Füstgomolyok szállnak a tág,
világos égre.
Idehallik lármás libák
beszéde.
Szabad szívem nem üli bú.
Mereng a messze:
valami zengés, iszonyú,
száll tünedezve.
Piszkos tollal kereng az ősz.
Hallani: egyre
csattog a fejsze, dőlnek ős
szálfák recsegve.
(Lator László fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Néha félek…
Úgy nyugtalanít ez a suttogás,
Ezek a halk neszek,
Ez az imbolygás, ez az összejátszás
A hátam megett.
E halk hullása nem tudom minek.
Itt nem hull levél,
Tán az Idő pereg
Bús percegéssel itt, az örökzöldben.
Néha félek…
A fenyves olyan kísérteties.
Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok,
S felszúrhat minden öreg fenyő tűje.
Egy idegen parány,
Akit nem tűr az ősvadon magában.
De multkor egy gyökérbe botlott lábam,
S ahogy fölnéztem,
Megrázta szakállát egy vén fenyő,
És így szólt hozzám barátságosan:
Öcsém, jobban vigyázz!
S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!
Forrás: Lélektől lélekig
Reményik Sándor, erdélyi magyar, félelem, természet, elmélkedés
Szeretett Apámnak ajánlom
A bércek énekelnek
Hallottad már,
mikor az esti-kék hegyek csoportja
egy dörgedelmes ősvitába kezd?
Halvány lilán mikor leszáll az est,
s a völgyben puska robbant zord halált,
hallottad már a félelmes zenét:
az őserdők felharsogó szavát?
A rianást, amely követve nyomba’
a hang után a végtelenbe fáj,
s fülekbe zúg: bujkáló idegen,
a végtelen szentség előtt megállj!
És a vadász, ki lent a szőke völgyben
csodálkozva a bérctetőre torpad,
vad félelmében énekelni kezd,
s önhangjától ijedten összeborzad.
Forrás: Lélektől lélekig
Hatalmas király az erdő,
ezernyi a népe annak,
mind, mind Erdő Őfelsége,
kegyelméből élnek, vannak.
Címerében nap, hold, bolygók,
udvarhölgyek körülötte,
udvaroncok, mind az ősi,
szarvas-nemzetség szülötte.
Fürge nyulak a futárok,
ugrik egy-egy a bokorból,
fülemüle-zenekar szól,
szép mesét a forrás mormol.
Árnyékban nyíló virágon,
ér mentén, egy-egy csapáson
méhrajt látni vonulóban,
hangyasereg is bukdácsol.
Menjünk mink is a királyhoz,
kedvesem, váljunk gyerekké,
szerelem és jószerencse
váljanak játékszerekké.
Úgyis az egész természet
csak azon volt, én úgy látom,
hogy te légy a legislegszebb
játékbaba a világon.
Mendegélünk majd kettesben,
elbolyongunk ott magunkban,
forrás mellé pihenünk le,
az egy hársfa alól buggyan.
El is alszunk ott, virággal
hint a hársfa halkan ringva,
juh-karámból pásztor tülke
búg bele az álmainkba.
Egyre jobban összebújva
szundikálunk, szundikálunk.
Hallga, hallga, bölcs tanácsát
hívja most urunk-királyunk.
Hold besüt a lombok résén
szép fehér forrás fölébe
és körénk gyűl innen-onnan
őfelsége udvarnépe:
tenger habfehér csikói,
nagy bölénybikák, őslények,
dús aggancsú szarvasgímek,
kicsinyükkel a nőstények.
A hársfánktól sorra kérdik,
kik vagyunk és tanakodnak,
majd az ágat félrehajtja
jó gazdánk és szól azoknak:
“Ó, nézzétek, hogy alusszák
erdő álmát, ó, de szépen!
Mind a ketten véghetetlen
kedvesek, mint a mesében!”
Forrás: Lélektől lélekig
Uram, a tél bevert a templomodba.
Álltam vaspántos portádon belül
s ámulva néztem botra-font kezemre
sugárban omló fényességedet.
Térdelt a nép, én álltam egyedül,
úgy hallgattam, amit beszélt papod:
„Ez világot szívedben megutáljad
és úgy menj ki belőle meztelen -”
Uram, te ezt így nem akarhatod.
Tudom, hogy földed nagy területéből
egyetlen barlangod jutott nekem,
s megreng az is, ha viharod zenéje
végigrobajlik fenn a tölgyeken.
De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
és jó hozzám az erdő: ennem ad,
rigószavaddal kelt a kora-reggel
s odvamba surran este sünfiad.
Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
új őszig minden gondot eltemet:
mezítláb járom harmatos meződet
s verőfényed füröszti mellemet.
S ha kóborolni küld a nyugtalanság
s nótázva fut mellettem patakod,
kurjantással köszöntöm kék lakásod,
s fütyörészem s Uram, te hallgatod.
Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
otthon-kínáló tűz nem int felém,
de mondd, volt-e valaha szép világod
valakié úgy, ahogy az enyém?
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
egy rándítással elhullathatom,
saruim szíja sem marad velem.
Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kívánod,
igéd szerint: egészen meztelen.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Über allen Gipfeln
Ist Ruh’,
In allen Wipfeln
Spürest Du
Kaum einen Hauch;
Die Vöglein schweigen im Walde.
Warte nur, balde
Ruhest du auch.
Csupa béke minden orom.
Sóhajnyi szinte a lombokon
a szél s megáll.
A madár némán üli fészkét.
Várj, a te békéd
Sincs messze már.
Minden bércen néma
csönd van;
egy-egy levél ha
még moccan.
Ültek a kis
madárkák is el mind a fákra.
Már nincs sok hátra
s pihensz te is.
Csúcson, élen hallgat
az éj.
A lombfuvallat
is csekély
sóhajnyi nesz;
fészkén elült a madárka.
Várj – nemsokára
te is pihensz.
A szikla-tetőn
tompa csönd.
Elhal remegőn
odafönt
a szél lehellete is.
Madárka se rebben a fák bogára,
várj, nemsokára
pihensz te is.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Virradt. A fákra egyre csendesebben
rivallt alá a mély felhő-torok.
Gáncsot vető boróka-rengetegben
akadtak rá a csorda-pásztorok.
A gornyikhoz levitte nemsokára
tarkóra vetve egy szilaj csobán,
s megvolt az alku egykettőre: ára
egy korty fenyővíz s egy marék dohány.
A simmentali borjának fogadta
fakorlátos, legeltető helyen,
tőgyén mohón csüngött az istenadta,
és elfeledte, hogy testvértelen.
És elfeledte a futó erecskét,
amely bukfenceket kacagva hányt,
s mely hűs homályba fogta gyenge testét,
el a zuzmószakállú ősmagányt.
És elfeledte a forrás kis odvát,
amelynek tükre csábító titok,
s ha eltikkadva meg-megszomjazott, hát
napverte, langyos vályúból ivott.
Kristály-tükörben nem láthatta mását,
mikor a szarva büszkén ütközött,
meg nem sejthette büszke származását,
és borjúnak nőtt fel, borjak között.
És lett pompás agancsú háziállat,
vadász-szívekbe dobbantó remek,
s csudálva nézte, rajta mit csudálnak
csudálkozó kiránduló-szemek…
De nyárutón, mikor a kék havasról
omlott a köd s leszállt az ősz vele,
beláthatatlan ködruhás magasból
szarvasbőgés búgott a völgybe le.
S akkor: párát zihált remegve szája,
idegen lett palánkos otthona,
idegen lett testvére, mostohája —
s a ködbe hördült, mint az orgona.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
De jó is volt, míg jég födött,
csend jég alatt és jég fölött,
nagy hallgatás volt mindenütt,
ma minden kis nesz szíven üt.
Hó s jég takarta volt a part,
és engem is nagy jég takart,
vastag páncélos szürke jég,
közömbös, mint a téli ég.
Nem bántott semmi bántalom,
nem ártott semmi ártalom,
a szél a jégen elszaladt,
nem borzolt fel a jég alatt.
A kő a jégen fenn akadt,
nem ütött meg a jég alatt,
áldott, kit ily nagy csend födött,
csend jég alatt és jég fölött.
Elment a jég, jaj, mindenütt,
s ma minden kis zaj szíven üt,
vagyok mezítlen kék elem,
és testem, lelkem védtelen.
Belém tekint a cipruság,
borzol a szél, szomorúság,
a nap is bennem sistereg,
kővel dobál a kisgyerek.
Ma minden bennem él, mulat,
a pillanat, a hangulat,
s akár hiszik vagy nem hiszik,
minden madár belém iszik.
Fáj az eső, a szép idő,
a surranó szitakötő,
minden zavar és fölkavar,
és minden csupa zűrzavar.
A csillagoktól csillogok,
vagy elbújtak a csillagok,
egyszerre fáj, már este tájt,
minden, mi sok-sok este fájt.
Ó emberek, nem alhatok,
fájdalmam a fájdalmatok,
itt tükrözi keresztetek,
és borzadok, és reszketek.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
A fűz a vízen áthajolt.
Szép zöldhajú szűz mátka volt,
vállán veréb ült, néha tíz.
Alant suhant, rohant a víz,
mint egy bolondos, bő regény,
hűtlen, makrancos vőlegény.
A felhő könnyű, ritka volt,
s az ég sötétkék tintafolt,
és csók a szél, mely átoson
a füstbe süppedt városon.
És akkor lopva jöttem én
a nyári lanka szőnyegén –
de sarkantyúm volt, rézveret,
az pengett s minden észrevett.
Egyszerre metsző lett a szél,
mint a süvöltő, fent acél,
az ég szuroksötétre vált,
a fűz letört, a víz megállt…
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Avarszín gyapjukabátban
elszállt az ablak alatt,
futottam rögtön utána,
kergettem, mint a nyarat.
Futottam, jaj, de hiába,
elnyelte a fergeteg,
ősz lett, mély ősz egy csapásra –
zuhogtak falevelek.
Kertjeink halotti tánca,
zúduló sárga szelek,
avarszín gyapjukabátja
hol száll most, merre lebeg?
Megáll az ember zihálva,
s ríni kezd, mint a gyerek,
s kérdezi csak úgy magába:
istenem, kit kergetek?
Szelet és falevelet.
Forrás: Szeretem a verseket
