A jeges föld alatt már megfogant
a hóvirág. Magzatot melegít
fagyott hó.
Lombtalan faágak rácsozata.
Magában is teljesség.
Végtelen.
Felhők húznak a februári égen.
Madárrajok – fényesség,
félsötét.
Talán tavaszodik. A jégvirág
szirma lehullt – az ablakban
üresség.
Forrás: Magyar Kurír
A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.
Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
Szeretője lettem én szép lelkednek –
Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
Szemeidnek bűvösbájos tükrében.
Titkos kérdés keletkezik szivemben:
Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást űzi bennem e két gondolat,
Mint ősszel a felhő a napsugarat.
Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
Tündér orcád tejben úszó rózsája:
Bujdosója lennék a nagy világnak,
Vagy od’adnám magamat a halálnak.
Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten áldja meg a lelkedet.
(Debrecen, 1843. december)
Forrás: Magyar Kurír
Ha egész éltedben ezt akartad
s végül megteheted
szorítsd magadhoz
kertedet
számold meg fűszálait
leveleit
beszélgess a vendégfűz-gallyal
amíg kirügyezik
etesd, itasd fáradhatatlan
a kertedet
egész addig, ameddig
megteheted
Forrás: Magyar Kurír
Fejünk felett mély, bársony kurrogással
hollópár szállt el lompos-feketén;
szerelmes szót váltottak ők egymással –
ugyanazt mondták, amit te meg én.
Hímes szavakkal egymást most megejtjük,
bokrokba csal a bíbor kábulat.
Őszre egymás hangját is elfelejtjük –
de soha rejtelmes kurrogásukat!
Forrás: Szívzuhogás
Hóharmat mardos, levél emésztődik,
ideje jött a zablátlan erőknek,
völgyek emlőin rettenetes kölykek,
vaksin gomolygó ködök nevelődnek.
Dalos madárnak ég nem nyílik többé,
mérgesebb lett a fellegek futása,
rám jön a tél, ó, mért kellett elhagynom
szívednek forró udvarát, Zsuzsánna!
Forrás: Szívzuhogás
A hervadás bús pompájában áll most
a temető. Ó, mennyi szín, derű,
fehér és lila őszi rózsatenger,
mely hullámzik az enyészet szelére.
Egy alacsony pad vár rám pihenőül,
előtte zöld deszkából ácsolt apró
sírdomb szelíden mosolyog a fényben.
Fölöttem magyar égnek végtelenje,
előttem a határtalan magyar táj.
E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,
mint elhervadt virág az ősi kertben.
Köröttem mindenütt békés keresztek
s mély nyugalom beszédes csöndje hallgat,
mely minden bölcsességnél igazabb.
E kicsi hant előtt, e nagy magányban
megölelem az édes életet,
mely ragyogást küld jeltelen sírokra
s virágözönt az ódon temetőkbe,
s az őszi nap csókjával arcomon
megindulok rózsásan, dalosan,
a boldog elmúlás víg vőlegénye.
Forrás: MEK
Az alkonyat a legtisztább zene,
az alkonyat a legszebb épület;
meghallhatod, ha nincsen is füled,
megfoghatod, ha nincsen is kezed.
Az alkonyat a legszebb költemény,
ködtemplomon a legszebb falikép;
ha ilyet alkotnék valamikép,
halhatatlanságom nem félteném.
Az alkonyat a lelkemnek tava,
melyen hattyú módjára útrakél
s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova
ringassa rajta az esteli szél.
Forrás: –
A nagy, édes nyári szeretkezések!
A lehúzott redőny mögött, mint a tigrisek,
csíkos bőrrel, villogó foggal, elzuhanva,
majd föltámadva; dzsungelként lélegzik
a szoba, forró leheletben páfrány ring,
csigolyafüzér levelekkel, a vázában szomjan
hal a rózsa, szép nyaka lehajlik megadóan,
a mennyezeten monszun áramlik, egyszer
a tenger felől, egyszer a tenger felé,
lágy szárnyakat lebbent a levetett ruha,
gyalogló hattyúk a földön, moccanatlan
hullámverés, az önkívületi szünet alatt vonuló,
a szoba puhán szétválik nőneművé
és hímneművé, egy nem mérhető, boldog
pillanatra két arcát mutatja, egy,
csak megsejtett boldog pillanatra anya
és apa lesz, fiú és lány lesz egyszerre minden,
mámorosan visszaosztódunk az első sejtig,
a tökéletes egyszerűségig, már nem vagyunk,
csak együtt a kettő, kezünk, lábunk, mellünk,
combunk, ágyékunk egymásba hatolva, egymással
elkeveredve, magunkat szeretjük s magunkat
simogatjuk a másik kézzel, magunkat
csókoljuk a másik szájjal, bennünk a világ
görcsösen egyesül, mi szétválunk férfivá
s nővé, a szoba egybeolvad, kihűl, idegen
lesz, fázunk, józanul öltözünk őszbe, télbe.
Forrás: MEK
Bőrödre zöld fényt lop a félhomály
s két szemgolyód egészen elsötétül.
Forró lehed a vállgödrömbe szédül,
nyakamra száll a pilleszárnyú száj.
A szíved lüktetése szíven üt,
feszes indák fonódnak derekamra,
te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra,
élő koporsó, átfogsz mindenütt.
Oldalam bordás tengerpartja mellett
hogyan hullámzik a hasad, a melled!
Fekszünk, lelketlen, mint az állatok.
Megindulnak félelmes áramok,
mint fellegárnyas föld felé a villám. —
Aztán burkot von a könny a pupillán.
Forrás: MEK
A csönd, a hallgatás nagyobb világ,
hogysem egyedül cipelni lehetne,
nagyobb földrész a szerelem,
hogy egyedül bejárni lehetne,
éhesen, világra éhesen
nyílt tájaidra így vetődtem,
bejárni ami kénytelen,
visszatalálni szülőföldem,
a vér nádasa lobog itt,
ártatlan vizek, tükröző nyárfák,
zsombék-öl, fű-haj boldogít,
egy tükör nekem adja árnyát,
hogy vissza ne találjak, esik,
s elmos mindent a nyomomban
hulló csillagok keresik,
s hiába, azt, aki voltam,
mire meglelnek – nyár vagyok,
és ősz és tél és újra lángzó
tavasz, mert beléd változok,
földem, vándorló virágszóm.
Forrás: Szívzuhogás
