https://verskucko.com

Címke: szomorúság

  • Sik Sándor – Ballada a szépség szomorúságáról

    (Radványi Kálmánnak)

    Megmondom: Sokszor megcsodáltam
    Egy tölgyet a park sűrüjén,
    Hogy félig már halálra váltan,
    Oly súlyos, komor és kemény.
    De egyszer a vén fa tövén,
    Korhadt kérgű gyökere mellett,
    Kis gyöngyvirágot leltem én.
    S akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Megmondom: Tikkadt, tüzes nyárban,
    A forró nap fojtó delén
    Virágos szőnyeg réten jártam,
    És harsogott a nap felém,
    De ha a rőt nap estelén,
    Szelíden, mint egy halk lehellet,
    A hűs hold mosolygott elém:
    Akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Megmondom: Férfiút találtam,
    Vérvesztő harcok mezején
    Megállott mosolyogva, bátran.
    És én ujjongtam erején.
    De egyszer kacagón elém
    Egy piros gyermekarc szökellett,
    Egy táncoló tavaszi fény.
    S akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Vedd kérlek: ím e versbe zárom
    Szívem, mely búsan énekel.
    Minden mosolygó rózsaszálon
    Mindig, jaj, mindig sírni kell!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó György – Arcod

    Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át
    fölötte vijjogón a gond.
    S tükrén az oldhatatlan szomorúság
    sikamlós olaja borong.

    Vizére, mint lehajló parti fűzek,
    borul lombos, sötét hajad.
    Iszamós emlékeid hínárba fűzted
    s most ott kúsznak a víz alatt.

    A távolból derengve imbolyognak,
    mint hegyek ködlő ormai,
    múlt rettegésnek, szégyennek s iszonynak
    feltornyosúló árnyai.

    Majd csillanó mosoly bukkan ki szádra,
    mint felbukó fényes halak.
    De félve visszahull mindjárt s utána
    csak hullám és zavar marad.

    Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,
    mely sóhajaidból fakad!
    Most kél a hold és ver föléd az éjben
    vágyakból ragyogó hidat.

    Súlyos ködként fed a bizonytalanság,
    nem törik át fénylő szavak.
    Az ifjú, megrázó boldogtalanság
    csodálatos tájképe vagy.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csorba Győző: Szilveszter-este

    Szomorúságom szürke gömb,
    bárhol próbálom bontani,
    föltépni és szétrontani,
    lesiklik róla a kezem. –

    A szívemen gurul, gurul,
    behorpad tőle a szivem, –
    úgy érzem: szivemen viszem
    a legmagasabb hegyeket.

    Támad a hideg négy felől,
    bevicsorog az ablakon,
    fagyott árnyékok a havon, –
    meleg a szoba: hasztalan.

    Átúsztam újra egy folyót,
    kiveri utánam a hab
    a nem-szeretem dolgokat,
    és nincsen senkim, aki véd.

    Távoli, vidám szavaid
    jéggé meredve érnek el, –
    a hűvös semmi énekel
    fülembe, mint a szunyogok. –

    Siess, hozd már a meleged,
    veszélyes tájon imbolyog
    a lábam: könnyen megfagyok,
    szívemhez koccant a halál.

    Hogy mindörökké áldjalak,
    ki másodszor életre szülsz,
    s a pusztulás elé feszülsz,
    mely már-már arcomba lehel.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Gyurkovics Tibor: Valaki sír

    Valaki sír az ablakon,
    lefolyik a könnye,
    ahogy kívülről hallgatom,
    nem is tudom, hogy könny-e?

    Vagy ez maga a lét vize,
    magából az időből
    folyik elő s azt jelzi, hogy
    nem kezdhetem elölről.

  • Juhász Gyula: Költők

    Vannak poéták, akik sohsem írnak,
    Csak a szívükben élnek költemények,
    Valami nagy búbánat érte őket,
    S azóta lettek költőkké szegények.
    Egy szebb világnak épp úgy álmodói,
    Rajongás őket éppen úgy hevíti,
    És éppen olyan szomorúk, lemondók,
    Mint azok, akik – verset tudnak írni!

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: Bilincs ez a bánat

    Az nem igaz, hogy nem birod el,
    csak sírni szeretsz:
    bilincs ez a bánat,
    aranyperec,
    eltörni szánod:
    ily kincset balga, ki eldobál,
    habár
    baltüzü fény ez a matt opál.

    Ó, édes, édes
    szomoruság!
    Ó, illatos ostor!
    Rozmaring-ág!
    Uram, óvj meg a rossztól,
    hogy ne szeressem azt, ami fáj!
    Égi Király!
    Öljem meg a kígyót, szent Mihály!

    Nézd, lelkem, a menny hogyan ragyog:
    A csillagok
    aranyos morzsája hinti.
    (Hát sohase tudhatok
    szabadon ragyogni, mint ti?
    Futkosni, mint a kis nyuszikák?
    Örülni, mint a virág?
    Sírni, mint ősszel a fák?)

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály – Szerenád

    melyben a költő kedvese szépségét dicséri és a saját szomorú bujdosásait és egyéb bánatait igen keserüli

    Zeng a nád a tó fölött,
    zeng a szél a nádon –
    édes, álmaid között
    halld a szerenádom:
    ima rád e szerenád,
    tested titkos templomát
    dallal így imádom.

    Elefántcsont palota,
    boltozatos melled
    kettős márványoszlopa
    nyugszik egymás mellett,
    fejed fenn a vánkoson
    tornya, melyen átoson
    lágy tömjénlehellet.

    Érted, édes, messzirül
    jöttem a vasúton,
    hó közül és bérc mögül,
    sáron, havas úton,
    nyáron át és télen át,
    nádon át és éren át,
    szálltam a vasúton.

    Cirpel most az őszike
    szeles őszidőben,
    felijed az őzike
    távol az erdőben,
    béka zenél, zug a sás,
    hosszú volt a bújdosás
    teljes esztendőben.

    Béka zenél, zug a sás,
    szél kel az erdőn át,
    szomorú a bujdosás
    ezer esztendőn át,
    ezer évig élek én,
    s mindig, mindig sírok én
    az egész időn át.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

    Mulassatok, a hinta indul,
     nézzétek e színes pokolt.
    Keblem sajog a tompa kíntul,
     de jőjjetek, ajkam mosolyg.
    Ti vagytok az úr, én a szolga,
     bohócruhába öltözöm.
    S elfojtom értetek, dacolva,
     eget-kívánó ösztönöm.

    Fejemből a vér zúgva csordul,
     de rája süveget csapok,
    s nem érezem a tarka lomtul
     az égető, nagy bánatot.
    Előre hajtok, körbe-körbe,
     a falba vágom homlokom.
    Mindent teszek, holtig gyötörve:
     imádkozom, káromkodom.

    Pusztán csak a parancsra várok,
     ti vagytok, és – nem élek én.
    Fogjátok is át a világot,
     nekem nincs semmim e tekén!
    Engem ragad vadul zilálva
     a szédülő körforgatag,
    aranyszörnyek sötét hajába
     kapaszkodom meg bágyatag.

    S ekkor nem is tudom, hogy élek,
     csak törtetek némán elől,
    elszáll szememből minden élet,
     és célt nekem szótok jelöl.
    A vad röhejben elfelejtem,
     hogy e világon létezem,
    a durva ember-rengetegben
     nem nyúl díjért mohó kezem.

    De néha, hogy a lárma halkabb,
     megráz egy furcsa hangulat,
    mert látom, itten mind mulatnak,
     csak a komédiás nem mulat.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Szeretnék átölelni…

    Szeretnék átölelni ma egy embert,
    Ki olyan árva s vágyak özvegye,
    Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
    S kondor haján kopog az ősz jege,

    Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
    Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
    Vén bánatok fia és újak apja,
    Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
    Örülni lassú, és csüggedni gyors;

    Kit nemessé emelt a föld porából
    Sok ritka szenvedés, de nem kevély
    Kitűnni a törpék sekély sorából,
    És címere egy hervadt falevél,

    Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
    Ha szívvel dobták, halkan énekelt…

    Forrás: MEK

  • Várnai Zseni: Síró szemek

    Én sokat nézek a síró szemekbe
    S éjente magam is sírok sokat
    És messze, zord sötét tájak felől
    Magamba szívom a bánatokat.

    Mi messze jajlik vérző távolokban,
    Mind megtalál és mind olyan enyém,
    Hogy arcomat sápadtra komorítja
    S ifjú szememből is elfogy a fény.

    Pedig Te, Kedves, itt vagy és szeretlek,
    Virággal kén’ övezni homlokom,
    De ajkamon, lásd, könnybefúl az ének,
    Ciprus vagyok én minden sírokon.

    Tán elveszítlek így, hisz vannak vígak,
    Feléd hajlók és könnyen nevetők,
    Én nem tudok, mert hallom, akik sírnak,
    És egyre telnek, mind a temetők.

    Lásd, így vagyok, szomorú két szememmel,
    Lelkem mélyén bús dalok zengenek,
    Kacagások, víg játékok helyébe,
    Nem tudom én, elég-e ez Neked?

    Mert jaj nekem, síró szemekbe néztem,
    S most minden könny az én szememben ég,
    Mosolyogni meg közben elfeledtem…
    Lehet-e engem így szeretni még?

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu