Báránybőgéstől hangos a határ.
Nyílik az ibolya.
Tavasz van.
Különben az utak tele sárral
s az emberek panasszal.
Forrás: Lélektől lélekig
K
Báránybőgéstől hangos a határ.
Nyílik az ibolya.
Tavasz van.
Különben az utak tele sárral
s az emberek panasszal.
Forrás: Lélektől lélekig
K
Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak,
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.
Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló Petőfi szava zengett,
Kokárda lengett és zászló lobogott;
A költő kérdett és felelt a nemzet.
Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
Szépség, igazság lassan megy előre,
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.
De azért lelkünk búsan visszanéz,
És emlékezve mámoros lesz tőled,
Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
Mely új tavaszok napját égre hoztad,
Mely új remények ibolyáját fontad.
Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!
Forrás: Szeretem a verseket
Nincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom,
Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom.
És szeretem én a fákat
amennyit csak szemem láthat.
Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is olyan szépek, szépek.
Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok.
Forrás: Szeretem a verseket
Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! Hallod,
hogy terül a füvön a
fény és pattan a fákon
dallal a hajtás! csak
csörgető fekete tücskök
zaja dicséri most
fűnek és fának
jó örömét! nézd,
a vizen, messze partok
homályos tövén
tükrösen fénylik
tavaszi kedvünk! mert
mi vagyunk most a fű,
a fa, a part, az öröm is
és szépszavú áldása
a tájnak!
Forrás: Lélektől lélekig
Szerettem volna, ha hozzám bújsz,
szép szóval szíven simogatsz –:
ne törjünk egymásra – már úgyis
ránk tört ez ideges tavasz;
az első ibolyák s az első
ibolyántúli sugarak
járatják bennünk a rügyedző,
újratavaszodó tudat
s remény s rettenet örök táncát
– kín a szülés s a születés –;
fagy-ütötte, tetszhalott kívánság
után a beteljesülés
ne vég legyen –: kezdet, új vágyé,
küzdelemé, tovább, tovább,
hogy önmaga elől világgá
ne bujdoshasson a világ – –
bújj hozzám, honomul, honodhoz.
ölelj, biztass – csírát a rög –:
szemedből vetítsem világgá
a megszelídített jövőt.
Forrás: Lélektől lélekig antológia
Szeles, fehérlő délutánon,
mikor dalt hallasz messze, távol,
a tiszta, illatterhes égből
hull a napfényes, könnyü zápor.
Akáctömjén röpül a légben,
a lomb merengő, szűz fehérség,
kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.
Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap,
vékony, ezüst esőfonálon
fehér angyalkák citeráznak.
Piros a síró égnek arca,
s a lágy eső vígan pörög le,
mint fiatal, szelíd leányok
titkos szerelmü, enyhe könnye.
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap még hó esett, ma nap süt, kék az ég,
nézem hunyorgó medveszemmel, egy ütemmel lemaradva
a tündéri változásról, makacsul tovább hull bennem a hó,
de azért a napsütést is észlelem, sós áramütésíz bizsereg
a nyelvem hegyén, a drótkerítésen fennakadt kátránypapír
csattog, mintha szárnya nőtt volna, s repülni vágy a kert,
az akácfák csúcsán szél motoz, fészekben kuksoló rigók
tolla közé fúj, szédíti őket tavasszal, maggal, némelyik
már a csőrét tátja, énekelne; repedezik bennem is
a megkövesedett tapasztalás, az agyamba nyomtatott
naptár, hogy hiszen tél van, legalábbis a Földnek
ezen a pontján, ahol én sem vagyok szabadabb, mint a fa,
ó, nem úgy vagyok fogoly, hogy ezt meg azt nem engedélyezik,
ellenük éppen harcolhatok is, ha kedvem tartja, komolyabb
s szigorúbb rabság az enyém, s nem szökhetek előle örök
napsütésbe, vinném magammal, mivelhogy bennem van,
télen hullna bent a hó, tavasszal patak áradna,
nyáron arany kalász ringana, ősszel szőlő mézesedne,
vagyis hiába minden szökés, ahhoz újjá kellene születni,
s máshol, de se újjászületni, se szökni nincs kedvem,
mivel jól érzem magam e végleges kötöttségben s úgy
vagyok szabad, hogy elfogadom s már együtt repülök
a kerttel, holott nagyon jól tudjuk, hogy nem moccanunk,
s mint csodát éljük át e tündéri változást, a télbe
benyilallt tavaszi napot, örömünk apró, de valódi,
mert mi tudjuk, hogy mit kockáztatunk, mindent, mi
változhatatlan, mert csak így vagyunk, amik vagyunk,
s nincs több hely a világban, csak ez az egy, mert
a hely is mi vagyunk, az ég is, s talpunk alatt a sírgödör.
Forrás: Szeretem a verseket
Megérted-e valaha is
mint havazik a szóban?
Megérted-e valaha is
mint zuhog lélekben a vágy?
Megérted-e valaha is
a falevelek könnyét?
Meglehet sohasem
fogod tudni
hogy minden áldott éjszakán
átgyalogolom a holdat
s a hasadó hajnalon
hamut hozok talpamon.
Szerelmed Fájdalom
Fájdalom Szerelmed.
Meglehet sohasem
fogod tudni hogy
Életet adtál a Halálban
a falevél zöldjét
még
mielőtt
az éjszakában a fákból
szerte a világon pont
robbannak a rügyek.
* * *
Ujjászületek az idő sodrában
nyersében a tavaszi zöldnek
és legyilkoltan roskadok össze őszi zokogásban
tudván hogy
ismét újjászületek
Forrás: MEK (Balogh József fordítása)
Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! Hallod,
hogy terül a füvön a
fény és pattan a fákon
dallal a hajtás! csak
csörgető fekete tücskök
zaja dicséri most
fűnek és fának
jó örömét! nézd,
a vizen, messze partok
homályos tövén
tükrösen fénylik
tavaszi kedvünk! mert
mi vagyunk most a fű,
a fa, a part, az öröm is
és szépszavú áldása
a tájnak!
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) / Radnóti Miklós versei
Piros dróton ült a fecske,
piros dróton lila folt,
mert a fecske lila volt.
Ült a dróton egymagában,
ibolyaszín kiskabátban,
lila volt a háta, szárnya,
földre hullott lila árnya,
gyufa-vékony, lila lábon
álldogált a piros ágon,
lila volt a szeme csíkja
lila, mint a
lila tinta.
Április volt, jött az este,
meg sem mozdult az a fecske.
Április volt, április,
én hagytam ott végül is.
Lila csőr,
lila toll,
most is ott ül valahol.
Forrás: Lélektől lélekig