kard és szent trombitaszó
    csak úgy lehet, ha Érte küzd
    a szolga tett!

    Forrás: DIA

  • Váci Mihály: Két szívdobbanás

    Eldőlt, ki mer szemünkbe nézni,
    ki emeli fel ránk fejét
    bátran, velünk nevetve és mi
    kinek szorítsuk meg kezét;

    kinek hajlik hozzánk a válla,
    ha feszíteni kell az izmokat,
    míg – mint gyermeki indulat, –
    átjár melegen a munka láza;

    ki harcol a mi fegyverünkkel,
    ki az, ki szerszámot emel,
    ki jön, ha hívják nyílt tenyérrel,
    s ki közeleg dugott ökleivel;

    az emberiség kit ölel magához,
    védelmezőn kit karol át,
    s ki az, kit eltaszítva átkoz,
    mint menekülő gyilkosát.

    Összegyűjt ez a karolás itt
    s elválaszt: – tudjuk már e bolygón
    kit kell szeretni forrón,
    s kit kell gyűlölni mindhalálig.

    Szívünk nem bénítja sok kusza érzés,
    benne szánalom s gyáva düh nem él:
    bizonytalan és vívódó verését
    megnyugtatta két tiszta szenvedély:

    a szeretet árasztja szét,
    s összemarkolva gyűlölet dobálja,
    így lüktet már szívünk e két
    legemberibb érzelem ritmusára.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
    .

  • Ady Endre: Karácsony

    (Kötetbe nem sorolt versek)

    I.
    Harang csendül,
    Ének zendül,
    Messze zsong a hálaének,
    Az én kedves kis falumban
    Karácsonykor
    Magába száll minden lélek.

    Minden ember
    Szeretettel
    Borul földre imádkozni,
    Az én kedves kis falumba
    A Messiás
    Boldogságot szokott hozni.

    A templomba
    Hosszu sorba
    Indulnak el ifjak, vének,
    Az én kedves kis falumban
    Hálát adnak
    A magasság Istenének.

    Mintha itt lenn
    A nagy Isten
    Szent kegyelme súgna, szállna,
    Az én kedves, kis falumban
    Minden szívben
    Csak szeretet lakik máma.

    II.
    Bántja lelkem a nagy város
    Durva zaja,
    De jó volna ünnepelni
    Odahaza.

    De jó volna tiszta szívből
    – Úgy mint régen –
    Fohászkodni,
    De jó volna megnyugodni.

    De jó volna mindent, mindent
    Elfeledni,
    De jó volna játszadozó
    Gyermek lenni.

    Igaz hittel, gyermek szívvel
    A világgal
    Kibékülni,
    Szeretetben üdvözülni.

    III.
    Ha ez a szép rege
    Igaz hitté válna,
    Óh, de nagy boldogság
    Szállna a világra.

    És a gyarló ember
    Ember lenne újra,
    Talizmánja lenne
    A szomorú útra.

    Golgota nem volna
    Ez a földi élet,
    Egy erő hatná át
    A nagy mindenséget.

    Nem volna más vallás,
    Nem volna csak ennyi:
    Imádni az Istent
    És egymást szeretni…

    Karácsonyi rege
    Ha valóra válna,
    Igazi boldogság
    Szállna a világra…

    Forrás: MEK

  • Rab Zsuzsa: Emlékezés

    Nem őrzöm a szavaidat,
    mégis itt vannak bennem,
    mint a tenger sós illata
    a sziklákban.

    Nem őrzöm az arcod,
    mégis látlak,
    ha lehunyom a szemem,
    s átsüt rajtam a fény,
    amit te hagytál bennem.

    Nem őrzöm a kezed,
    mégis érzem,
    ahogy valahonnan messziről
    megérint,
    mikor fázni kezd a szívem.

    Mert ami elmúlt,
    az nem tűnik el,
    csak megtanul bennünk
    csendben maradni.

  • Hajnal Anna: Őszi vers

    Fázom.
    Nem a széltől, nem az esőtől,
    hanem attól a hangtalan hidegtől,
    ami belülről jön.

    A fák leveleikkel búcsúznak,
    én meg a szavaimmal.
    Mindkettő sárgul,
    mindkettőt elviszi a szél.

    Már nem keresem a nyarat.
    Megtanultam:
    a meleg nem az évszakban lakik,
    hanem egy másik ember tenyerében.

    És ha az a tenyér elenged,
    hiába süt a nap,
    mégis ősz van.