https://verskucko.com

Címke: tél

  • Juhász Gyula: Magyar tél

    A kicsi kocsma ablaka világos,
    Fehérvirágos, mint a temető,
    Hol a nap éppen vérködösen áldoz
    S a hold sápadt sarlója egyre nő.

    Az este jő és a fehér keresztek
    Nagy békessége integet felénk,
    Szelíd magánya a mély, ősi kertnek,
    Hol megpihen majd minden nemzedék.

    A tünde ég pásztortüzei lassan
    Kigyúlnak rendre és az ég alatt,
    A temetőben és a kocsmazajban,
    Egy néma angyal halkan áthalad.

    A szárnyakat hallják egy pillanatra
    A vén ivók s bús holtak, csöndbe lenn,
    A Bodri szűköl, a havat kaparja
    S a kakukkóra megáll hirtelen.

    Babona, bánat, borok és botorság,
    Mind összekapnak és a kocsma zug,
    Fölzengenek az átkok és a nóták
    És döngetik a temetőkaput!

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Karácsony

    Ezüst esőbe száll le a karácsony,
    a kályha zúg, a hóesés sűrű;
    a lámpafény aranylik a kalácson,
    a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

    Kik messze voltak, most mind összejönnek
    a percet édes szóval ütni el,
    amíg a tél a megfagyott mezőket
    karcolja éles, kék jégkörmivel.

    Fenyőszagú a lég, és a sarokba
    ezüst tükörből bókol a rakott fa,
    a jó barát boros korsóihoz von.
    És zsong az ének áhítatba zöngve…
    Csak a havas pusztán, a néma csöndbe
    sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Hóvirág

    Második hó: február van,
    hócsillagok a határban;
    fényes puska csöve: durr!
    Szedd a lábad, róka úr.

    Tiszta kék az égi pálya,
    füstölög a házak pipája,
    talpas szán a hóba vág,
    csörg a fán a száraz ág.

    Odalenn a rőt berekben
    jég páncélja rengve rebben;
    prímet furulyál a szél,
    peng a korcsolya-acél.

    Havas bundán hosszú öltés:
    szürke sávba fut a töltés;
    hej, de messzire szalad,
    most robog rajt a vonat.

    Bakterháznak ablakába
    hóvirág van egy nyalábba,
    hóvirág… hóvirág…
    Hej, de hideg a világ.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: November

    Ó, november, fűtött szobák szüretje!
    Ó, bús szívem: novemberi vidék!
    Ó, téli ablak ködös köntösében
    ti ráncos vállú szőlővenyigék.

    Ó, fehér kéz! húga orkideáknak,
    ó, parfőmterhes téli délután!
    Ó, teaillat lomha gyöngyözése,
    ó, mély utak, sötétek, kint Budán…

    Vakító hósíkokra gondolok ma:
    volt egy telem, szerelmes, szép telem.
    Szívem ezüstös csendjének vizébe
    e tél színeit belétördelem.

    Hadd ússzanak rajt, mint az anyatejben,
    az élet forró gyöngyei: a szók.
    …Vakító hósíkokra hullva, fekszem,
    mint szökő őz nyomában a bozót.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tisza Domokos: A tél királya

    Északi szél paripája
    A pusztákon nyargal végig;
    Végéjszaktól indulván el
    Meg sem is áll végső délig.

    Hólapályon visz az útja,
    Egyenes, de néha görbe,
    És mindegyik fordulásnál
    Fagyos havat szór a körme.

    Földig ér le hosszu farka,
    Dombbá söpri lent a havat,
    Fent repülő sörényébe
    Kánya, varju belé akad.

    Fut, és rajta ül nyergetlen
    Hátán a tél zord királya,
    Csapzott jégcsap a szakálla,
    Éjszaki fény koronája.

    Hangos sípot tart markában,
    S mikor hegybe, házba útja
    Megakad, – kél bősz haragra,
    S mérgit a nagy sípba fújja.

    Mire ádáz paripája
    Általszöki akadályát,
    És gyors lábbal fölkeresi
    A puszták vad szabadságát.

    Nagy-Karácson éjfélében
    Imádsággal fenn virrasztok,
    Inam reszket akaratlan,
    Minden fogam összevacog.

    Tán hideg lel? kérdik tőlem,
    Mert nem látják, mert nem hallják
    Ablak mellett elsuhanni
    Gyors lován a tél királyát.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Sárosi Gyula: Télen

    Szebb virágit átaladta
    Az utósó éjszakán
    Nyár az ősznek, ősz a télnek,
    És ezen rideg kevélynek
    Megfagyának ablakán.

    Kün fehér az útca tére,
    Ben kemence ünnepel:
    Kün diderg az ifjú vére,
    Ben a szánazók neszére
    Fel-fel ébred e kebel:

    Mert amott az én királyném,
    Messze leng az új fagyon; —
    Óh leány, kit úgy imádtam,
    Nyár volt egykor én irántam,
    S most szivedben tél vagyon!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Salamon Ernő: Tél

    Halott tél ringat januárt, a tél megint csak megtalált,
    üres gyomrunk ma sem zabált.
    Kezünk fejszét nem foghatott, se tollal nem dolgozhatott,
    se meleg kesztyűt nem kapott.
    Lábunkon rongyos a cipő, fagyot ujjak ideje jő,
    esős időre fagy idő.

    Mindegy: ősz lenget lombokat, vagy nyár méla kolompokat,
    nekünk nem hord csak gondokat.
    Csönd üli meg a kerteket, valaki… messze… nevetett.
    Itten? Csak őrült lehetett.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Reviczky Gyula: Télen

    Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
    Megint egy évet sírba zárnak.
    Lágy szemfedője hólepel,
    Bent lobogó láng fénye mellett
    Talán a szép nyárról csevegnek,
    Kiket fagy, hó nem érdekel.

    Ha zúg a szél, havat söpörve,
    Megtérnek csöndes házi körbe,
    Feledni szélvészt, zúzmarát.
    Ha künn a vihar egyre jobban
    Tombol, megfér egy kis sarokban
    Az ellenség s a jóbarát.

    Óh, mindig igy van e világba’!
    Kiket baj ér vagy sors csapása,
    Együtt busúlnak rendesen.
    Boldog, kinek van púha fészke,
    Ki, ha bu gond szállott fejére,
    Egy kis sarokba’ megpihen.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Kosztolányi Dezső: Téli alkony

    Aranylanak a halvány ablakok…
    Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
    fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
    a hósík messze selymesen ragyog.

    Beszélget a kályhánál a család,
    a téli alkony nesztelen leszállott.
    Mint áldozásra készülő leányok,
    csipkés ruhába állanak a fák.

    A hazatérő félve, csöndesen lép,
    retteg zavarni az út szűzi csendjét,
    az ébredő nesz álmos, elhaló.
    S az ónszin égből, a halk éjszakában
    táncolva, zengve és zenélve lágyan,
    fehér rózsákként hull alá a hó.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tóth Árpád: Ott kint a télnek bús haragja…

    Ott kint a télnek bús haragja
    Fagyosan zordul, dúlva-dúl,
    A lombjavesztett fákon által
    A vihar zúg, süvölt vadul.
    Elhervadt a mezők virága,
    A puszta fának lombja sincs,
    – De szívemben mosolygó hála
    Nyíló virága drága kincs. –

    Szívem virágit nyújtom át itt,
    S kívánom szívből igazán:
    Az Isten éltesse sokáig
    Az én jó, kedves jó Apám!

    Forrás: magyar-versek.hu