Nyírfa nem ringatja,
nyárfa nem rengeti.
Felhőkön alszik tán,
s csillag melengeti?
Éjszakon álmodik
titokzatos ágyban:
nagy havak párnáján,
a hold hamujában.
Az én halhatatlan
szerelmem alszik úgy.
Aludj, tündérálom,
úgyis tél van. Aludj.
Forrás: Lélektől lélekig
Óh, meddig kell még a nyers szél
Dérdúrságát szenvednünk!
Engedd már, óh makrancos tél,
Zúzos lárvád elvetnünk!
Vidd el rólunk vad honjába
A mord éjszak tunya seregét:
Hadd láthassuk pompájába
A vidító kikelet egét!
A gémbergő természetnek
Engedj egy kis tágúlást;
A sok béburkolt életnek
Lágy szellőtől újúlást.
A madár hadd csimpalykódzon
A bimbózó csere tetején;
Egy kis fűszál hadd nyújtódzon,
S egy szem harmat legyen a helyén.
Akkor mink is megfrissűlvén
A tavasz jóvoltából,
S új lélekkel felperdűlvén
A sut rekkent zugjából,
A zsendűlő természetbe
Víg énekkel ki-kiszaladunk:
S egy-két verset tiszteletbe,
Csak halj meg, tél, neked is adunk.
Forrás: Lélektől lélekig
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.
Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.
És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.
Forrás: Lélektől lélekig
Fagyott tócsák között bukdácsol január
rossz autóbusza. Harmincegy ablakán túl
az év hadifoglyai, a csüggeteg fák
borotválatlanul, soványan ácsorognak.
Köztük énekem is madártalan. Ziháló
lélegzetem páráiból a rosszkedv varja száll föl.
Kétszerkettőnégy király fázó hadában
gondok deres vasát cipeli a hátam.
Tavasz, találj rám!
Legyen földszag a szélben,
vakondtúrás a fűben,
rügyezzenek ki ujjaimból
az elfagyott cirógatások!
Forrás: Lélektől lélekig
JANUÁR
A tél növekszik
Egy magányos farkas jött le a faluba.
Reszket előtted.
Mise ez.
Utolsó áldozás.
Forrás: Szeretem a verseket
hommage à W. S.
Hópapucsba bújt a tél,
nesztelen léptekkel mendegél.
Öltött csillámló csöndruhát:
selyemnél suhogóbb, bársonynál is puhább.
Szélnek hűlt helye: elfújta önmagát.
Félhold-fényben fél a félholt világ.
Forrás: Lélektől lélekig
Fázik a kéz, az arc is didereg,
csontom északi oldalát zuzmó lepi.
Most fordul észak felé január,
jeges úton kopognak körmei.
Senki, senki, csak a sirályok könnyedek:
a befagyott Duna táncpallóján
szökdelnek, mint Csokonai
ugrós dámái farsang napján.
Csapong valami kóbor zene is
a túlvilágról, karcos rokokó –
a Margit hídról ellátok odáig.
A szökdelő vonókra most kezd hullni
a hó, a hó, az elkárhozó hó.
Forrás: Lélektől lélekig
Télen is milyen szomorúan
szépek a fák – nem érezik,
haptákoló fejszéken túlnan
írmagjuk is elvérezik.
Csupasz bőrrel, a fehér börtön
mélyén is, bárhogy havazik,
– hó, nyaktiló csusszanva döndül –
nem tiltakoznak tagjaik.
Cella mindegyik. Különlő tömlöc.
Csak belül, a rácsoló üreg
erein kopog a begöncölt
láng, a tititás rügyek.
Döngnek gyolcsgyanútlan a téli
földre. Mint mind, ki halni él.
Mosolyuk tűz lesz – melegcsélni –
kínjuk meg jajj-nyers fejszenyél.
Forrás: Lélektől lélekig
A még nagyobb hideg
ellen hideggel. –
Hó… hó… Ki érti meg,
hogy mit közöl szivemmel?
Lám, rajta szigorú
aszkéta-leplek:
fél-életemmel egykorú
kötelmek.
A várhatót s a vártat
szivem mint régi-régi
újrataláltat
fogadja, éli.
S a dér-gyöngy-lepte fák
hegyén azért is angyal ül,
azért is egy-virág
a puszta táj köröskörül.
Forrás: Lélektől lélekig
