Piros dróton ült a fecske,
piros dróton lila folt,
mert a fecske lila volt.
Ült a dróton egymagában,
ibolyaszín kiskabátban,
lila volt a háta, szárnya,
földre hullott lila árnya,
gyufa-vékony, lila lábon
álldogált a piros ágon,
lila volt a szeme csíkja
lila, mint a
lila tinta.
Április volt, jött az este,
meg sem mozdult az a fecske.
Április volt, április,
én hagytam ott végül is.
Lila csőr,
lila toll,
most is ott ül valahol.
Forrás: Lélektől lélekig
Már kék selyembe pompázik az égbolt,
tócsákba fürdenek alant a fák,
a földön itt-ott van csak még fehér folt,
a légen édes szellő szárnyal át.
Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe
viszik a zavaros szagos vizet,
a lány piros tojást tesz el merengve,
a boltokat emberraj tölti meg.
S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,
megrészegül az illaton a föld,
s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt –
kelet felől egy sírnak mélyiből,
elrúgva a követ, fényes sebekkel
száll, száll magasba, föl az Isten-ember.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak halkan járj, halkan.
A fűszálakra vigyázzunk!
– Megérzi a sok gyökér lenn.
Vigyázva járjunk, – halkan!
Hogy néznek e fiatal fák,
Mert a kezemet megfogtad!
Nem, nem is mireánk néznek,
– Tán bölcsek e fiatal fák?
Én nem megyek tovább innét!
– A tó szeme most kinyílott,
Reggel van, árny van, a tó mély…
Én nem tudok elmenni innét.
Te várj meg engem a parton…
A tóba lenn egy mese-rét van.
Ha feljövök – ezer év múlva, –
Légy te a parton!
Forrás: Lélektől lélekig
Emlékszel-é a szép napokra,
Midőn oly boldogak valánk,
És minden oly szép összhangzással
Mosolyga ránk,
Emlékszel-é?
Hallgattuk a pacsirta dalát
S midőn eltűnt felhők megett,
Lelkünkben halkan folytatók a
Lágy éneket.
Emlékszel-é?
Akkor szívünkben is tavasz volt,
Szerelmem a pacsirtaszó.
Felhő borít most engem is, de
A dalra óh
Emlékszel-é?
Folytatja-é azt, lány, szíved még,
Mit csak neked danoltam én?
Ha nem, – dalával e szegény szív
Is halni mén,
Ha feledél.
Nem zeng fel újra, mint pacsirta,
A szívre nem jő két tavasz,
S számomra benned, oh leányka,
Már veszve az,
Ha feledél.
S ha mondok is dalt, őszi szél az,
Mely hord hervadt virágokat,
Miket a dús tavasz feledve
Az őszre hagy,
Mint feledél. – –
Forrás: MEK – Magyar Elektronikus Könyvtár
A bokrok alján szép a szerelem,
mikor a tél tavaszról álmodik;
jó hancúrozni zörgő levelen,
és jó, ha két körmös kar átszorít.
Azért, macskánk, ne menj a kertbe ki,
még gyenge vagy te, reszketős, törékeny;
bármit izen az éj, ne higgy neki,
maradj nyugton az ablak könyökében.
Künn azalatt kurjongat s figuráz
a hörcsögképű, tüskebajszú kandúr;
fortélyos énekére jól vigyázz,
fogadj szót, és ne menj az ablakon túl.
Hadd kacsingasson bedagadt szeme,
rührágta, ritka bajszát hadd pödörje,
hadd mászkáljon, mint Orbán szelleme,
a ház előtt éjjente föl-le, föl-le!
Mert jaj neked, véged van, ha kimész:
egyet-kettőt szökik és megragad
s máris szorítja két nagykörmű kéz
tigrisbundás, ártatlan derekad.
És akkor hallom majd a jajgatásod,
a rémület kéjből szakadt szavát:
(ó, édes-véres, vad összecsapások!
bokrok, mohák, hajnalok, éjszakák –)
– Ha nem tudnád még: ez a szerelem;
a kín a kéjből is mindig kicsap rád;
friss-föld-szagú tavaszi éjjelen
ezért zokognak künn a macskák.
Forrás: Lélektől lélekig
Azt álmodtam, hogy nyír vagyok
s ezüst kéreg borítja testem,
tövemnél forrás-ér gagyog,
levelem a fényben feresztem.
Csúcs-ágamon rigó fütyül,
erőm feszül a mély gyökérben,
s finomlombos gallyamba gyűl –
s kérgem alatt zsong-zsong a vérem.
Egy karcsú kéz hajlik felém
s a kérget késsel megcsapolja
s forrást buggyant a kés helyén,
minthogyha bor kútfője volna.
Sebemből friss öröm fogan:
szép, szomjas száj csókolja nedvem.
S éjjel suhogok boldogan
egy vad tavaszi fergetegben.
Forrás: Lélektől lélekig
Óh harmatosfürtű, ég angyala,
A reggel tiszta ablakain át
Tekints nyugati szigetünkre, mely
Kórusban zengi jöttöd, óh Tavasz!
A hegyek beszélik s a figyelő
Völgyek hallják; vágyó szemünk a te
Tündöklő sátrad lesi: gyere már
S tedd tájainkra szentelt lábodat.
Jöjj Kelet dombjairól, s szeleink
Hadd csókolják illatos köntösöd;
Lehelleted hív; szórd gyöngyeidet
Földünkre, melyet szerelmed emészt.
Óh, ékesítsék drága ujjaid;
Verje keblét csókod zápora; tedd
Arany koronád bús fejére, hisz
Szerény kontyát teérted tűzte fel!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.
Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.
De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levelen, –
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen…
Forrás: Kedvesch versek
Anyám, ki voltál, Anyám, ki vagy,
Ajánlj be, kérlek, odafönt,
Magamra ne hagyj!
Ha szavad nem értenék
Elbúsult angyalok:
Semmint hogy vétenék –
Karodban hallgatok.
Mint eltévedt madarak,
Az elvetélt szavak –
Nem hozzák vissza
Tavaszok, nyarak…
Anyám, ha madrigál,
Ha mozarti derű –
Föld és Menny addig áll,
Míg elszárad a fű!
Anyám, ki voltál, Anyám, ki vagy,
Ajánlj be, kérlek, odafönt –
Magamra ne hagyj…
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
E vad tavaszt, mely kelleti magát,
s fejét simítja térdemen,
rácson keresztül, csontjaimon át
elemzi a gyanakvó értelem.
Ám a napok feküsznek karikában
jövőm körül, nem ugrik rám a hét,
kioltotta babonás foszforát
szeme mélyén: alszik a hét menyét.
Kit léptemhez szoktattam annyi éve,
eloldozta nyakörvét, elhagyott,
fut a magány idegen utakon,
nem őrzi házam, kísér friss nyomot.
Még vacka ki se hűlt a küszöbön,
feléhajol, szimatol ösztönöm,
vinnyog vesztett szagán: ügyetlen
boldog a boldogok között.
Te, ki pilláid szép ívén
sorsomat húnyod s emeled,
hánts ki e szűkölő örömből,
lendítsd meg lendületemet!
Bogozz ki a hálós gyanúból,
mit születésem rám kötött,
forraszd be újra a világba
nyugtalan köldököm!
Ágyúk, galambok… Annyi éve már,
s nem hittem el. Hitesd el: itt a béke.
Öt ujja van, – öt földrész –, mint nekem,
szorítsd kezem a földgolyó kezébe!
Segíts fel indák s állatok fölé,
kikhez lehúzott az alig
túlélt iszony a gyilkosok közül:
emelj vissza engem az emberig!
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
