https://verskucko.com

Címke: teremtés

  • Szécsi Margit: Égi korona alá

    Égi korona alá írom
    annak, aki Él:
    Engem megvagdaltatál,
    s meg nem térdeltethetél.

    Lásd, teremtett szerveim
    kihúnynak a nap alatt.
    Én homályból s hiányból
    megalkotom magamat.

    De lágy csillagrendszered
    egyben fény, meg egyben árny,
    zümmögő kísérleted
    teremtett van meg hiány.

    De lágy csillagrendszered –
    ilyet nem alkothatunk:
    Te a semmiből növelsz
    eleven fát meg gyalut.

    De lágy csillagrendszered
    noha lüktet: híja van.
    Híja s maga: múlandó –
    nézheted-e e boldogan?

    Írom azért: tisztelem
    minden múló csillagod.
    Míg múlandó az örök,
    tiéd addig nem vagyok.

    Tiéd a fa meg a csont,
    fábóli asztalsarok,
    tiéd két csont-könyököm,
    mégis tiéd nem vagyok.

    Sírom fejében a kő,
    kőben a kőangyalok,
    tiéd testem meg a nyű,
    mégis tiéd nem vagyok.

  • Szécsi Margit: A hetedik napon

    Meghalt a fennsíkon az Úr –
    kié lesz kenyere, bora?
    Lépj rá a földre, hogy legyen,
    és el nem múlik soha,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    Járd el a földet, hogy legyen,
    s összeáll csillag-pora,
    új létezők fölött röpül
    az új végzet lova,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    És eljön a mérték ünnepe,
    a magasság, mélység kora:
    hegyen a csillag,
    síkon a sínpár beton-fogsora,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    S a kisugárzó flaszteren
    fölveri standját a kofa,
    s kinől a reszkető lidérc,
    csokrokat habzsol foga,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    És eljön a mérték ünnepe:
    kisteknőben a baba,
    nászágyban az ifjak,
    földben a holt,
    rajta virág és moha,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

    Meghalsz az úton, mint az Úr,
    ki nem pihent meg soha,
    lépj rá a földre, hogy legyen –
    bejárhatatlan csoda,
    térj vissza az utakra,
    ó, térj vissza oda.

  • Szécsi Margit: Páva a tűzfalon

    Csodálatossá formált az élet,
    az én nagyuram.
    Mert mint a kő s mint az élettelen rög,
    úgy születtem én csakugyan.

    Mert az anyaméhből kijövet
    nem vágytam vala sírni.
    Úgy kellett felnőttre-méretezett
    pofonokkal életre-bírni.

    És fölvette a faragó-fejszét a sors,
    illesztette vállaimra,
    s ami addig volt hold-szerű kő:
    csupa tűz lett és szikra,

    csupa inda, buja halál és élet,
    csupa tündöklés, vétek,
    és az én lelkem a Mindenség lelke,
    és az én tagjaim mint a tiétek.