https://verskucko.com

Címke: tél

  • Somlyó Zoltán: Hóvirág

    Második hó: február van,
    hócsillagok a határban;
    fényes puska csöve: durr!
    Szedd a lábad, róka úr.

    Tiszta kék az égi pálya,
    füstölög a házak pipája,
    talpas szán a hóba vág,
    csörg a fán a száraz ág.

    Odalenn a rőt berekben
    jég páncélja rengve rebben;
    prímet furulyál a szél,
    peng a korcsolya-acél.

    Havas bundán hosszú öltés:
    szürke sávba fut a töltés;
    hej, de messzire szalad,
    most robog rajt a vonat.

    Bakterháznak ablakába
    hóvirág van egy nyalábba,
    hóvirág… hóvirág…
    Hej, de hideg a világ.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: November

    Ó, november, fűtött szobák szüretje!
    Ó, bús szívem: novemberi vidék!
    Ó, téli ablak ködös köntösében
    ti ráncos vállú szőlővenyigék.

    Ó, fehér kéz! húga orkideáknak,
    ó, parfőmterhes téli délután!
    Ó, teaillat lomha gyöngyözése,
    ó, mély utak, sötétek, kint Budán…

    Vakító hósíkokra gondolok ma:
    volt egy telem, szerelmes, szép telem.
    Szívem ezüstös csendjének vizébe
    e tél színeit belétördelem.

    Hadd ússzanak rajt, mint az anyatejben,
    az élet forró gyöngyei: a szók.
    …Vakító hósíkokra hullva, fekszem,
    mint szökő őz nyomában a bozót.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tisza Domokos: A tél királya

    Északi szél paripája
    A pusztákon nyargal végig;
    Végéjszaktól indulván el
    Meg sem is áll végső délig.

    Hólapályon visz az útja,
    Egyenes, de néha görbe,
    És mindegyik fordulásnál
    Fagyos havat szór a körme.

    Földig ér le hosszu farka,
    Dombbá söpri lent a havat,
    Fent repülő sörényébe
    Kánya, varju belé akad.

    Fut, és rajta ül nyergetlen
    Hátán a tél zord királya,
    Csapzott jégcsap a szakálla,
    Éjszaki fény koronája.

    Hangos sípot tart markában,
    S mikor hegybe, házba útja
    Megakad, – kél bősz haragra,
    S mérgit a nagy sípba fújja.

    Mire ádáz paripája
    Általszöki akadályát,
    És gyors lábbal fölkeresi
    A puszták vad szabadságát.

    Nagy-Karácson éjfélében
    Imádsággal fenn virrasztok,
    Inam reszket akaratlan,
    Minden fogam összevacog.

    Tán hideg lel? kérdik tőlem,
    Mert nem látják, mert nem hallják
    Ablak mellett elsuhanni
    Gyors lován a tél királyát.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Sárosi Gyula: Télen

    Szebb virágit átaladta
    Az utósó éjszakán
    Nyár az ősznek, ősz a télnek,
    És ezen rideg kevélynek
    Megfagyának ablakán.

    Kün fehér az útca tére,
    Ben kemence ünnepel:
    Kün diderg az ifjú vére,
    Ben a szánazók neszére
    Fel-fel ébred e kebel:

    Mert amott az én királyném,
    Messze leng az új fagyon; —
    Óh leány, kit úgy imádtam,
    Nyár volt egykor én irántam,
    S most szivedben tél vagyon!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Salamon Ernő: Tél

    Halott tél ringat januárt, a tél megint csak megtalált,
    üres gyomrunk ma sem zabált.
    Kezünk fejszét nem foghatott, se tollal nem dolgozhatott,
    se meleg kesztyűt nem kapott.
    Lábunkon rongyos a cipő, fagyot ujjak ideje jő,
    esős időre fagy idő.

    Mindegy: ősz lenget lombokat, vagy nyár méla kolompokat,
    nekünk nem hord csak gondokat.
    Csönd üli meg a kerteket, valaki… messze… nevetett.
    Itten? Csak őrült lehetett.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Reviczky Gyula: Télen

    Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
    Megint egy évet sírba zárnak.
    Lágy szemfedője hólepel,
    Bent lobogó láng fénye mellett
    Talán a szép nyárról csevegnek,
    Kiket fagy, hó nem érdekel.

    Ha zúg a szél, havat söpörve,
    Megtérnek csöndes házi körbe,
    Feledni szélvészt, zúzmarát.
    Ha künn a vihar egyre jobban
    Tombol, megfér egy kis sarokban
    Az ellenség s a jóbarát.

    Óh, mindig igy van e világba’!
    Kiket baj ér vagy sors csapása,
    Együtt busúlnak rendesen.
    Boldog, kinek van púha fészke,
    Ki, ha bu gond szállott fejére,
    Egy kis sarokba’ megpihen.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Kosztolányi Dezső: Téli alkony

    Aranylanak a halvány ablakok…
    Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
    fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
    a hósík messze selymesen ragyog.

    Beszélget a kályhánál a család,
    a téli alkony nesztelen leszállott.
    Mint áldozásra készülő leányok,
    csipkés ruhába állanak a fák.

    A hazatérő félve, csöndesen lép,
    retteg zavarni az út szűzi csendjét,
    az ébredő nesz álmos, elhaló.
    S az ónszin égből, a halk éjszakában
    táncolva, zengve és zenélve lágyan,
    fehér rózsákként hull alá a hó.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tóth Árpád: Ott kint a télnek bús haragja…

    Ott kint a télnek bús haragja
    Fagyosan zordul, dúlva-dúl,
    A lombjavesztett fákon által
    A vihar zúg, süvölt vadul.
    Elhervadt a mezők virága,
    A puszta fának lombja sincs,
    – De szívemben mosolygó hála
    Nyíló virága drága kincs. –

    Szívem virágit nyújtom át itt,
    S kívánom szívből igazán:
    Az Isten éltesse sokáig
    Az én jó, kedves jó Apám!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Dsida Jenő: Hideg téli est

    Életünk hulló karácsonyfáján
    halkan repesnek a lángok.
    Fölöttünk és bennünk hömpölyög
    a hidegáramú csönd.
    Mosson ki, vigyen magával
    fodros hátán mindent, ami volt:
    esdő várakozások meddőségét,
    kulcsoltkezű, hasztalan imákat.

    Hópárnás nagy fenyők alatt
    üljünk le a törpék közé,
    burkolózzunk a hallgatásba
    s húnyjuk le félig a szemünket.
    S míg csillagok kezdenek pislákolni,
    töprengjünk az eljövő felől:
    hogyan kellene megszólalni?
    S mindent elülről kezdeni?

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Nemes Nagy Ágnes: Január

    Hová jutottam? Nem tudom.
    Szeretni, nem szeretni: vétek.
    Ha volna még akáclevél,
    azon számlálnám érverésed.
    A magamét is számolom,
    a csontok közti félsötétet
    fél-éjszakán át szaggatom –
    ha volna még akáclevél,
    felelni tudna értem, érted –
    egy alvadt vér a mellkasom.

    Hogy füstölgött az a folyó,
    hogy füstölgött a téli alkonyatban!
    Érzett az alvilági hő,
    még átsütött a földalatti katlan,
    melyből zuhogva dőlt elő –
    a zúzmarás, fehér sötétben
    egy sor fekete nád, s a gyéren
    hófoltos, néma, sík mező –
    hogy füstölögne itt a vérem,
    az alvilágból felszökő,
    hogy füstölögne a félsötétben.

    Hosszabbodik a nap az évben,
    ez szült: téli napforduló.
    Most kéne újra megszületni,
    mint egy folyó.
    Vagy a sötét, magánvaló
    természet odvaiba halva,
    hol nem nő már akáclevél,
    inkább letérdelek a partra,
    s a sűrű, alvilági vízzel
    míg gyéren szálldogál a hó
    keresztet rajzolok magamra.

    (1958. január 30.)

    Forrás: Magyar Kurír