https://verskucko.com

Címke: természet

  • Buda Ferenc: Isten szalmaszálán

    Gömbölyű szivárvány
    egykoron valék –
    Isten szalmaszálán
    rezgő buborék.

    Majd a földre hulltam
    fénylő mag gyanánt,
    látni úgy tanultam
    tőled, földanyánk.

    Mégis: egyre marnak
    ordas kételyek:
    ápol s eltakar? vagy
    élve eltemet?

    Tán ha egyszer –
    nemsokára? –
    én következem,
    elmúlásom ára majd a
    folytatás leszen.

    Gömbre írt szivárvány –
    egykor az valék:
    Isten szalmaszálán
    szappanbuborék.

  • Nagy László, Én fekszem itt

    Én fekszem itt a kihűlt földön:
    eleven kincse még a nyárnak,
    vétkek s rossz jelek rohamozva
    édes húsomra idejárnak.

    Igazán s végleg téged várlak,
    érdes tüllben gyere lassúdan,
    horzsolj végig s hagyj itt örökre
    izzó kikerics-koszorúban.


    ,

  • Nagy László, Szívem örökös ételed

    Szívem örökös ételed,
    pünkösdirózsás életed.
    Eső, hóharmat ránk szakadt,
    gőzölgünk vörös fák alatt.

    Az égi gyöngy hideg, rideg,
    hajról bokáig lecsereg.
    Minket az ősz hiába ver,
    hevünket nem hűtheti el.

    Lehetünk térdig sárosak,
    tüzesen vagyunk párosak.

  • Nagy László, Elfogynak a fák

    Elfogynak a fák a parton
    éjszakánként lassan, lassan,
    amikor az Isten szeme
    jéggé fagy a kék magasban.

    Ilyenkor az éhes fűrész
    nem énekel, mert nem szabad.
    Ilyenkor az éhes ember
    nem nyöszörög, bár megszakad.

    Fáért nem kár, lesz helyette,
    hisz tavasz jön, új ültetés,
    de a nyomor parancsol itt,
    melle csupa kitüntetés.

    A tuskókon Isten keze
    kalácskát formál a holdból
    az éhező kisdedeknek,
    de csak holdból, de csak holdból.


  • Szergej Jeszenyin: Kékség

    (RAB Zsuzsa fordítása)

    A völgyek öblei csípős hidegtől kékek,
    földön a patkó cseng, mint az üveg.
    A sápadófüvű, messzibe nyúló rétek
    lefoszló fákról rézpénzt gyűjtenek.

    Tarlott lapályra nyers köd csügg le mélyen,
    borzas mohot borzongat, kékre fest,
    s a folyó hűvös, tejfehér vizében
    locsogva mossa kék lábát az est.

    A fonnyadó reményt az ősz pirosra marja,
    lovam lépte, mint csöndes sors, szelíd.
    El-elkapja sötétlő bársonyajka
    hullámzó köpenyem lecsüngő széleit.

    Békébe, harcba-e? Indulok messze tájra,
    nyomok csábítnak láthatatlanul.
    Elfut a nap, villog arany bokája,
    s munkánk az évek kosarába hull.

    Futóhomokról, megkopasztott dombról
    permeteg rozsda ontja vörösét.
    Pásztorkürtöt hajlít a sárga holdból,
    s mint riadt csóka, rebben a sötét.

    Tejszínű köd dajkálgat kis tanyákat,
    elült a szél, halk zsongás andalít.
    Oroszföld alszik, rajta derűs bánat,
    s őszi hegyekre fonja karjait.

    Nem messze hajlék, csábít éji szállás.
    A kiskert bágyadt kaporszagot ont,
    szürkén hullámlik a káposztaágyás,
    olvadt vajat csöpögtet rá a hold;

    előre érzi jó kenyér puháját,
    s uborkát herseget az éhes képzelet.
    Ott fenn az ég megnyitja tág karámját,
    s kivezet száron egy makrancos felleget.

    Útszéli hajlék! Sok borongó árnyad
    s csöndes derűd rég ismerős nekem.
    Az asszony alszik, és a szalmaágyat
    laposra döngöli az özvegy szerelem.

    Virrad. Az árnyak lassan szétomolnak,
    barna homályban áll még az ikon.
    S az eső hajnali imát dobolgat
    a szürkülő, homályos ablakon.

    Poroszkálok megint kékbenyúló mezőkön.
    Rézarcú nap villan a pocsolyán.
    Szívemben más bú-öröm kincsét őrzöm,
    új beszédet tanulgat már a szám.

    Fagyott tó lett szememnek enyhe kékje,
    lovam nem űzi gyeplőszár-szeszély.
    Belemarkol egy halom rőt levélbe,
    s utánam vágja a garázda szél.

  • Baranyi Ferenc: TOMPAZÖLD

    Bolond kedvem dunántúli árnyas erdőben maradt.
    Most hiába vártok tőlem szívderítő songokat:
    bolond kedvem dunántúli árnyas erdőben maradt.

    Reményem is tompazöld már, mint az erdei moha,
    megremeg az éjszakában, mint a szélcibálta fa,
    megremeg az éjszakában és hív minden éjszaka.

    Mit kiáltottál felém? Jaj, nem tudom már, kedvesem!
    Kár, hogy a hatalmas erdő oly parányi volt nekem.

    Mondd, mi történt, őzek őze, mért futottál messzire?
    És mi történt énvelem, hogy nem várok már semmire?
    Tollal sebzem szívemet csak, folyton verset vérzek én,
    ahelyett, hogy erdőt járnék húshagyó kedd éjjelén,
    nem tudom, hogy merre mentél, hol vadászod önmagad?

    Szívemben a szomorúság úgy világít, mint a nap.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: Kék madár – zöld fák

    Kassai Franciskának

    A mesebeli madarat
    elfogjuk olykor, hogy utána
    úgy dönthessünk: legyen szabad.
    S szorosan az ablakhoz állva
    eresztjük el a messzi ég
    felé, mely húzza ismerősen –
    s akkor a madár színe kék.
    Csak akkor. Mindig eltűnőben.

    Nincs más, csak ez a pillanat,
    mely tollait kékkel befújja,
    hiszen pihéin átszalad
    a sugárzó mennybolt azúrja
    és hiteti, hogy élni szép:
    van Kék Madár, mely visszaszállhat!

    S engedek én is kicsikét
    az illúzió igazának,
    hisz ez a szárnyalás visz el
    a boldogsághoz, mert iránya
    cikcakkos, tört íveivel
    ráröpteti szemünk a fákra,
    s meglátjuk végre a csodát,
    mit addig is kínált az ablak:
    zöldellnek, zöldellnek a fák!

    S ez hihetőbb örömet adhat.

  • Zelk Zoltán: Október

    Kisöccsétől, Szeptembertől
    búcsút vesz és útra kél,
    paripája sűrű felhő,
    a hintója őszi szél.

    Sárga levél hull eléje,
    amerre vágtatva jár,
    félve nézi erdő, liget,
    de ő vágtat, meg se áll.

    Hová, hová oly sietve,
    felhőlovas szélszekér?
    Azt hiszed tán, aki siet,
    aki vágtat, messze ér?

    Dehogy hiszi, dehogy hiszi,
    hiszen nem megyen ő messze,
    csak addig fut, míg rátalál
    a bátyjára, Novemberre.

  • Nagy László: Fehér lovam

    Fehér lovam jól galoppol,
    fehérebb lesz a haboktól,
    bundás felhőt rúg a porból,
    ugat minket por-komondor.

    Híd előttem: fadobogó,
    horkanva át robog a ló,
    víz rezeg: békabujtató,
    sás remeg: récealtató.

    Kék homályban ezüstnyárfák,
    felragyogó ezüstmáglyák,
    hajladozva sustorogják:
    így rohannak, akik árvák.

    Bombázókról kondenz-fátyol
    úszik, északig világol,
    édes lovam, égre lábolj,
    vágtassunk ki a világból!

  • Kányádi Sándor: Valami készül

    Elszállt a fecske,
    üres a fészke,
    de mintha most is
    itt ficserészne,
    úgy kél a nap, és
    úgy jön az este,
    mintha még nálunk
    volna a fecske.

    Még egyelőre
    minden a régi,
    bár a szúnyog már
    bőrét nem félti,
    és a szellő is
    be-beáll szélnek,
    fákon a lombok
    remegnek, félnek.

    Valami titkon,
    valami készül:
    itt-ott a dombon
    már egy-egy csősz ül:
    Nézd csak a tájat,
    de szépen őszül.