https://verskucko.com

Címke: természet

  • Szergej Jeszenyin: A boszorka

    Kócos az üstöke, söpri a porhavat,
    fürge fehér banya, ott szalad, ott szalad.
    Néma az éjszaka, hőköl ijedten,
    arcát rejti a hold, beleretten,
    szél sikogat, menekül eszelős-vadul,
    vágtat az erdei sűrübe, meglapul,
    szegzi fenyőfa-pikáit a lanka,
    félve huhukkol az éjszaka baglya.
    Nézd a banyát! Hadonászva pörög-forog,
    tölgy tetején hunyorognak a csillagok.
    Fülbevalója kígyó, viharozva
    száll vad szél szárnyán a boszorka,
    táncát zengve kiséri a rengeteg,
    fent feketén dideregnek a fellegek.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Viktor Bokov: Mikor először láttalak

    Mikor először láttalak – pezsegtek
    a kertek, frissen habzottak a fák,
    és apró, négyágú virágkeresztek
    fürtjét himbálta az orgonaág.

    Mikor másodszor – mézes illat áradt,
    kölesföld, nyár, a hold: fehér üveg.
    Te takargattad borzongón a vállad,
    mellettem furcsán átjárt a hideg.

    Mikor harmadszor – félszeg csend szakadt ránk,
    szégyenkezett a gyengéd mozdulat,
    foszlott a nyírfalomb, szelek kavarták,
    s hófényű felhők közt a tél suhant…

    Mi változatlan? Miben bízhatom hát?
    Felelj nekem, te őszi rozsmező!
    Csak halk moraj. Csak az ereszcsatornát
    veri, veri a visszhangzó eső.

    Aztán a sugárszarvú holdív újra
    felizzik ázott asztagok felett…
    Egy biztos és örök – az ember útja,
    akárhogyan, akárhová vezet.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Egy hattyú alszik

    Egy hattyú alszik a tavon
    Mint rózsa, úgy lebeg,
    léte folyékony s olvadó,
    akár a fellegek.

    Néhány árnyék a vízre ül,
    Mert nem talál haza –
    Nem is árnyak talán, csupán
    fenyőfák sóhaja.

    A hattyúk nem is rózsák,
    De víziangyalok,
    Az ég álmodja őket,
    Ha olykor andalog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Örökké

    Örökké van a táj, a fák, az almakertek,
    a fák végén a lomb vagy a diólevél,
    miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,
    ahogy ujjaival a víz széléhez ér.

    Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja
    kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,
    a lebegő ködök a levegőbe fúrva
    egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.

    A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,
    a billenő hegyen a tér sziklája áll,
    mint mértani idom, amelybe zárva él egy
    madár és énekel tízezer éve már.

    Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják
    a szivemet, szegezz a fák közé oda,
    ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság
    s aranyként tündököl a tárgyak homloka.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Egyszerre lélegzetet vettem…

    Egyszerre lélegzetet vettem,
    torkom hirtelen szabadult,
    a kő, mely majd bezúzta mellem,
    sziromcsomó lett, szerte hullt;
    s amikor szemem kinyitottam,
    köröttünk egy ázott csalit
    éppen a napban szárította
    kamaszos lombjait.

    Fülemben az a sötét zúgás
    átváltozott és tiszta lett,
    felismertem a patak hangját,
    mely a sűrűben nevetett…
    Nem félsz? kérdezted s szavaidból
    ezüstös ujjú könnyűség
    örvényt kavart a levegőben,
    mely felkapott, sodort feléd

    s mellemmel melledhez tapadtan,
    mint törzséhez szélfújt levél,
    éreztem, édes érintésed
    magának elígér;
    s mint fény ha bimbója kinyílik
    valami enyhe ébrenlét
    virágzott zsongó tagjaimban
    s átsugárzott beléd.

    Valami tündér szomjúsággal
    ölelkezett két hűvös láng,
    lankadtak s nem tudnak betelni
    s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
    mint lepkék fehér havazása,
    mely megülte ámult szívünk…
    szárnyak nyitódtak és csukódtak
    s a csalit felrepült velünk…

    Lépések… láttak? sose bánjad!
    mentünk s az úton a kavics
    fehérre mosva nevetett ránk
    s virágok, füvek, bokrok is;
    zöld tenyereken ázott lepkék
    dermedten ültek, míg a nap
    leheletével melengette
    az ájult, fehér szárnyakat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Romhányi József: Káka tövén…

    Körös-körül rút ingovány.
    Itt sohasem úszik sovány
    csolnak,
    mit habok locsolnak.

    Evezhetnél bármily daccal,
    nem bírnál e sűrű zaccal.
    Ha lép a láb,
    cuppan a láp.

    Elsüllyedsz bokáig,
    aztán meg tokáig,
    s ott sínylődsz sokáig,
    míg a gáz
    és a láz
    a tested rázza,
    s leigázza.

    A víz szinte kásás.
    Benne zöldell nád, sás,
    a sok kígyó, béka,
    és madár hajléka…

    Káka tövén, – tolla töltő –
    Ül magában s költ a költő.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Ha kérdik, ki vagy ezt mondd

    egynemű vagyok a széllel,
    folyó sodrával,
    esőcsepp hullásával,
    madár röptével,
    fapadlón járó facipős ember lába zajával.

    Levegő-e a szél?
    Víz-e a folyás és a csöppenés?
    A röpülés madár-e
    és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása?

    Megszűnik a szél,
    a levegő nem szűnik meg,
    de szél nélkül halott.

    Elhullt a madár,
    a teste új mezbe öltözött,
    száz új alakba szétívódott –
    de a röpte nem maradt meg
    és el se veszett.

    Többet nem is tudok magamról
    és mire tudnék,
    már több leszek annál,
    hogysem tudhatnék bármit is.

    Még nem vagyok egész
    és mire az lehetnék,
    már több leszek annál,
    hogysem magamban lehessek egész.

    Még nem is élek,
    nem is fogok élni:
    életnél teljesebb
    leszek a holtom után.

    Ezt mondd, ha kérdezik, ki vagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Fényképemre

    Ide húzódott vissza életem,
    itt a tetők és vágyak nem merészek.
    Szemem szelíd erdőn legeltetem,
    de lehet, hogy az erdőn túlra nézek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit – Szerelem

    Acélkék rozsban háltam,
    karod volt párna fejem alatt.
    Csókok, s ledőlt rozsszálak
    becézték barna derekamat.

    Távol a töltés nyúlánk fennsíkján
    olykor egy-egy remek
    gyorsvonat elviharzott
    s fénye rajtunk is végigsepert.

    S füttyszóra jólét, buja szépség,
    amint ott elrobogott,
    a nehéz gazdagság súlya alatt
    a talpfa felzokogott.

    Habpárnák, ételek, ékszer
    úsztak a fényes fergetegen,
    és utak, micsoda tájak!
    Nekünk csak egy volt, a szerelem.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Hajnal Anna: Kisüt a nap

    Ingó árnyékunk összeér,
    esőhízott lombok remegnek,
    száradó madarak csevegnek,
    napfoltokat rezget a szél;
    zöld tenyeredben ringok én,
    te emelsz vízirózsaszőnyeg,
    víz lettél? lágy hullámok nőnek,
    te hűlsz, te melegszel körém?

    Párában zsibbadó karok
    üresen nyúlnak ki utánad,
    – elfelejtem mit akarok –
    illattal érinted a számat,
    megcsókolsz átfutó eső.

    Most felleg vagy? emelkedő?
    eltűnsz a téged kereső
    vágyó szemek látóteréből,
    átlátszó, fényes lebegő.

    Képlékeny lettél? légnemű?
    betöltöd a teret köröttem.
    Átengedsz. Hangtalan kinyílsz
    s hangtalan bezárulsz mögöttem.

    (1975. június)

    Forrás: FB