Nemcsak mi vénülünk, mi emberek…
Mi volna, ami nem vénülne meg?
Nézzétek a napot, ha jön a december:
Nem valóságos öregember?
Későn ébred, s alig
Hogy fölkapaszkodhatik
Az égre, oly erőtelen;
Mogorván néz a világra s hidegen,
S olyan korán ledől megint ágyára.
Majd végesvégül
Azt is megérjük, hogy megőszül,
És ekkor… ekkor fehér lesz sugára.
Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt
Forrás: Lélektől lélekig
Magyar síkon nagy iramban át,
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.
Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.
Vajjon mit álmodik?
Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt.
S ahogy futok síkon, telen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.
Forrás: Vers mindenkinek
Halott tél ringat januárt,
a tél megint csak megtalált,
üres gyomrunk ma sem zabált.
Kezünk fejszét nem foghatott,
se tollal nem dolgozhatott,
se meleg kesztyűt nem kapott.
Lábunkon rongyos a cipő,
fagyott ujjak ideje jő,
esős időre fagy idő.
Mindegy: ősz lenget lombokat,
vagy nyár méla kolompokat,
nekünk nem hord csak gondokat.
Csönd üli meg a kerteket,
valaki… messze… nevetett.
Itten? Csak őrült lehetett.
1933.
Forrás: Vers mindenkinek
A nap mint rézvörös korong
vacog a hideg égen,
a szív ilyenkor elborong:
Nem láttam napot régen.
A szív ilyenkor elmereng,
s tavaszi fényre vágyik:
– pattanj ki, rügy, ne szenderegj,
zöldellj ki újra pázsit!
Jöjj, hóvirág, szépülj világ,
virulj tavaszi fényben,
mosolyogj rám, tűnt ifjúság,
ragyogj, mint réges-régen!
Forrás: Meglepetésvers.hu
Nyírfa nem ringatja,
nyárfa nem rengeti.
Felhőkön alszik tán,
s csillag melengeti?
Éjszakon álmodik
titokzatos ágyban:
nagy havak párnáján,
a hold hamujában.
Az én halhatatlan
szerelmem alszik úgy.
Aludj, tündérálom,
úgyis tél van. Aludj.
Forrás: Lélektől lélekig
Óh, meddig kell még a nyers szél
Dérdúrságát szenvednünk!
Engedd már, óh makrancos tél,
Zúzos lárvád elvetnünk!
Vidd el rólunk vad honjába
A mord éjszak tunya seregét:
Hadd láthassuk pompájába
A vidító kikelet egét!
A gémbergő természetnek
Engedj egy kis tágúlást;
A sok béburkolt életnek
Lágy szellőtől újúlást.
A madár hadd csimpalykódzon
A bimbózó csere tetején;
Egy kis fűszál hadd nyújtódzon,
S egy szem harmat legyen a helyén.
Akkor mink is megfrissűlvén
A tavasz jóvoltából,
S új lélekkel felperdűlvén
A sut rekkent zugjából,
A zsendűlő természetbe
Víg énekkel ki-kiszaladunk:
S egy-két verset tiszteletbe,
Csak halj meg, tél, neked is adunk.
Forrás: Lélektől lélekig
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.
Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.
És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.
Forrás: Lélektől lélekig
Fagyott tócsák között bukdácsol január
rossz autóbusza. Harmincegy ablakán túl
az év hadifoglyai, a csüggeteg fák
borotválatlanul, soványan ácsorognak.
Köztük énekem is madártalan. Ziháló
lélegzetem páráiból a rosszkedv varja száll föl.
Kétszerkettőnégy király fázó hadában
gondok deres vasát cipeli a hátam.
Tavasz, találj rám!
Legyen földszag a szélben,
vakondtúrás a fűben,
rügyezzenek ki ujjaimból
az elfagyott cirógatások!
Forrás: Lélektől lélekig
JANUÁR
A tél növekszik
Egy magányos farkas jött le a faluba.
Reszket előtted.
Mise ez.
Utolsó áldozás.
Forrás: Szeretem a verseket
