Vannak poéták, akik sohsem írnak,
Csak a szívükben élnek költemények,
Valami nagy búbánat érte őket,
S azóta lettek költőkké szegények.
Egy szebb világnak épp úgy álmodói,
Rajongás őket éppen úgy hevíti,
És éppen olyan szomorúk, lemondók,
Mint azok, akik – verset tudnak írni!
Forrás: Lélektől lélekig
„Ezen a bűnös világon bizony nincs szomorúbb látvány, mint egy behúzott farkú,
gazdátlan kiskutya.”
Forrás: —
A tó partján a komor fűzeket
világos zöldbe öltözteti lassan
a napról napra melegebb sugár,
megfejti téli titkát ágaiknak,
smaragdragyogást tereget reájuk, –
csak földre hajló, fáradt vonalát
a fűzfagallynak nem másítja meg,
nem emelheti ég felé soha.
Gyerekkoromban – rég volt, – tán igaz sem:
anyámat kértem: rajzolj valamit!
Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát,
(lerajzolhatott volna engem is,
lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok
a tóparti szomorúfűz alatt.)
Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez?
Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz.
Én faggattam tovább: Mért szomorú?
S aztán még arra is kíváncsi voltam,
hogy: „Mikor nem lesz többé szomorú?”
A váratlan kérdéstől megzavarva,
anyám elhallgatott.
Így hallgattam el én is, valahányszor
azt kérdezték: Mért vagyok szomorú,
mikor nincsen rá különös okom? –
Zavart a kérdés. – Most már nem zavar.
Most már tudom, hogy törvény alatt állunk:
elvettetnek a különféle magvak,
öröktől készült, titkos ősmagok,
egyikből tölgy lesz, másikból fenyő,
a harmadikból mindig rezgő nyárfa,
jegenyévé szökken a negyedik, –
s az utolsó, de tán a nem legkisebb,
szomorúfűzfa lesz talán.
Törvénye az, hogy ágait lehajtsa
a tó tükrére csüggedt-komoran,
akkor is, mikor napfény hull reá,
akkor is, mikor zöldje ütközik, –
s tavaszba fordul a vénhedt világ.
Forrás: Lélektől lélekig
líra, költészet
Lábon járó szomorúfűz,
Hűvösség csal, hűvösség űz,
Hűvösség űz, hűvösség csal,
Ez patakkal, az meg faggyal.
De patakra nem találok,
Mindenütt csak fagyot látok.
S patak kéne, napfény kéne,
Lehevernék az ölébe.
Megduzzadnék, mint a többi
Szerencsésebb erdőföldi.
Virágoznék, mint az égbolt,
Ha a kakas kukorékolt.
Bokrok előtt alázkodok,
Csillagokhoz fohászkodok:
Hé csillagok, jó csillagok,
Patakra már hol akadok?
Leveleim, vigasságom,
Nem ér utól bolygó lábam:
Elhullajtván vigasságom,
Marad a szomorúságom.
Forrás: Lélektől lélekig
(Radványi Kálmánnak)
Megmondom: Sokszor megcsodáltam
Egy tölgyet a park sűrüjén,
Hogy félig már halálra váltan,
Oly súlyos, komor és kemény.
De egyszer a vén fa tövén,
Korhadt kérgű gyökere mellett,
Kis gyöngyvirágot leltem én.
S akkor, jaj, akkor sírni kellett.
Megmondom: Tikkadt, tüzes nyárban,
A forró nap fojtó delén
Virágos szőnyeg réten jártam,
És harsogott a nap felém,
De ha a rőt nap estelén,
Szelíden, mint egy halk lehellet,
A hűs hold mosolygott elém:
Akkor, jaj, akkor sírni kellett.
Megmondom: Férfiút találtam,
Vérvesztő harcok mezején
Megállott mosolyogva, bátran.
És én ujjongtam erején.
De egyszer kacagón elém
Egy piros gyermekarc szökellett,
Egy táncoló tavaszi fény.
S akkor, jaj, akkor sírni kellett.
Vedd kérlek: ím e versbe zárom
Szívem, mely búsan énekel.
Minden mosolygó rózsaszálon
Mindig, jaj, mindig sírni kell!
Forrás: Lélektől lélekig
Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át
fölötte vijjogón a gond.
S tükrén az oldhatatlan szomorúság
sikamlós olaja borong.
Vizére, mint lehajló parti fűzek,
borul lombos, sötét hajad.
Iszamós emlékeid hínárba fűzted
s most ott kúsznak a víz alatt.
A távolból derengve imbolyognak,
mint hegyek ködlő ormai,
múlt rettegésnek, szégyennek s iszonynak
feltornyosúló árnyai.
Majd csillanó mosoly bukkan ki szádra,
mint felbukó fényes halak.
De félve visszahull mindjárt s utána
csak hullám és zavar marad.
Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,
mely sóhajaidból fakad!
Most kél a hold és ver föléd az éjben
vágyakból ragyogó hidat.
Súlyos ködként fed a bizonytalanság,
nem törik át fénylő szavak.
Az ifjú, megrázó boldogtalanság
csodálatos tájképe vagy.
Forrás: Szeretem a verseket
Szomorúságom szürke gömb,
bárhol próbálom bontani,
föltépni és szétrontani,
lesiklik róla a kezem. –
A szívemen gurul, gurul,
behorpad tőle a szivem, –
úgy érzem: szivemen viszem
a legmagasabb hegyeket.
Támad a hideg négy felől,
bevicsorog az ablakon,
fagyott árnyékok a havon, –
meleg a szoba: hasztalan.
Átúsztam újra egy folyót,
kiveri utánam a hab
a nem-szeretem dolgokat,
és nincsen senkim, aki véd.
Távoli, vidám szavaid
jéggé meredve érnek el, –
a hűvös semmi énekel
fülembe, mint a szunyogok. –
Siess, hozd már a meleged,
veszélyes tájon imbolyog
a lábam: könnyen megfagyok,
szívemhez koccant a halál.
Hogy mindörökké áldjalak,
ki másodszor életre szülsz,
s a pusztulás elé feszülsz,
mely már-már arcomba lehel.
Forrás: DIA – Csorba Győző
Valaki sír az ablakon,
lefolyik a könnye,
ahogy kívülről hallgatom,
nem is tudom, hogy könny-e?
Vagy ez maga a lét vize,
magából az időből
folyik elő s azt jelzi, hogy
nem kezdhetem elölről.
Vannak poéták, akik sohsem írnak,
Csak a szívükben élnek költemények,
Valami nagy búbánat érte őket,
S azóta lettek költőkké szegények.
Egy szebb világnak épp úgy álmodói,
Rajongás őket éppen úgy hevíti,
És éppen olyan szomorúk, lemondók,
Mint azok, akik – verset tudnak írni!
Forrás: MEK
Az nem igaz, hogy nem birod el,
csak sírni szeretsz:
bilincs ez a bánat,
aranyperec,
eltörni szánod:
ily kincset balga, ki eldobál,
habár
baltüzü fény ez a matt opál.
Ó, édes, édes
szomoruság!
Ó, illatos ostor!
Rozmaring-ág!
Uram, óvj meg a rossztól,
hogy ne szeressem azt, ami fáj!
Égi Király!
Öljem meg a kígyót, szent Mihály!
Nézd, lelkem, a menny hogyan ragyog:
A csillagok
aranyos morzsája hinti.
(Hát sohase tudhatok
szabadon ragyogni, mint ti?
Futkosni, mint a kis nyuszikák?
Örülni, mint a virág?
Sírni, mint ősszel a fák?)
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
