Címke: természet

  • Őri István: A hegy

    Édes szellő jött a hegyekből és
    elhozta a lombok suttogását,
    elhozta a jázmin illatát,
    a madarak dalát és a csendet.
    Elhozta a hó tiszta illatát is,
    a nap ragyogó fényét,
    a források habjait,
    a gyerekek énekét,
    az avar pihenését,
    az óvatos lépteket,
    a reményt és a szeretetet.

    Édes szellő jött a hegyek felől
    és elhozta hozzám a legöregebb Hegyet.

    Amikor a Hegy megérkezett,
    leült mellém a székre
    és beszélgettünk,
    mint minden este,
    amikor a nap már elbújt
    s az első csillagok félénken pislogtak
    a tiszta-kék égen.

    Az öreg Hegy sokat mesélt nekem,
    erőssé tett és bölccsé,
    mert a tudás erő,
    a látás bölcsesség.
    Lassan mesélt, hogy megértsem,
    és néha képeket is mutatott,
    eleveneket, szépeket,
    illatokkal, dalokkal teli képeket.

    Az öreg Hegy mesélt az emberekről is,
    akik nála laktak,
    énekelt a dalaikból,
    amelyek az Életről szóltak,
    elmondta a vágyaikat,
    amelyek erősek voltak
    és csak álmok maradtak.

    Mutatott árnyakat,
    mutatott fényt,
    elsóhajtotta az öreg fák lélegzetét
    és a sűrűben lakó madarak csipogását.

    S amikor a világ sötétbe burkolózott
    s csak a csillagok lesték kíváncsian
    a Hegy szavait,
    felállt, szólította a Szelet,
    felült a hátára és énekelt neki:

    „Édes Szellő, kedves Szellő,
    világokon átrepülő,
    későre jár, éji idő,
    szaladj velem, szaladj, Szellő!”

    A Szél pedig elmosolyodott,
    kitárta szárnyait,
    felröppent a magasba
    s vendégemet visszavitte a társai közé.
    Mert várták, szerették és tisztelték
    a bölcs öreg Hegyet.

    Én visszaültem a székre
    és vártam a másnap estét,
    amikor a Szél újra elhozza őt,
    hogy beszélgessünk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Nyírfa voltam

    Azt álmodtam, hogy nyír vagyok
    s ezüst kéreg borítja testem,
    tövemnél forrás-ér gagyog,
    levelem a fényben feresztem.

    Csúcs-ágamon rigó fütyül,
    erőm feszül a mély gyökérben,
    s finomlombos gallyamba gyűl –
    s kérgem alatt zsong-zsong a vérem.

    Egy karcsú kéz hajlik felém
    s a kérget késsel megcsapolja
    s forrást buggyant a kés helyén,
    minthogyha bor kútfője volna.

    Sebemből friss öröm fogan:
    szép, szomjas száj csókolja nedvem.
    S éjjel suhogok boldogan
    egy vad tavaszi fergetegben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Fénylik a hegy

    Tegnap még csak mosolygott. Most nevet.
    Ha felmennék, fény záporozna rám.
    Tenyerembe kitenném szívemet
    s a nap felé magasra tartanám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Macuo Basó – Haiku

    Sólyom suhant át
    a szirtfok fölött: vele-
    szárnyalt a szívem!

    Fodor Ákos fordítása

    Macuo Basó – Haiku

    Lustácskán ring az
    őszi bokor – harmatcsepp
    se hull le róla…

    Fodor Ákos fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely István: Élvezd!

    Élvezd a csendet!
    A csendben megszólal a világ,
    simítja lelked,
    s ellazít egy suttogó faág.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Szép jó reggelt!

    Elaludt már a sok arany csillag,
    megrebbent a tág víz tündér tükre,
    a folyóra hajnal fénye villant
    s pírt dobott a fényháló-egünkre.

    A nyírfák is mosollyal ébredtek,
    szétzilálták selyem hajfonatjuk,
    zöldszín fülbevalóik zizegtek,
    s harmatból volt ezüst ruha rajtuk.

    Lombos csalán kerítésre kúszva
    ékes gyöngyöket nyakára felvett,
    s pajkosan-bohón fülembe súgta:
    „Szép jó reggelt!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Péter Erika – Nekrológ egy diófáért

    Hiányzol.
    Ott álltál kortalan,
    ősz végén
    szürkén, lombtalan,
    seszínű
    panelházak közt,
    szeretet-
    szomjasan.

    Hallottam
    fűrésznek zaját,
    test-törzsed
    hulló robaját.
    Alattad
    az avar nyögte
    búcsúzó
    sóhaját.

    Tegnap még
    srácok öleltek,
    zöld diót
    ágadról vertek.
    Csavargók
    árnyas ölednek
    hűsében
    hevertek.

    Keresnek!
    Fekete rigók!
    Madarak!
    Fészket kutatók!
    Csonthéjad
    rejtett termését
    csókolni
    akarók.

    Lehettél volna
    tudás almafája,
    Hippokratésznek
    óriás platánja,
    Tessedik akáca,
    szerelmes Árgyélus
    tölgyfa-koronája!
    Lehettél volna!

    Diófa voltál.
    Most üres a helyed.
    Fűrészpor takarja
    haldokló gyökered.
    Mi lesz majd belőled?
    Koporsó vagy oltár?
    Én köszönöm neked,
    hogy diófa voltál!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • John Keats – Szonett a szabadban

    (Vas István fordítása)

    Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
    oly édes annak, hogyha belelát
    a mennybe s oda lehel egy imát,
    hol telt mosollyal kék színű az ég.
    A szíve boldogabb lehet-e még,
    mint ha hullámzó réteket talált
    s olvas, gyepágyon nyújtva derekát,
    egy szerelemtől epedő regét.

    Ha este otthonába tér, a fül
    még sejti a madár dalát, a szem
    még rejti a kék, tág eget s örül.
    S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
    száll, mint a tiszta űrön át röpül
    egy angyal könnye, hullva csöndesen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A sirály születése

    Apja nem volt és nem volt anyja sem.
    Fészek-odúban nem költötte ki
    epedve búgó madárszerelem.
    A legelső sirály
    fehér villám a fekete vizen,
    csak úgy támadt, magától, –
    fészek helyett dühöngő tengerárból.

    Az ős-tengeren dühöngött a szél,
    a hullámok dörögve tornyosultak,
    majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
    az ős-vizek veszett démonai
    vihart arattak, mert szelet vetettek, –
    csak lelke nem volt még a fergetegnek.
    Teremtett hát lelket magamagának.

    Egy hullám jött a part sziklafalának,
    hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, –
    hullám, milyet még nem látott a part
    és nem kavart fel égiháború.
    Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
    a tajték szikrázott a szirt előtt, –
    s a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
    Két hófehér szárny. Velük lebegett
    a vihar lelke a vihar felett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arany János – Ohajtanék én…

    Ohajtanék én egy csöndes tanyát,
    Derült együ völgy nyájas kebelén;
    Hová e hánykodó világ zaját
    Elvétve hozná a szél csak felém,
    Mint messze tenger zúgó moraját,
    Mely lassan elhal a puszták szelén.

    Ott ringatóznék balzsamos ölén
    Az ifju álom s a játszi remény;
    Nem volna gondom senkire se’ gond,
    Nem érne el dicsőség, semmi gond;
    S ha szívem olykor el-elmerengne,
    Megpihenne a természet ölén.

    Nem bántana ott senkinek haragja,
    Nem csábítana hiú dicsőség,
    Nem hajszolna se vágy, se kény, se rangja
    Az embereknek, e zajos csaták;
    Ott volna lelkem mindig önmagával,
    S békében élne sorsával.

    De nem lehet… mert a sors más útra hajt,
    S az ember él, küzd, tűr és remél;
    S míg el nem dől a végső számadás,
    Viselni kell a földi terhet még.

    (1851)

    Forrás: Szeretem a verseket