https://verskucko.com

Címke: társadalomkritika

  • Pierre-Jean de Béranger: A szegény varróleány

    fordította Babits Mihály

    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.
    »Szegény leány vagy, kell hogy megtanuljad« –
    mondta sokszor – »mily kincset rejt az újjad!
    Szegény leányt, ha fürgén dolgozik,
    a munka megjutalmaz s boldogít.«
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Munkámra gondolok, ha gyúl a lámpa,
    s december vacog fűtetlen szobámba,
    és az újjaimat melengetem:
    nem kell ahhoz rájuk lehelni sem.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Sok szép úrfi ajándékozna nékem
    gyereket – ki később elveszne éhen!
    Drága gyermekem, teneked ma, lásd,
    így spórolom meg az éhenhalást.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    S rágondolok közben a péklegényre.
    Elképzelem, hogy duzzad a köténye.
    Jobban megy, szinte izzik a dolog,
    ha szőrös, nagy testére gondolok.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Vagy eszembe jut múltkor az a halvány
    fiú, ki itt jött el az ablak alján:
    nem látott engem, nem gondolkozott,
    falhoz se fordult, kigombolkozott.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Szegény lány manap nem nevetne sokszor,
    ha magát nem csiklandaná meg olykor,
    nehogy a világ őt nevesse ki –
    csak a csuklója fárad el neki!
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

  • „Ne lopj! A kormány nem szereti a konkurenciát.”


  • Illyés Gyula: Ég kék

    „Rekord termés lesz” – így a hírlapok.
    A „csürhe” hát megint koplalni fog.
    A sík haza, mint tűzhely lapja ég
    és forr a tőzsde rajta, mint fazék.

    Aranykalásszal habzó táj felett
    ki ne szagolná már az üzletet?
    Mint levesből a legyet, hallgatag
    pöccintik félre a summásokat.

    Ég kék, úr ír, a pap imádkozik,
    a szűz ellenkezik még egy kicsit,
    sóhajt a tolvaj, majd hűvösre jut,
    csavaros a lét, mint a gyalogút.

    De célhoz visz majd téged is, siess,
    amíg nem késő, higyj, remélj, szeress.

  • Faludy György: A jövő század lesz a végső

    A jövő század lesz a végső,
    kipusztulnak az emberek –
    mögéjük kapdosni is késő.
    Zabáljatok! Élvezzetek!

    Ne gyűjtsetek pénzt. Szórjátok szét.
    A pusztuló idő szele
    port fúj belőle. Unokátok
    nem tud mit kezdeni vele.

    Hol van a szerelem s a szépség?
    Hol hagytátok az irodalmat,
    társalgást, könyvtárt és lugast?
    Mind haldokolnak vagy meghaltak.

    Le télen az Amazonászra
    luxusban, míg csak van vize,
    nyáron Báliba, Saint Tropez-be
    (nem tarthat vissza senki se),

    s ha nincs reá mód, üljetek le
    a TV-hez olcsóbb utakra,
    hallgassatok rossz zenét, filmet,
    mely nem hatol le a tudatba,

    a politikát se hagyjátok
    üres locsogásnál alább,
    s jegyezzétek meg a reklámot,
    az áruk sírfeliratát.

    Forrás: mek.oszk.hu

  • József Attila: „Költőnk és kora”

    “KÖLTŐNK ÉS KORA”

    Hatvany Bertalannak

    Ime, itt a költeményem.
    Ez a második sora.
    K betűkkel szól keményen
    címe: “Költőnk és Kora”.
    Ugy szállong a semmi benne,
    mintha valaminek lenne
    a pora…

    Ugy szállong a semmi benne,
    mint valami: a világ
    a táguló űrben lengve
    jövőjének nekivág;
    ahogy zúg a lomb, a tenger,
    ahogy vonítanak éjjel
    a kutyák…

    Én a széken, az a földön
    és a Föld a Nap alatt,
    a naprendszer meg a börtön
    csillagzatokkal halad –
    mindenség a semmiségbe’,
    mint fordítva, bennem épp e
    gondolat…

    Űr a lelkem. Az anyához,
    a nagy Űrhöz szállna, fönn.
    Mint léggömböt kosarához,
    a testemhez kötözöm.
    Nem való ez, nem is álom,
    ugy nevezik, szublimálom
    ösztönöm…

    Jöjj barátom, jöjj és nézz szét.
    E világban dolgozol
    s benned dolgozik a részvét.
    Hiába hazudozol.
    Hadd most azt el, hadd most ezt el.
    Nézd ez esti fényt az esttel
    mint oszol…

    Piros vérben áll a tarló
    s ameddig a lanka nyúl,
    kéken alvad. Sír az apró
    gyenge gyep és lekonyúl.
    Lágyan ülnek ki a boldog
    halmokon a hullafoltok.
    Alkonyúl.

    1937. aug. vége

  • József Attila: Könnyű, fehér ruhában

    KÖNNYŰ, FEHÉR RUHÁBAN

    Ignotus Pálnak

    Mindent, mi nem ennivaló,
    megrágtam és kiköptem.
    Magamtól tudom, mi a jó
    s hogy egyremegy, szappangolyó
    vagy égbolt van fölöttem.

    És tudom, mint a kisgyerek,
    csak az boldog, ki játszhat.
    Én sok játékot ismerek,
    hisz a valóság elpereg
    és megmarad a látszat.

    Nem szeretnek a gazdagok,
    mig élek ily szegényen.
    Szegényeket sem izgatok,
    nem állok én vigasznak ott,
    ahol szeretni szégyen.

    Megalkotom szerelmemet…
    Égitesten a lábam:
    elindulok az istenek
    ellen – a szívem nem remeg –
    könnyű, fehér ruhában.

    1937. jún.

  • József Attila: (ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT…)

    Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
    a meg nem gondolt gondolat,
    belezabál, amit kifőztünk,
    s emberből emberbe szalad.

    Miatta nem tudja a részeg,
    ha kedvét pezsgőbe öli,
    hogy iszonyodó kis szegények
    üres levesét hörpöli.

    S mert a nemzetekből a szellem
    nem facsar nedves jajokat,
    hát új gyalázat egymás ellen
    serkenti föl a fajokat.
    Az elnyomás csapatban károg,
    élő szívre mint dögre száll –
    s a földgolyón nyomor szivárog,
    mint hülyék orcáján a nyál.

    Lógatják szárnyuk az ínségnek
    gombostűjére szúrt nyarak.
    Bemásszák lelkünket a gépek,
    mint aluvót a bogarak.
    Belsőnk odvába bútt a hálás
    hűség, a könny lángba pereg –
    űzi egymást a bosszuállás
    vágya s a lelkiismeret.

    S mint a sakál, mely csillagoknak
    fordul kihányni hangjait,
    egünkre, hol kínok ragyognak,
    a költő hasztalan vonít…
    Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
    vastőrökül köröskörül
    hányszor lelkembe vagytok szúrva –
    (itt csak meghalni sikerül.)

    S mégis bízom. Könnyezve intlek,
    szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
    Bízom, hisz mint elődeinket,
    karóba nem húznak ma már.

    Majd a szabadság békessége
    is eljön, finomúl a kín –
    s minket is elfelednek végre
    lugasok csendes árnyain.

    1937. jan.

  • Baranyi Ferenc: Kifosztva

    Elvették tőlem a Himnuszt,
    csak mert elénekelték.
    Torkukkal beszennyezték.

    Elvették magyarságomat,
    mert maguk magyarnak mondták.
    S ha ők a magyarok:
    testvérebb a török meg az osztrák.

    Elvették játszó kedvemet,
    mert silány alakításért
    követelték a tapsot.
    Aminthogy a tetszés jelének vették,
    ha a közönség szisszent, felmorajlott.

    Elvették az életemet,
    mert ifjúságom szép sólyommadarára
    rút kányák bélyegét sütötték,
    miközben füstifecskének hazudták
    a maguk egerésző ölyvét.

    Most itt állok az ország ajtajában,
    hol valaha kopogtatnom se kellett,
    állok a küszöbön, semmit sem érzek,
    mert elfeledtették velem, hogyan kell
    megörülni a hazaérkezésnek.

  • Petőfi Sándor: A kutyák dala

    Süvölt a zivatar
    A felhős ég alatt;
    A tél iker fia,
    Eső és hó szakad.

    Mi gondunk rá? mienk
    A konyha szöglete.
    Kegyelmes jó urunk
    Helyheztetett ide.

    S gondunk ételre sincs.
    Ha gazdánk jóllakék,
    Marad még asztalán,
    S mienk a maradék.

    Az ostor, az igaz,
    Hogy pattog némelykor,
    És pattogása fáj,
    No de: ebcsont beforr.

    S harag multán urunk
    Ismét magához int,
    S mi nyaljuk boldogan
    Kegyelmes lábait!

    Pest, 1847. január