https://verskucko.com

Címke: tenger

  • Baka István: A tengerhez

    (К морю)

    Tenger, te szüntelen idegroham
    Önmagad kényszerzubbonyában,
    Örökké habzó száj – megláttalak,
    S mindjárt pofádba köpni vágytam.

    Te, rángógörcsök végtelenje, tenger,
    Hazámat körbe-körbe rázod –
    Te őrjíted meg sós gyűlöleteddel,
    Hogy eleméssze a világot?

    Nyál tengere, amit összefröcsögtek
    Kongresszusok küldöttei,
    Sirályok őrködnek fölötted:
    Iljics dús szemöldökei.

    Partodon állva nézem én:
    Hullám vonul hullám után dörögve,
    Mint november hetedikén
    Menetelők a dísztribünt köszöntve.

    Ó, szovjet népek tengere, belőled
    Vízcseppként párolognék el, de menten
    Határőr jön kutyával, s visszazökkent
    Álmomból, elkérve a dokumentem.

    Forrás: DIA — PIM

  • Oscar Wilde: Szerenád

    Fordító: Rácsai Róbert

    Tisztán fúj a nyugati szél
    az Égei tengeren át,
    s a titkos márványlépcsőnél
    gályám várakozik terád.
    Nézd bíborszín vitorlámat,
    szunnyad a várban az őrszem,
    hagyd ott liliom-ágyadat,
    gyere hozzám, gyere, Hölgyem!

    Nem fog jönni, ismerem jól,
    nem érdekli hű eskü sem,
    kevés jót szólhatok arról,
    ki ily tiszta s ily kegyetlen.
    Nőknek a szív csupán játék,
    bánják is a szív fájdalmát!
    S én, a szívem szeretetét
    mindhiába pazarlom rád!

    Kormányos, a valót mondjad,
    nézd, nem aranyhaj csillog ott?
    Vagy csupán ragyogó harmat,
    mely virágszálon lecsorgott?
    Mit látsz arra, jó matrózom,
    Hölgyem kezét, liliomot?
    Vagy csak fényt a hajóorron,
    talán az ezüst homokot?

    Nem! Ez nem ragyogó harmat,
    s nem is fodros ezüst homok;
    ő az! Nézd az aranyhajat,
    keze, mint a liliomok!
    Gyerünk, irány Trója földje,
    húzd jó matróz a lapátot,
    élet s öröm királynője,
    itt hagyjuk a Hellén partot!

    Lassan sápad s kékül az ég,
    egy órát pihen a csendben;
    fedélzetre, jó legénység!
    Gyere Hölgyem, messze innen!
    Kormányos úr, irány Trója!
    Húzd jó matróz az evezőt!
    Ó, én szívem választottja,
    mindörökre imádom őt!

    Forrás: Magyar Bábel

  • Oscar Wilde: Silentium Amoris* 

    Mint ahogy a gyakran túl fényes nap
    Visszaűzi komor barlangjába
    A fakó és vonakodó holdat
    Mielőtt dalolna a csalogány,
    Úgy némít el Szépséged, s mindahány
    Szép énekem elhagyja dallama.

    És mint hajnalban a sík réten át
    Szárnyain száguld a szél féktelen,
    Durva csókjától megtörik a nád,
    A zene hangszerét tönkretéve,
    Tüzes szenvedélyem így vitt félre:
    Ha túlzott, elnémul a szerelem.

    De szemeimben biztosan láttad,
    Miért lettem csendes, s hallgat lantom;
    Jobb nekünk, ha útjaink szétválnak,
    Más ajkáról a dalt te vigyázod,
    S néma énekek, sosemvolt csókok
    Céltalan emlékét én megtartom.

    * A szerelem csendje (lat.)

    Rácsai Róbert

    Forrás: Magyar Bábel

  • Oscar Wilde: Les Silhouettes

    Fordító: Hárs Ernő

    A tenger csupa szürke folt.
    Elcsendesült az enyhe szél,
    s akár egy hervadó levél,
    úszik a víz színén a hold.

    Halvány homokon fekete
    csónak pihen. Matrózgyerek
    mászik belé. Vígan nevet,
    s az estben megcsillan keze.

    Szalonkák hangját hallani
    a füves domb felől, ahol
    kibukkannak az ég alól
    az aratók árnyékai.

    Forrás: Magyar Bábel

  • Oscar Wilde: La Mer

    A kötélzetre köd terül,
    vad hold ural szeles eget,
    mint oroszlán szeme mered
    barnás fellegsörény mögül.

    A bundás kormányosfiút
    mint árnyat veti a setét,
    a gépházban dohog a gép,
    acél járja, járja a rúd.

    Szétszórt vihar hagyott nyomot
    a dalmahodó kupolán:
    nem egy sárga tajtékfonál
    hullámokon mint csipke fut.

    Fordító: Israel Efraim
    Forrás: Magyar Bábel

  • Nagy Gáspár: Kerested / megtaláltad…

    egy amorgoszi lap Széki Patka Lászlónak

    A szigeteket bizton kiemelted
    a Tenger titka egyenletéből
    két sziget – két ember
    az egyik nő a másik férfi
    s állnak a táblánál jók és rosszak
    ám a művelet véglegességét
    befejezettségét egyikük sem érti…

    a nő talán érzi de ez most kevés
    amikor a Tenger a Tenger a Tenger
    monoton ragaszkodása enyhül
    hullámai tört-zöld-kék-szürke lovak
    korbácsos hajtókkal fölvonulnak itt
    ahol már a téli part csak sivár föveny
    a forró fehér tegnap még szinte lávázó
    homok most fagyottan pereg a talp alá

    a boldog nagy könnyek legszebb ideje
    elkövetkezik egy szigeten
    azoknak akik már megtalálták végső
    biztos öblüket – ahol gyöngy és korall
    növekszik épül s dacol idővel korral…

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Székely Magda: Vitorla

    Hegytetőn volt az a szoba,
    nem is szoba, csak ágy és ablak.
    Aludt, de engem valami
    megindított, hogy felriadjak,

    s az üvegen áradt a tó,
    már nappali fényét kibontva,
    s szélfutta, párás szárnyakon
    egyetlen korai vitorla

    magányosan és boldogan
    úgy szállt a puszta ragyogáson,
    úgy szállott érintetlenül
    a vízen-égen az a vászon,

    úgy szállott az örök vizen,
    minthogyha én, kezdetek óta.
    De fölébredtek karjai,
    s én hullottam, akár a tóba.

    Forrás: —

    ⭐

  • Gergely Ágnes: Sziklába vésett vers

    kétféle fordításban: –

    Így fordítja Valerij:
    „Utas, ha meglátod a tengert
    s egyszer megcsúszol itt
    gondold meg, mit dobsz el magadtól:
    az idő változik.”

    Így fordítja Macuda-szan:
    „Vándor, most megláttad a tengert:
    csúszós a sziklapart.
    Szórd szét a sárga virág magvát,
    majd esőben kihajt.”

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: Utolsó vers

    A régi holdat látom még az égen,
    De már nem látom régi magamat,
    Az egész idegen végtelenségben
    Szegény valóm oly magára maradt.
    Hiába keresek egy társat erre,
    Hiába keres engem valaki,
    Mint a hajó, amely a nyílt tengerre
    Kifutott s nem tud révbe tartani.

    Forrás: MEK

  • Paul Ambroise Valéry: Vénusz születése

    (fordította: Szabó Ferenc)

    Örvény anyjából hűsen s gőzölögve,
    viharon áttörve a teste felmerül,
    a tenger éppen napra hányta keserűn,
    a kínok gyémántjából lép ki nyögve.

    Feldereng mosolya, majd hószín karján,
    mit sírva néz a véres vállú napkelet,
    a nedves Thétisz gyöngysorai fénylenek,
    hosszú hajától borzong öle táján.

    Harmatot hint a friss fövenyen, ha szalad,
    tátogó szomj-sóhajjal a könnyű salak
    beitta már csókját a szökellésnek,

    de játszi szeme ezer szálló s álnok
    szikrát vegyít be a víznevetésbe —
    a habok hűtlen táncán vészvillámok.

    Forrás: Magyar Kurír