Címke: tavasz

  • Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka

    Késő volt, mentem haza, lelkem
    az elmult nappal küszködött,
    mentem, mogorván, kimerülve,
    a kertek és villák között,
    nem is én mentem, csak a lábam
    vitt a fekete fák alatt,
    két lábam, két hű állatom, mely
    magától tudja az utat.

    S egyszerre a májusi éjben
    valami hullám megcsapott:
    illatok szálltak láthatatlan,
    sűrű és nehéz illatok,
    a lélegző, édes sötétben
    szinte párolgott a világ
    és tengerként áradt felém az
    orgona, jázmin és akác.

    Láthatatlan kertek mélyéből
    tengerként áradtak felém,
    nagy, puha szárnyuk alig lebbent
    és letelepedtek körém,
    a meglepetés örömével
    lengették tele utamat
    s minden gondot kifújt fejemből
    ez a szép, könnyű pillanat.

    S mintha élt volna, minden illat
    külön megszólalt és mesélt,
    ittam a virágok beszédét,
    a test nélkül szerelmes éjt;
    a rácson kísértetfehéren
    áthajolt hozzám egy bokor
    s úgy töltött csordultig a lelke,
    mint szomjú palackot a bor.

    És részegen és imbolyogva
    indultam nagylassan tovább,
    s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
    új bokor az új rácson át,
    s az illattól már illatos lett
    tüdőm és szívem és agyam,
    egész testem elnehezült
    s azt érezte, hogy szárnya van.

    Hogy értem haza, nem tudom már.
    – A gondom ma se kevesebb.
    De azóta egy kicsit újra
    megszerettem az életet,
    s munka és baj közt mindig várom,
    hogy jön, hogy majd csak újra jön
    valami fáradt pillanatból
    valami váratlan öröm.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A szelíd tanitvány

    Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
    hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.

    Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
    Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.

    Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
    magányodat szeretem és lelked kételyeit,

    mert örök szomorúság borzong benned,
    mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.

    Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
    Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.

    Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
    mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Homlokod homályából

    Kiszolgáltatsz a boldogságnak,
    s már nem is tiltakozhatok.
    Elmentél s nyomodban esi kezdett a hó,
    hogy itt maradjon belőled valami.

    És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből
    attól piros a képem:
    járok azóta hömpölygő huzatban,
    utcákat fölsebző zenében.

    S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket
    ahol velem szerettél volna járni-
    A hajad, a hajad fészket kereső fecske,
    a Napba akar szállni.

    Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:
    jobban szeretsz te, jobban:
    Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
    hazátlan pillanatokban.

    A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben.
    Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.
    A nyár ideszalad, a tavasz itt topog
    S homlokod homályából csapkod felém egy lepke.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Tavaszvárók

    Megládd, megint futunk a berken át,
    feledve tél jegét.
    A záros kert-ajtón s a kerten át,
    ha felszikkadt a rét.
    Most hűs estére hűsebb éjszakát
    borít fehér sötét.
    De majd megint futunk a berken át
    s fogjuk köröskörűl az almafát,
    feledve tél jegét,
    ha felszikkadt a rét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Johann Wolfgang Goethe: Májusi dal

    A nagy természet
    Miként ragyog.
    A nap mi fényt vet!
    Mily illatok!
    Föld, ág rakodtan
    Színes virággal,
    Minden bokorban
    Ezer madárdal.
    Ezer kiáltás
    Visszhangra vár:
    „Ó, föld, ó áldás,
    Ó, napsugár!”

    Forrás: szeretem a verseket

  • Harsányi Zsolt: Március

    Fényes tavasz újjongó délelőttön.
    Zöld zsendülés. Aranyszikrás derű.
    Naptól hunyorgó szemmel nézelődöm:
    Hogy él az élet! Milyen nagyszerű!

    Zsibongó nép. Sietnek, nézelődnek.
    Jönnek, mennek. A verőfény ragyog.
    Ó mennyi vértanú. Nézzétek őket.
    Magyarok mind. Én is magyar vagyok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Ignotus: Tavaszi bor

    Gyenge rügyek, halványzöld levelek,
    Sorsomba negyvenedszer visszatérők,
    Új tavaszok, elvonuló telek,
    Lemondva múlók, követelve kérők,
    Kékségek, miknek hűse is meleg,
    És meghalások, szürkeségbe térők –
    Mit tudom én, mi az, ami ragyog,
    Mit tudom én, ki az, aki vagyok!

    Részeg vagyok, mondjátok. Az lehet,
    Gondolom is a bort, ami megejtett,
    Torkomba érzek gyűlni könnyeket,
    Miket a húnyt szem gőgje visszarejtett;
    Őrületet, mely az agyban rekedt,
    Csókot, amely csattanni elfelejtett
    És életet, életet, életet,
    Amelyet aki élt, nem élhetett.

    Ó szép tavasz, ó gyönyörű világ,
    Ó paradicsom annak, aki bírja,
    Asszonysmosoly és almafavirág,
    Vizek esése, illanatok írja,
    Ó vágy, mi fülleszt, ó kín, ami rág,
    Lételek ágya, rothadások sírja –
    Éjfeli csöndek, hajnali zenék:
    Feleljetek nekem: vagyok-e még?

    Vagyok-e még és voltam-e vajon,
    S nem csak a magam álma-é, hogy voltam,
    S nem itt viaszlik-e önágyamon
    A halott, kinek fölibe hajoltam,
    Én vagyok-e, ki ballag utamon
    S nem porlok-e rég valamerre, holtan,
    Pályám – én vagyok-é, aki futom?
    Nem tudom – ha megöltök, se tudom.

    Jaj, megvesznek a tavaszi fagyok
    Megújra, míg tavaszvirágra várok,
    S koporsófödél, ami fönn ragyog
    És lenn az utca temetői árok;
    Kezdettől fogva én nem én vagyok,
    Kezdettől fogva én csak hazajárok –
    S tavasz s virág s napfény és szerelem:
    Élj és ragyogj és ne törődj velem!

    Forrás: Magyarok Bábelben

  • Tóth Árpád: A tavaszi sugár…

    A tavaszi sugár aranyburokba fonta
    A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
    Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,
    Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

    A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
    A park-őrző, borús csillámú rácsvasak
    Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
    Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.

    Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal,
    Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
    Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
    Eltűnt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott.

    Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
    Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
    Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
    Mint mélyen csillogó, nektár-ízű elegy.

    Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
    Kitágul… rezg, s ha kinyúlik a kéz,
    A Nap arany almáját a tenyeredben érzed…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Tudósítás

    Báránybőgéstől hangos a határ.
    Nyílik az ibolya.
    Tavasz van.
    Különben az utak tele sárral
    s az emberek panasszal.

    Forrás: Lélektől lélekig

    K

  • Juhász Gyula: Március idusára

    Vannak napok, melyek nem szállnak el,
    De az idők végéig megmaradnak,
    Mint csillagok ragyognak boldogan
    S fényt szórnak minden születő tavasznak.
    Valamikor szép tüzes napok voltak,
    Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
    Ilyen nap volt az, melynek fordulója
    Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

    Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
    És lángoló Petőfi szava zengett,
    Kokárda lengett és zászló lobogott;
    A költő kérdett és felelt a nemzet.
    Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
    Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
    Szépség, igazság lassan megy előre,
    Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

    De azért lelkünk búsan visszanéz,
    És emlékezve mámoros lesz tőled,
    Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
    Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
    Mely új tavaszok napját égre hoztad,
    Mely új remények ibolyáját fontad.
    Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
    Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

    Forrás: Szeretem a verseket