Címke: természet

  • Benei Zsuzsa: Tél

    A jeges föld alatt már megfogant
    a hóvirág. Magzatot melegít
    fagyott hó.

    Lombtalan faágak rácsozata.
    Magában is teljesség.
    Végtelen.

    Felhők húznak a februári égen.
    Madárrajok – fényesség,
    félsötét.

    Talán tavaszodik. A jégvirág
    szirma lehullt – az ablakban
    üresség.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Petőfi Sándor: A virágnak megtiltani nem lehet…

    A virágnak megtiltani nem lehet,
    Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
    Kikelet a lyány, virág a szerelem,
    Kikeletre virítani kénytelen.

    Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
    Szeretője lettem én szép lelkednek –
    Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
    Szemeidnek bűvösbájos tükrében.

    Titkos kérdés keletkezik szivemben:
    Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
    Egymást űzi bennem e két gondolat,
    Mint ősszel a felhő a napsugarat.

    Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
    Tündér orcád tejben úszó rózsája:
    Bujdosója lennék a nagy világnak,
    Vagy od’adnám magamat a halálnak.

    Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
    Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
    Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
    Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

    (Debrecen, 1843. december)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Károlyi Amy: Kert

    Ha egész éltedben ezt akartad
    s végül megteheted
    szorítsd magadhoz
    kertedet
    számold meg fűszálait
    leveleit
    beszélgess a vendégfűz-gallyal
    amíg kirügyezik
    etesd, itasd fáradhatatlan
    a kertedet
    egész addig, ameddig
    megteheted

    Forrás: Magyar Kurír

  • Jékely Zoltán: Fent és lent

    Fejünk felett mély, bársony kurrogással
    hollópár szállt el lompos-feketén;
    szerelmes szót váltottak ők egymással –
    ugyanazt mondták, amit te meg én.

    Hímes szavakkal egymást most megejtjük,
    bokrokba csal a bíbor kábulat.
    Őszre egymás hangját is elfelejtjük –
    de soha rejtelmes kurrogásukat!


    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László: Hóharmat mardos

    Hóharmat mardos, levél emésztődik,
    ideje jött a zablátlan erőknek,
    völgyek emlőin rettenetes kölykek,
    vaksin gomolygó ködök nevelődnek.

    Dalos madárnak ég nem nyílik többé,
    mérgesebb lett a fellegek futása,
    rám jön a tél, ó, mért kellett elhagynom
    szívednek forró udvarát, Zsuzsánna!


    Forrás: Szívzuhogás

  • Juhász Gyula: Temető

    A hervadás bús pompájában áll most
    a temető. Ó, mennyi szín, derű,
    fehér és lila őszi rózsatenger,
    mely hullámzik az enyészet szelére.

    Egy alacsony pad vár rám pihenőül,
    előtte zöld deszkából ácsolt apró
    sírdomb szelíden mosolyog a fényben.
    Fölöttem magyar égnek végtelenje,
    előttem a határtalan magyar táj.

    E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,
    mint elhervadt virág az ősi kertben.
    Köröttem mindenütt békés keresztek
    s mély nyugalom beszédes csöndje hallgat,
    mely minden bölcsességnél igazabb.

    E kicsi hant előtt, e nagy magányban
    megölelem az édes életet,
    mely ragyogást küld jeltelen sírokra
    s virágözönt az ódon temetőkbe,
    s az őszi nap csókjával arcomon
    megindulok rózsásan, dalosan,
    a boldog elmúlás víg vőlegénye.

    Forrás: MEK

  • Jékely Zoltán: Az alkonyat

    Az alkonyat a legtisztább zene,
    az alkonyat a legszebb épület;
    meghallhatod, ha nincsen is füled,
    megfoghatod, ha nincsen is kezed.

    Az alkonyat a legszebb költemény,
    ködtemplomon a legszebb falikép;
    ha ilyet alkotnék valamikép,
    halhatatlanságom nem félteném.

    Az alkonyat a lelkemnek tava,
    melyen hattyú módjára útrakél
    s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova
    ringassa rajta az esteli szél.

    Forrás:

  • Csukás István: A nagy, édes nyári szeretkezések

    A nagy, édes nyári szeretkezések!
    A lehúzott redőny mögött, mint a tigrisek,
    csíkos bőrrel, villogó foggal, elzuhanva,
    majd föltámadva; dzsungelként lélegzik
    a szoba, forró leheletben páfrány ring,
    csigolyafüzér levelekkel, a vázában szomjan
    hal a rózsa, szép nyaka lehajlik megadóan,
    a mennyezeten monszun áramlik, egyszer
    a tenger felől, egyszer a tenger felé,
    lágy szárnyakat lebbent a levetett ruha,
    gyalogló hattyúk a földön, moccanatlan
    hullámverés, az önkívületi szünet alatt vonuló,
    a szoba puhán szétválik nőneművé
    és hímneművé, egy nem mérhető, boldog
    pillanatra két arcát mutatja, egy,
    csak megsejtett boldog pillanatra anya
    és apa lesz, fiú és lány lesz egyszerre minden,
    mámorosan visszaosztódunk az első sejtig,
    a tökéletes egyszerűségig, már nem vagyunk,
    csak együtt a kettő, kezünk, lábunk, mellünk,
    combunk, ágyékunk egymásba hatolva, egymással
    elkeveredve, magunkat szeretjük s magunkat
    simogatjuk a másik kézzel, magunkat
    csókoljuk a másik szájjal, bennünk a világ
    görcsösen egyesül, mi szétválunk férfivá
    s nővé, a szoba egybeolvad, kihűl, idegen
    lesz, fázunk, józanul öltözünk őszbe, télbe.


    Forrás: MEK

  • Weöres Sándor: Pastorale

    Bőrödre zöld fényt lop a félhomály
    s két szemgolyód egészen elsötétül.
    Forró lehed a vállgödrömbe szédül,
    nyakamra száll a pilleszárnyú száj.
    A szíved lüktetése szíven üt,
    feszes indák fonódnak derekamra,
    te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra,
    élő koporsó, átfogsz mindenütt.

    Oldalam bordás tengerpartja mellett
    hogyan hullámzik a hasad, a melled!
    Fekszünk, lelketlen, mint az állatok.
    Megindulnak félelmes áramok,
    mint fellegárnyas föld felé a villám. —
    Aztán burkot von a könny a pupillán.


    Forrás: MEK

  • Bella István – Mire meglelnek

    A csönd, a hallgatás nagyobb világ,
    hogysem egyedül cipelni lehetne,
    nagyobb földrész a szerelem,
    hogy egyedül bejárni lehetne,

    éhesen, világra éhesen
    nyílt tájaidra így vetődtem,
    bejárni ami kénytelen,
    visszatalálni szülőföldem,

    a vér nádasa lobog itt,
    ártatlan vizek, tükröző nyárfák,
    zsombék-öl, fű-haj boldogít,
    egy tükör nekem adja árnyát,

    hogy vissza ne találjak, esik,
    s elmos mindent a nyomomban
    hulló csillagok keresik,
    s hiába, azt, aki voltam,

    mire meglelnek – nyár vagyok,
    és ősz és tél és újra lángzó
    tavasz, mert beléd változok,
    földem, vándorló virágszóm.

    Forrás: Szívzuhogás