Címke: teremtés

  • Kosztolányi Dezső: Énekek éneke

    Nem hagysz nekem eleget inni
     mannás szájadból sohasem,
    hogy megtaníts örökre lenni,
     lángként lobogni, éhesen.

    Nem hagysz nekem sohasem inni
     áldott melledből eleget,
    hogy tudjak a szomjamban hinni,
     s úgy nézni téged, mint eget.

    Az asztalodhoz hívsz naponta,
     és mintha rútul játszanál,
    a dús teríték csupa pompa,
     de üres a pohár, a tál.

    Én, férfi, ennék, egyre innék,
     s te a mulót megfékezed,
    ígérve mindég, tiltva mindég
     mint papnő emeled kezed.

    Mint szajha kínálsz csók izével,
     és körmeidnek éle metsz,
    itatsz a könnyeim vizével,
     kongó reményekkel etetsz.

    A te kegyed áldása megvert,
     a te oldásod megkötött,
    s lihegve tartasz engem embert,
     az isten és állat között.

    Így váltod a múltat jelenné,
     hogy itt se légy és megmaradj,
    a végeset is végtelenné,
     és bárhová nézek, te vagy.

    Te vagy, mi van, te vagy az emlék,
     te vagy, ki küld és hívogat,
    futnék tetőled s visszamennék,
     dajkáld el az én kínomat.

    Lásd, én tudom, mi e bujócska,
     tudom, mi itt e lakoma,
    ó folyton-új és folyton-ócska
     természet ősi cinkosa.

    De mondd, miért e gyatra-elvű
     földön nevelni ily hitet,
    miért e fájdalmas remekmű,
     bennem mi végre építed?

    Titokzatos, örök művésznő,
     ki ezt a sorsot rótta rám,
    boldogtalan játékra késztő,
     csodára nevelő anyám.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Ádám

    Most gyakran gondolok arcodra, Ádám,
     én ősapám, mert fáj, hogy létezem,
    s a nevem: ember. A gond szolgaágyán
     feléd lóbázom csüggeteg kezem.

    Papagáj, tigris közt csúf emberállat,
     kire kövér kenyérfa bólogat,
    körömmel vakarod vörös szakállad,
     s úgy képzelem, hogy véres a fogad.

    Ó, első ember… Ó fájdalmak Kútja…
    Te vagy a szennyes óceánnak kútja,
    amelyből fájó sorsomat öröklöm.
    Bár láthatnálak színről-színre téged,
    hogy most, mikor könny, átok és jaj éget,
    őrjöngve az arcodba vágjam öklöm.

    Forrás: MEK


  • Ady Endre: A tűz csiholója

    Csak akkor születtek nagy dolgok,
    Ha bátrak voltak, akik mertek
    S ha százszor tudtak bátrak lenni,
    Százszor bátrak és viharvertek.

    Az első emberi bátorság
    Áldassék: a Tűz csiholója,
    Aki az ismeretlen lángra
    Úgy nézett, mint jogos adóra.

    Mint egy Isten, hóban vacogva
    Fogadta szent munkája bérét:
    Még ma is minden bátor ember
    Csörgedezteti az ő vérét.

    Ez a világ nem testálódott
    Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
    Legkülömb ember, aki bátor
    S csak egy külömb van, aki: bátrabb.

    S aki mást akar, mint mi most van,
    Kényes bőrét gyáván nem óvja:
    Mint ős-ősére ütött Isten:
    A fölséges Tűz csiholója.


    Forrás: MEK

  • Szécsi Margit: Égi korona alá

    Égi korona alá írom
    annak, aki Él:
    Engem megvagdaltatál,
    s meg nem térdeltethetél.

    Lásd, teremtett szerveim
    kihúnynak a nap alatt.
    Én homályból s hiányból
    megalkotom magamat.

    De lágy csillagrendszered
    egyben fény, meg egyben árny,
    zümmögő kísérleted
    teremtett van meg hiány.

    De lágy csillagrendszered –
    ilyet nem alkothatunk:
    Te a semmiből növelsz
    eleven fát meg gyalut.

    De lágy csillagrendszered
    noha lüktet: híja van.
    Híja s maga: múlandó –
    nézheted-e e boldogan?

    Írom azért: tisztelem
    minden múló csillagod.
    Míg múlandó az örök,
    tiéd addig nem vagyok.

    Tiéd a fa meg a csont,
    fábóli asztalsarok,
    tiéd két csont-könyököm,
    mégis tiéd nem vagyok.

    Sírom fejében a kő,
    kőben a kőangyalok,
    tiéd testem meg a nyű,
    mégis tiéd nem vagyok.


  • Szécsi Margit: A hetedik napon

    Meghalt a fennsíkon az Úr –
    kié lesz kenyere, bora?
    Lépj rá a földre, hogy legyen,
    és el nem múlik soha,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    Járd el a földet, hogy legyen,
    s összeáll csillag-pora,
    új létezők fölött röpül
    az új végzet lova,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    És eljön a mérték ünnepe,
    a magasság, mélység kora:
    hegyen a csillag,
    síkon a sínpár beton-fogsora,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    S a kisugárzó flaszteren
    fölveri standját a kofa,
    s kinől a reszkető lidérc,
    csokrokat habzsol foga,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    És eljön a mérték ünnepe:
    kisteknőben a baba,
    nászágyban az ifjak,
    földben a holt,
    rajta virág és moha,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    Meghalsz az úton, mint az Úr,
    ki nem pihent meg soha,
    lépj rá a földre, hogy legyen –
    bejárhatatlan csoda,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.


  • Szécsi Margit: Páva a tűzfalon

    Csodálatossá formált az élet,
    az én nagyuram.
    Mert mint a kő s mint az élettelen rög,
    úgy születtem én csakugyan.

    Mert az anyaméhből kijövet
    nem vágytam vala sírni.
    Úgy kellett felnőttre-méretezett
    pofonokkal életre-bírni.

    És fölvette a faragó-fejszét a sors,
    illesztette vállaimra,
    s ami addig volt hold-szerű kő:
    csupa tűz lett és szikra,

    csupa inda, buja halál és élet,
    csupa tündöklés, vétek,
    és az én lelkem a Mindenség lelke,
    és az én tagjaim mint a tiétek.