Fejem fölött a nap, körültem
oly csöndes, néma rengeteg,
nem rezg a lomb; ha zöld nem volna,
azt gondolnám: megdermedett.
Az erdő mintha hallgatózva
elfojtaná lélekzetét:
tán várja, vagy hallgatja épen
a Teremtő rendeletét?
Vagy tán az Isten átölelte
ezt a virágos csillagot,
s midőn szerelmét rálehelli:
csupán szeme, a nap ragyog?…
1853
Forrás: Vers mindenkinek
A rókabundás alkonyat
most lendül át az égi partra,
s csillag-sövényen fennakad
bozontos, rozsdaszínű farka.
Kitépi és tovább szalad,
nyomára forró vért csöpögtet,
és mint pityergő vadnyulat,
kiejti szájából a földet.
Forrás: Lélektől lélekig
Nyögve kél az esti szellet,
Balzsamillat szárnyain,
Csolnakom száll a part mellett
Csörgő víznek habjain.
Csillag s hold a víz tükrében,
Zöld erdő partja mentében,
Bokrain száz rózsa leng,
Philomela köztök zeng.
Csattogó bájhangozatja
Mint ezüsthab ömledez,
Lelkem minden gondolatja
Lágy érzésbe sűlyedez.
Szívem habzik, mint az ének,
S cseppje hő szemem könnyének
Vízen, parton, erdőn túl
Ismeretlen tárgyért húll.
Ég, ó, sátorod pompáján
Merre vonz a messzeség?
Leng egy csillag nyúgot táján,
Mely ott rózsaszínben ég.
Csillaga a Szerelemnek!
Habja mért dagad keblemnek?
Hozzád mért gyújt ily erő?
Idvesség tán tőled jő?
Cseke, 1825. május
Forrás: Vers mindenkinek
Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett,
Aztán azt mondta: Körtefa vagyok.
S gyökere lett a föld, dereka a magasság,
Lombja az ég
És körtét ettek a bogarak,
A madarak, az éhes csillagok.
Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett,
Aztán azt mondta: Szén és vas vagyok.
És csörömpölő acélműhelyekben
Tűzre dobta a nagy hegyeket,
Hogy a halállal és az új időkkel
Száguldják meg a versenyt dübörögve
Szédítő, karcsú expresszvonatok.
Szólt az ember, szólt, megállt és elment,
S csak azt nem mondta, hogy ember vagyok.
1924. júl. 17.
Forrás: Lélektől lélekig
Rigófüttyökre ébredek,
mosolygok.
Álmomban iskolásgyerek
voltam, együgyű, boldog,
ki rongylabdát köt, pandúr-rablót játszik,
s a szilvafák
sötétkék ágai alatt
rikolt egy óriásit.
A mosoly
még lelkemen remeg:
fűszálakon fénylő harmat –
Drága fűszál, nem merek
hozzád érni, hiszen
abban a pillanatban
leverem
fejed díszét, a gyönge harmatot.
Csak nézlek.
Gyönyörködöm
és hallgatok.
Forrás: Lélektől lélekig
Vad sűrűségben, fák ága-bogán,
párzó bogarak sárga potrohán
bújkáló kék s rubintos fény cikáz,
prédalesben smaragdos gyík vigyáz,
a rengeteg minden kis leshelyén,
fűszálakon, s a lombok tetején
zsibongva zsong, nyüzsög az életár,
tojásain kuksol a gerle már.
Kakukk kakukkol, csip-csip trilla szól,
rigófütty rikkan árnyas lomb alól,
s a vadmogyorócserjék tetején
mókus zörög, mint illetlen ledér
táncoskobold, jókedvű, surrogó,
s fejemre koppan friss, zöld mogyoró.
Szédülten fekszem, édes zűrzavar
zsibong fejemben, s furcsán fölkavar
e párázó, fanyar erdővarázs,
a homlokom izzik, mint a parázs,
és hangtalan sóhajtok: – Istenem!
köröttem itt ez mind, mind: szerelem!
Forrás: Lélektől lélekig
Fekszem hanyatt;
fejem alatt
megszólal a
vén föld szava:
No, ugye, kár volt?
Nézem a felhőt
és lent az erdőt,
a néma tábort;
aztán lehúnyom
a szemem,
süllyedni kezd
a föld velem
s nyíló husa
halálpuha
kéjében oly
ismerősen elomlok,
ahogy az én
alvó husomban
alusznak a csontok.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ezeregyéjszaka meséje sem lehet ennél különb.
Tűz és ezüst. A vén hegyek rózsaszínű felhőket pipálnak. S hogy ring a fény! S ó, mily remek a pásztorok subája s kezükben a jelvény: a horgos görbe bot. A lángoló mezőn egy paraszt ballag által és avott ruháján aranyként szikrázik a fény; tornyok tetején, ablak üvegén vibrál a fény keze és rubin tűkkel játszik és pesznye bodzafából is csodafát varázsol. És így tovább: lángorkánban a cserfaág. A nap most király és kegyétől fénylik a szép, bús nagy világ, egy tüzes lángcseppet most a pince is harácsol. Aztán a király megindul – s ó, mily csoda! – Megnő a fák árnyékostora s bodzafa lesz a csodafából újra megint… A jegenyék ujja lengve int s meghátrálnak a fényfalanxok; zűrzavar lesz a nagy színpadon s a futó király lehunyja nagy forró szemét. Álmára szent csöndes zenét perget az est halk gitárja. Aztán csönd lesz. Lehull a díszlet és lezárul a nappal nagy szimfóniája.
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, nézd a furcs, ferde fát,
min hajlik a patakon át,
ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
hogy benne társat ne keresd?
Már ága között az arany napot
nem tartja, madara elhallgatott,
virága nincs már, sem gyümölcse,
ő mégis áll, az alkony bölcse,
mint tünődő, ki ily estelen
a végtelen titkába elmerűl,
és testtel is szelíden arra dűl,
amerre lelke vonja testtelen…
Forrás: Lélektől lélekig
tulajdonképpen nagyon keveset kérek –
egy házikót egy tó partján
mit egy erdő árnya véd
(erdőnek kell lennie mindenképp)
és persze legyen egy kedvesem
és élhessünk a madarakkal csendesen
nem kérsz te sokat
barátom
csak olyat amit soha senki nem ért még el
még a madarak sem
Lajosi Krisztina fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
