https://verskucko.com

Címke: természet

  • Erdős Renée: Kék pillangók

    Kék pillangók szálltak fölöttem,
    Hogy a réten keresztül jöttem
    S incselkedve, tánczolva félig:
    Elkísértek az erdőszélig.

    S hogy utam az árnyékba tévedt;
    Riadtan, némán összenéztek.
    Félték a lombok hűs homályát,
    A rengeteg halk mormolását.

    A míg arany napfényben jártam,
    Gázoltam színes vadvirágban,
    S felém a rózsák integettek:
    A kék pillangók hogy szerettek!

    De csalt a sötét erdő mélye,
    A vízmoraj, a lomb zenéje.
    Csalt a magány. Egy titkos ének-
    S a sohsem ismert szenvedések.

    Magányos erdő útját járom
    S nincs vezetőm és nincsen párom.
    Tövises ágak meg-megtépnek.
    De még dalolok, de még élek.

    Hangomat a szűz magány hallja,
    Rám simul a csend puha karja.
    De tudják e a rétek, kertek:
    A kék pillangók hova lettek?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Lőrinc: Magány

    Sok kétely és bűn a halálba láncol,
    de soktól néha már szabadulok.

    Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
    barátaim a fák s a farkasok.

    Az utak, melyek innen szertefolynak,
    erdőmön túl az égre fölhajolnak

    s minden virág, fű, óra, cserje, kő
    egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő

    s annak fényébe szőve éjszakám
    istent szívembe lopja a magány.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor

    Hajnali rózsák

    A kert hajába
    rózsalugasok tűznek virágokat.
    Szivárvány-arcukról
    a Nap mosolyog.
    Leveleikkel fűrészelgetik a levegőt;
    ing és billeg a tér,
    rángatja az ég hajnalvörös kelyheit,
    hogy bimbót pirosító loccsanással
    ömöljenek
    az alvó rózsák
    végtelenségére.
    Lángtáncot lejt a kert.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Sohse hagyj el…

    Itt hol a ködben, az időnek villanva suhogó szárnya megbénul,
    súlyos falak közt, én felébredt tavaszom csengettyű hangod megnémul,
    menjünk a régi rétekre megint,
    hol tavaszi árvízről a nap az égre s onnan nevetve magára tekint.

    Itt vagyunk, várj amíg feltűröm, bokáig leérő, hosszú ruhámat,
    indulj te előre, térdig sem ér a víz, könnyen lábalok utánad,
    ott túl a zsendülő bokrok alatt,
    félig a vízből kiállva a gólyahír sárga virága fakad.

    Hallod az erdőben szerelmes kakukok egymásra találva szólnak,
    menjünk és kérdezzük tőlük, hogy boldogok leszünk-e soká vagy holnap?
    fussunk az erdei puha mohon,
    nedvesen csillogó meztelen lábbal az úton játszó napfoltokon.

    Tavaszom, csengessed erdei csendbe most csengettyű hangod zenéjét,
    gyermekkor, hadd igyam csapongó gondtalan örömed mézét,
    vágyak és szerelem muljatok el!
    gyermekkor szép ege, ártatlan derüje, sohse hagyj el!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: ahogy a tenger ír a fövenyre

    ahogy a tenger ír a fövenyre:
    írja-törli
    írja-törli
    mindig ugyanazt
    -sosem ugyanúgy

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Forrás mellett…

    Táncoló forrásvíz, ahogy most lüktetve csendülsz
    s kezemet hűsítve nevető ivekbe pendülsz,
    fáradt szivem
    zenéddel ringatod, lágyan pihen.

    Tenyerem emlékszik, szememben, fülemben ébred
    elfeledt emléke sok ilyen csendülő képnek,
    gyermekkorom,
    lendülő íveden visszaoson.

    Malomgát zúgása, lendülő kerékről omlik
    tündöklő vízsugár s száz fehér szirommá bomlik
    s lábamon át
    zöld-mohás mederben siet tovább.

    Felkelek partjáról, – hogy csillog minden a napban,
    pedig már alkonyul – távolabb lenn a patakban
    gyapjumosók
    éneke csattog mint távoli csók.

    Be gyorsan hajlik a nap ma, de már oda érek,
    a kanyaron túl, ott a fák közül száll fel az ének,

    • itt vannak már,
      parton a sok magas fűzfa kosár.

    Bíborszín gyapjút mos kilenc szép lány itt a vízben,
    szoknyájuk feltűrve, válluk megfeszül az ingben
    amott az öreg
    nézi a bíboros eget s vizet.

    Hűvös van, csend is tett, sötétlik künn a sikon,
    köveken át fut a víz, csörrenő fehér kavicson
    csillag ragyog,
    be jó hogy most hazaindulhatok –

    aludni – álmodni – mindig ha fáradt a lelkem,
    gyönyörű hajdani táj, felébredsz befogadsz engem
    s ki téged idéz
    áldott légy csendülő forrás te gyógyító kezembe símuló tündéri kéz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bognár Barnabás: Észrevettem

    Eddig nem tettem mást, mint
    észrevettem,
    és nem is kell mást, mint
    észrevennem;
    észrevétlen észrevenni mindent,
    ott fönt és itt lent.

    Észrevenni az újat és a régit,
    barátot, ellenséget, ha feléd int,
    a völgyet a magas hegyek között,
    egy hatalmas kezet fejed fölött;
    a számtalan tágas mezőt
    és rajtuk a virágszőnyeget,
    azon egyetlen virágot,
    s szárán az összes levelet;
    s a virág szirmán gyönyörű lepkét
    és a lepkén a színes pöttyöket,
    azokon azt a vakító fényt,
    és a fényben hirtelen jöttödet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Őszi fecske

    Őszi fecske

    Mit is mondjak, mit is kérnék,
    Serpenyőmbe ha mi fér még?
        Én Istenem,
      Egy keveset még elélnék.

    Élnék, amint mások élnek,
    Rendes népek, jámbor vének,
        Én Istenem,
      Mint a jó lelki szegények.

    Csak a mái napot kérem,
    Akár vízen és kenyéren,
        Én Istenem, –
      Holnap is úgy, ha megérem.

    Tapsoló termekre vágyjam,
    Úgy mint tegnap, – hajdanában?
        Én Istenem,
      Jobb a halk szó kis szobában.

    Majd ellennék csendben immár
    Fejemre nőtt fiaimnál,
        Én Istenem,
      Még ameddig hazahínál.

    Egy-egy dalt ellesnék olykor
    Fűtől, fától, csillagoktól,
        Én Istenem,
      Amíg egyszer el nem oltol.

    Rendberaknám hét fiókom,
    Versbe rívó cókom-mókom.
        Én Istenem,
      Aztán, tudod, nem szabódom.

    Úgy szerettem ezt az áldott
    Jóra váltott rossz világot,
        – Én Istenem,
      Úgy-e bizony megbocsátod? –

    Mintha nem is futó vendég:
    Mintha végképp itthon lennék.
        Én Istenem,
      Soha talán el se mennék,

    Ha nem búgna éjek éjén
    Valami a szívem mélyén,
        Én Istenem,
      Az a végső, az a mély-én.

    Testvérszívben, testvérkézben,
    Mint a fecske puha fészken,
        Én Istenem,
      Úgy éltem, úgy fütyörésztem.

    Testvérkézből Isten-kézbe,

    • Őszi fecskét költözésre –
          Én Istenem,
        Majd elhívsz már, az Egészbe.

    Jaj, csak akkor el ne késsen
    Hozzád csukló szívverésem,
        Én Istenem,
      Csak az ament el ne vétsem.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Jékely Zoltán: Ősz a Városmajorban

    Ősz a Városmajorban

    Tarsolyából a puszta földre szórta
    egy üldözött király –
    a sok tallér most itt hever a porba’,
    a fák lábainál.

    Kékeslila homályban, ázva-fázva
    ődöng a vén fasor;
    szerelmesek fojtott sírása
    szól a bokrok alól…

    Mint szép leány után, ámulva nézek
    pazar nyarunk után –
    Fölöttem lóg még egy-két árva fészek
    a tar fák ágbogán.

    Úgy érzem, hirtelen kinő a szárnyam,
    s fütyülök is nekik:
    Bolond fák! azt hiszik, hogy újra nyár van,
    és karjuk rezgetik.

    1933

    Forrás: Kedvesch versek

  • Czóbel Minka: Nyár vége

    Nyár vége

    Piczi fehér felhő
    Arany búza felett,
    Széles szekereken
    Hordják az életet.

    Sötét ákáczsor közt
    A szekér nyomába,
    Kavargó porfelleg
    Sürün száll utána.

    Repülni tanuló
    Fiókgólyák járnak,
    Keresztben az élet, –
    Vége már a nyárnak.

    Forrás: Kedvesch versek