https://verskucko.com

Címke: természet

  • Reményik Sándor: Az eredet felé

    A vers, a vers csak egy patak,
    És én is egy patak vagyok,
    Fölöttem csillag tündököl,
    Alattam örvény kavarog.
    Egy más patakba valahol
    Harsogva beleszakadok.
    Patak vagyok, patak vagyok.
    Patak: ép szemmel látható,
    Patak: ép füllel hallható.
    Bennem véres kéz, szennyes kéz,
    Tiszta kéz, egyként mosható.
    Patak vagyok, lélek vagyok,
    Fölöttem csillag tündököl.
    Alattam örvény kavarog,
    Egy más lélekbe valahol
    Harsogva beleszakadok.

    De mentél-e már fölfele?
    Patak partján, meder nyomán
    Mentél az Eredet fele?
    Ahol a víz, a vad pogány
    Gránit-ágyát fektette le.
    Mert keresztelnek bár vele:
    Ő maga marad vad pogány,
    Pogány erőnek kútfeje.
    Patak partján, meder nyomán
    Mentél az Eredet fele?

    Egy sziklafordulónál láttad
    Kettéválni a patakot?
    S két új ágra az egyik ágat
    Szakadni nemsokára, láttad?
    S a végtelenig így tovább?…
    Hogy követni az agy kifárad
    S követni elkopik a láb.
    A hajszál-ereket követted
    A végtelenig így, tovább?!

    Ezek a versem ősei.
    Ezek az én elődeim,
    Millió rejtelmes hatás:
    Harmat-verés, sugár-csapás,
    Jég-szakadás, hó-olvadás,
    Zsoltáros forrás-buggyanás.
    Ezek az én elődeim.

    Szent döbbenettel gondolok
    Rájok, míg medremben futok
    S tajtékzom sorsom kövein.
    Mind, mind az én elődeim.
    S ha ősöm millió hatás,
    Harmat-verés, sugár-csapás,
    Jég-szakadás, hó-olvadás,
    Zsoltáros forrás-buggyanás:
    Legyen e vers most ükeimre
    Telt-hangú, zengő áldomás.
    Kik hangom zengővé tevétek,
    Hozsánna: millió hatás!

    A vers, a vers csak egy patak,
    S én vele egy patak vagyok,
    Fölöttem csillag tündököl,
    Alattam örvény kavarog.
    Egy más patakba valahol
    Harsogva beleszakadok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Faludy György: Hold, erdő, vízesés

    Szatén kabát a széken.
    A hold frissen vert érem.
    Csak holnap lesz kerek.
    A kobalt fény az égen
    elfedte a hegyek
    csúcsát a messzeségben.

    A rétre társzekérrel
    hozzák most a homályt.
    A fenyők közt az éjben
    az út opál fonál,
    de elszakadt a vége.

    A vízesés fehéren
    lóg. Azt hiszem, hogy áll.
    Szatén kabát a széken.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Gulyás Pál: A méhekhez

    Süt a szép Nap, szép virágot
    nyit a boldog július,
    most születnek a villámok,
    ott, ahol az ég borús.

    Kicsi méhek, ti a füvek
    halkan zörgő fiai,
    legyetek a nyárhoz hűek,
    ajtajához hajlani!…

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • József Attila: Hangya

    A bábok között elaludt egy hangya.
    Szél, a bábokat most el ne fúdd!
    Különben jó az is.
    Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja,
    és alszik véle csöpp árnyéka is.

    Egy szalmaszállal fölkelteni szépen!
    De jobb, ha már indulunk haza,
    erősen beborult-

    A bábok közt elaludt egy hangya,
    és -hopp- egy csöpp már a kezemre hullt.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Szabó Lőrinc: Nyár

    Nézd csak, bolondul, karikázva
    hogy összecsap az a két sárga
    lepke! hogy kezd tündéri táncba!
    hogy gyúrja egymást, hogy forog!
    Négy szárnyuk százfelé lobog,
    pedig egyhelyben kavarog.

    Csókolóznak? vagy marakodnak?
    Most hirtelen egybefogóznak,
    s nyílegyenest fölfurakodnak.

    föl, föl, föl, ingó, lebegő
    tornyot húzva, mely repdeső
    útjuk nyomában égbe nő,

    függőlegesen rakéta: már a
    bükk magasában, már a nyárfa
    csúcsánál járnak: már a drága

    túlvilágban szikráznak a
    kék őrületben, ahova
    csak a szerelem mámora

    vagy az se emel! Ott repülnek!
    Ott! Hol? Fény! Látod? Tovatüntek…
    Magukkal vitték a szemünket!

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • József Attila: RÖVID ÓDA A KELŐ NAPHOZ

    Ó örökszép Nap, te erős, hatalmas
    Antik istenség, örökifjú Élet!
    Fellobog most dús ereimben orcád,
    Zendül a vérem.

    Fölkelő Nap, nem borulok elődbe,
    Rég-pogányossan dalolok Neked most,
    Égfelé tartott tenyerekkel, arccal
    Állok előtted.

    Őseink, ó ládd, Neked áldozának,
    Mért hagyod hát el megesett Hazámat?
    Adj erőt e bús magyarokba, Élet!
    Élni meg élni!

    Ősapámnak bús fia lettem én is.
    Rám örökségnek csak a Név maradt már,
    S én köszöntlek: ím kiiszom Nevedre
    Friss-vizű kancsóm.

    1922. augusztus

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: Búzavirág

    Jó volna lenni búzavirág-módra:

    Ülni tövemen csendességgel,
    És napra, rétre, aratókra
    Rámosolyogni halkan, kéken,
    Békességgel.

    Ne lenne közöm semmi, semmi
    Tevés-vevéssel, hangossággal:
    Csak lenni, szépen, csendben, lenni,
    És dicsérni a boldog Istent
    Boldogsággal.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: VONATON, TÁTRA FELÉ

    Világ, világ, mily gyönyörű
    tudsz lenni, és milyen csunya!

    • Még szép volt reggel, bár a Tél,
      mint egy levetkezett tavasz,
      csontig mezítlen és kacér…
      De jött a hó, s régi Hegy,

    a Három Hegyek elseje!
    (Világ, világ, mily gyönyörű
    tudsz lenni, és milyen csunya!)
    A hegy, a hegy a régi még,
    noha, úgy vélném, a fenyők
    rosszkedvűn rázzák águkat.

    De nem! cukros kép, elcsuszó
    Karácsony-ábrák, szenvtelen!
    (Világ, világ, mily gyönyörű
    tudsz lenni és milyen csunya!)
    …És mord zsivaj, szoros kupé,
    s a nyelv… s a táj is… idegen:

    csunyább (vagy szebb?) mert másoké.
    Ily könnyű, otthonos vidék,
    elkenni ismert arcotok?
    Világ, világ, mily gyönyörű
    tudsz lenni, és milyen csunya!
    (Nevükből vetkezett csucsok!)

    De mindegy! élek és futok!
    Név, ember, birtok, balgaság!
    Övék? Miénk? A hó vakít
    s már mámor ez a hóderű!
    Világ, világ, mily gyönyörű
    tudsz lenni! (Mi vagyunk csunyák.)

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: MILYEN IDEGES NAPOK!

    Milyen ideges napok! – a levegő zug-zubog.
    Óriás fürésztelep! – Árad hideg és meleg.
    Hideg szél és meleg nap – sivít, lenget és borzogat.

    Mintha üstökös kél a kegyetlen égen
    vagy itélő ércet emelne kezében
    az utolsó trombitás:
    jajgat a kedves táj és szinte menekül.
    Futnak a, futnak a füvek a szél elül:
    millió láb, egy futás.
    Karjaikat a fák lengetik kapdosva;
    kutyáktól a város egy veszett zsolozsma,
    lángba borult ugatás.

    Minden fut és mégse fut – menekülne, de nem tud.
    Menekül egy hete már – menekül, de helyben áll.
    Csak az a csöpp papírlap – száll el amit a por fölkap.
    Mert a holt tárgyak is táncra kelnek szerte,
    mint riadt szellemek egy halottaskertbe’,
    ha dudál a csontdudás.
    S ki söpri szórt porként a vak gondolatot?
    Ki keveri gonosz fürdőként a napot?
    milyen égi uszodás?
    Már kiáltó torkunk zihál és elakad,
    és csupa görcs uszó karunk, az akarat –
    ólomhullám, fulladás…

    Valami nagy mennyei – Klytaemnestra keveri.
    Csöpp királyok elveszünk – mi is hullámok leszünk.
    Nem is hullám, nem hullám – csak nád amit a hullám hány.

    Sűrü süket hullám! óh nehéz varázs szél!
    Éled a holt, s holtként hányódik ami él.
    Veti a vak áradás!
    Mint a füvek, mint a füvek, mintha futnánk,
    pedig csak a szél fut és mi nem is tudnánk:
    velünk is a szél csatáz.
    Soha ennyi mozgás, és ilyen bénaság!
    Soha ennyi sereg – de hol a katonák?
    Szólhatsz, szólhatsz, trombitás!

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: [A NAPSUGÁR ECSETJE…]

    A napsugár
    ecsetje jár
    már
    a sivár
    tűzfalon;
    eszedbe jut-e angyalom
    a régi fal, a régi rom
    Itáliában,
    ahol szerelmünk
    csitrikorában
    láttunk annyi
    fürge gyíkot suhanni?

    Forrás: Arcanum