Címke: természet

  • William Butler Yeats: A macska és a hold

    Fel-alá sétált a macska,
    Magasan forgott a hold.
    Surranó rokona fölnézett
    Rá, amint kóborolt.
    Fekete Minnaloushe jajjal
    Bámult a holdra: hideg,
    Szeplőtlen fénye az állat
    Vérét nem kímélte meg.

    Minnaloushe szalad a fűben.
    Kecsesen lendül a láb.
    Táncolsz hát, Minnaloushe, táncolsz?
    Ki megleli jó rokonát,
    Mihez is kezdene máshoz?
    Egyszer majd belefárad
    A bókolásba a hold is,
    Új táncra kedve támad.

    Minnaloushe surran a fűben.
    Holdfényes szerte a tér.
    Fönt a magasban a szent hold
    Új szakaszba ér.
    Tudja-e Minnaloushe: fénylő,
    Nyugtalan szembogarán
    Újhold száll teliholdak,
    Telihold újak után?

    Minnaloushe surran a fűben,
    Senki sem ér föl vele,
    A változó holdra nyílik
    Változó bölcs szeme.

    (László Noémi fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alberto de Oliveira: Vágyódás

    (Rónai Pál fordítása)

    Pálma lennék, kék hegy ormán égbe szökellő,
    Felhők s csillagok közt! Szűz testemet kitárnám,
    Mikor a tengerről lebben az enyhe szellő,
    Zöld legyezőimet felváltva nyitnám, zárnám,

    Trónom magaslatáról csak hallgatnám a nappal
    Ezer zaját, míg a virágok hangja kék
    Beszélgetésbe kezd észrevétlen a nappal
    S az első sugarak tüzén kigyúl az ég.

    Hallgatnám, hogy tör fel lábam alatt zsibongva
    A fák zengő, meleg lelke a völgyi reggel
    Keze alatt, amely virágukat kibontja
    És a folyók tükrét behinti új tüzekkel.

    Büszkén vegyíteném e hangversenybe lombom
    Magasztos moraját és elkísérném végig
    Messze a tér fölé, túl a tág horizonton
    S kinyújtóznék az égig.

    Fa lennék s tudnám, hogy az emberszív, mely mostan
    Bennem vibrálva ver, az dobban bennem újra,
    S én szétsimítanám minden kicsike rostban,
    Az ágak végein remegni minden ujjba.

    S éjjel, mikor minden dolgok felett a bánat
    Elárad, mit a hold ezüstös ege sző,
    Magam virrasztanám, mint zászló, a világot,
    S míg csendben lengene sok könnyű legyezőm,

    Végre elmondhatnám egyszer a csillagoknak
    Mit nem mondhattam el, míg testem pálma nem lett,
    Mik egyszerű növénylelkem mélyén sajognak,
    A legapróbb rezgést s a legnagyobb gyötrelmet.

    S ha az éj közepén megindulna az orkán
    S ágamat tépve vad szél rontana nekem,
    Én rendületlenül, költő, velük dalolnám
    Győzelmi énekem!

    S mit most nem tudok úgy elmondani, hogy értsed,
    Megvallanám, anyám, Természet, hogy szeretlek –
    S te megértenéd, mint a madárdalt megérzed
    Vagy a viharokat, mik habot habra vetnek.

    S kérnélek, hogy később majd egy virágkehelyben,
    Vagy a napban, melyre színpompád visszasüt,
    Vagy egy kis féregben maradjon fenn a lelkem,
    Hogy gondolhassak Rád mindig és mindenütt.

    Forrás: Alberto de Oliveira – Rónai Pál fordítása

  • Radnóti Miklós: Szerelmes vers

    Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
    majd hűvösen int s tovaúszik.
    És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény
    permetegén ragyog által a kék.
    Sárgán fut az ösvény,
    vastag avar fedi rég!

    Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
    már csöppen a csönd a falakról,
    engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
    hull a levél, közelít a fagy és
    eldől a merev rét,
    hallod a halk zuhanást.

    Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
    s nem szeretek már soha mást.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza: Ének a holdhoz

    (Kingyesi emlék)

    Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
    Köszöntlek, szelíd nyájas holdvilágom!
    Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
    Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.
    Mikor az égnek kéklő magasságán
    Leomlik finom, ezüst fátyolod,
    Tündöklő kedves isten-arcod látván,
    A mindenségnek szíve földobog.

    Új fényre lángol a csillag az égen.
    A fák egymásnak súgják a neved.
    S a vadgalamb az erdő kebelében
    Hozzád a ringó lombról fölnevet.
    A mezők, erdők milliárd virága
    Feléd fordítja illatos fejét;
    A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
    S a nádak ezre meghajlong feléd.

    A tó tenéked tükröt tart remegve,
    S te leemelve aranykoronád,
    Kibontod – reá jósággal nevetve –
    Sugárzó hajad lengő sátorát.
    A fűz a parton rádmélázva áll.
    A sás térdelve hajlik le eléd.
    A fülemüle a hársfa-lombra száll,
    S elkezdi hozzád édes énekét.

    Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
    Mindenki csupán mosolyogni lát.
    Békéangyalként jársz a föld felett,
    Fehér királynő, kedves holdvilág!
    Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!
    Boldog félálom mámorával nézlek,
    Az én szívem is tükröd, Égi Fény!
    Te kedves jóság! te tiszta igézet!

    … Mikor belépsz a felhő-palotádba,
    Az éj beborul: minden bús, setét.
    A mezők, erdők millió virága
    A fűbe hajtja harmatos fejét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Fegyvertelen vadász dala

    Völgyek felett hangos torokkal
    üzenhet a vadásztülök.
    Békét kötök az állatokkal,
    az erdővel kibékülök.

    Rejtőzve már többé nem állok
    zsákmánnyal csábító lesen.
    Márciusi szalonka párok
    suhanjanak szerelmesen.

    Jöhet a bükkös karcsú vadja,
    a lenge-leányos őz-alak,
    nem puska-dörrenés fogadja,
    csak egy szelíd: „nem bántalak”.

    Völgyben, vadonban, rónaságon
    a békesség bolyong velem.
    Csak egy öröm van a világon
    s ez az öröm fegyvertelen.

    S a régi őz, aki annyi vérrel
    pirosítva havat, mohát,
    s reám nézett rémült szemével,
    a régi őz is megbocsát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Alázuhanó diólevélre

    (Csoóri Sándornak)

    vannak vidékek ahol nyáron is
    a kút melletti vályú alján
    reggelre megszajzik a víz
    megköt a színe
    akár a kiöregedett
    szavakon az emlékezet
    horkanva hőköl vissza
    a gyanútlan kis tavaszi csikó
    pikkelyeket prüszkölve
    inal anyjához

    korai őszt
    hosszú kemény telet csárogva
    rugaszkodnak tova a csókák

    alázuhan az első
    diólevél
    s hulltában
    hóharmat-verte halántékú
    férfi vállára
    nehezül: szárnyul

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Fák beszéde

    Pálma

    — Versben beszélek, és verssel köszöntsék
    nagy, mozdulatlan legyezőimet
    s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.

    Hárs

    — Szülőhazádban a vén udvaron
    hová gurultak labdáid, szegény?
    Hová repült a sárkányod vajon,
    s kedved, hited az életed felén,
    És merre szálltak, merre tűntek el
    viháncoló, víg gyermektársaid?
    Ezt kérdezed, de senki sem felel,
    csupán mi zúgunk, régi hársak itt.

    Nyírfa

    — Héjam fehér, mint a papír.
    Megbabonázza azt, ki ír,
    és hogyha elrontott a hír,
    nevem álmodba visszasír.
    Izen neked a nyír.

    Almafa

    — Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel
    mesékről álmodom, ha jő az éjjel.
    A lombjaim közt almák aranya.
    Mindig csak adnék, én, örök anya.

    Eperfa

    — Itt lakmároztál egykor, az eperfán,
    jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,
    egy nyári szellő még felém seper tán.

    Nyárfa

    — Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.
    Karcsún, fehéren állok a határba.
    Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
    S minden széllel zenélek, mint a hárfa…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – A vándor elindul

    Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
    Dalolva mentem és torkom nem únta még az
    országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy
    a Nap barátja voltam? Ő édesítette
    agyamat hajnali rétek szagával; aztán
    minden csigát s kavicsot külön megmutatva
    látni, szeretni és csodálni tanított…
    Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
    friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
    egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
    még szebben tündökölt a sokalakú élet.
    A Nap barátja voltam; ő kísért el estig,
    s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
    csókkal búcsúzott tőlem. – Óvatos morajjal
    tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
    aludtak a tavakban. Lepihentem én is
    s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
    Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
    de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám,
    belefúrja szemét az állandó sötétbe
    s őrt áll előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rab Zsuzsa – Dúdoló

    Felhővé foszlott az erdő,
    söprik nyers szelek.
    Heggyé tornyosult a felhő.
    Hol keresselek?

    Korhadt tönkön üldögélek,
    nyírkos fák alatt.
    Nem tudom már, merre térjek,
    honnan várjalak.

    Virrasztom a fák tövében
    szunnyadó telet.
    Éneklek a vaksötétben
    lámpásul neked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Fű

    Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi
    nincs senkinek talán.
    Beszélek én, de hangom is pici,
    hát nem figyelsz reám,
    azt sem tudod,
    hogy katona vagyok,
    mert én nagyon kis katona vagyok,
    engem nem is látsz, csak a kardomat;
    van ám sok kardom, forgatom,
    villogtatom, suhogtatom,
    még tisztelgésre is kirántom,
    szigorú az én kapitányom,
    nem szól, de süvölt cudarul,
    fél ám a bokor, lelapul.
    S tudod,
    én olyan katona vagyok,
    hogy nem magam ülöm meg a lovat,
    hanem a lovam engem:
    csiga meg lepke meg esőcsepp
    meg szöcske ül a nyeregben,
    de nem haragszom, oly piciny szívem van,
    nem fér abba harag,
    ha indulok, megyek gyalog,
    viszem a lovamat,
    s ha fáradok
    se búsulok,
    inkább dúdolgatok,
    este, ha feljön a csillag,
    elhallgatok.

    Hajolj felém, tanulj meg engem,
    próbáld meghallani csepp hangomat,
    hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
    olyan tökéletesen egymagad,
    ha egyszer neveden szólítalak
    a föld alatt,
    s feléd fordítom sose látott,
    igazi arcomat.

    Forrás: Lélektől lélekig