https://verskucko.com

Címke: természet

  • Reményik Sándor: Örök szerelem

    Egy bükk és egy fenyő.
    Úgy összeforrtak ők,
    ahogy csak lelkek forrnak össze néha,
    egymást halálig híven szeretők.

    A bükk a nő,
    a fenyő tán a férfi.
    Ez áll szikáran, míg a bükk elomló,
    ölelő karjaival átaléri.

    Úgy látszik, mintha reáomlana,
    pedig támasztja, mint a fenyő őtet.
    S övezi csendes napfény-glória
    a vihar ellenébe szegülőket.

    Így öregedtek meg:
    egy örök ölelésben.
    Ölelkeznek a törzsek, koronák,
    ölelkeznek a gyökerek a mélyben.

    Mikor kezdődött ez az ölelés?
    Ez volt a növekedésük célja, iránya?
    Egymáshoz simult itt már hajdanán
    két Isten ültette pici palánta?

    S ahogy a törzsük hatalmasodott:
    úgy lett szerelmük is hatalmasabb,
    törzsüket bronzzal ötvözte körül
    a felkelő és lemenő nap.

    E mozdulatlan, néma szerelem
    a jót s a rosszat most is együtt állja.
    S egyszerre csap le majd a fejsze rájuk:
    az emberbőrbe bújt Halál kaszája.

    Forrás: FB Szeretem a verseket

  • Karinthy Frigyes: Pitypang

    Kezed felé
    Kezed, hajad felé
    Kezed, hajad, szemed felé
    Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
    Mit kapkodok?! – mindegyre kérded
    Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán –
    Virág
    Mért nem szelíden simogatva
    Ahogy szokás, ahogy mások teszik
    Miért kapkodva, csillogó szemekkel
    És mért nevetek hozzá – szemtelenség!
    Ilyen csúnyán, fülsértő – élesen!
    Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemre ütsz!
    Pitypang, ne hagyj itt
    Inkább megmondom
    Megmondom – várj, füledbe súgom,
    Hajtsd félre azt a tincset.
    Kezed felé
    Kezed, hajad felé
    Kezed, hajad, szemed felé
    Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
    Mi kapkod így – hát mégse jut eszedbe?
    Mi kapkod így – még mindig nem tudod?
    Pedig ily bosszús arccal
    Próbálod elhárítani akkor is
    Hajad, szemed, szoknyád lefogva.
    Porzód felé
    Porzód, bibéd felé
    Porzód, bibéd, szárad felé
    Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé
    Mi kapkod így, pitypang? – A szél!
    A szél, a szél, a szemtelen bolond szél
    Vígan visítva bosszúságodon.
    Pitypang, mi lesz?
    Ez még csak a szellő
    Ez még csak kapkod és fütyörész
    De én még nem is beszéltem neked a családomról
    Hallod-e, hé!
    Füttyös Zivatar Úr volt az apám – anyám az a híres arkanzaszi Tájfun
    Tölcséres vihar a sógorom –
    Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan – alélva
    Felhőbefuró forgószél tetején?
    Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.

    Forrás: Szeretni tehozzád szegődtem

  • Hajnal Anna: Tegnap anyám előtt dicsértelek

    Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,
    Hogy ne mondjam el egyszer legalább,
    Hogy néma nevetésed mily varázs,
    Mint tüzes pipacs, virágzó varázs,
    Hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
    Ha a szürke, tompa napból már elég,
    S az alkony minden tündérit ígér,
    Mi emberszívbe, s éjszakába fér.

    Leírtam homlokod, melyet a gond
    – sötét – uszályával bevont,
    mely alól örökké borult szemek
    mint messze felhőkből tekintenek,
    elérhetetlen, bármily közel,
    a lélek lelket, jaj mikor ölel?
    És elfordultam, ne lássa anyám,
    Hogy könny pereg szememből könny után.

    Elmondtam, milyen magas termeted,
    lábujjra állva vállig érhetek,
    s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör
    hozzád hajolni, s mennyire gyötör,
    hogy mindig új vagy, idegen és más,
    elporzó hullám, örök változás?
    nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
    ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
    az ölelés vagy, élő és örök,
    az első mozgás, amelyből a körök
    indulnak s visszatérnek szüntelen,
    lelkünk egymásban sohasem pihen?

    És felriadtam –, régen hallgatok,
    Anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog…
    S zavartan mondtam: anyám, a kezét
    Ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép,
    – és hirtelen elállt lélegzetem,
    kezed éreztem hűlő szívemen,
    és elfutottam, hadd legyek magam,
    egyedül tiéd és zavartalan…

    …most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
    szivárványosak mind a nappalok,
    hársillatúak mind az éjszakák,
    s téged virágzanak künn a fák,
    ezüstpárában, álmodó hegyek,
    tündéri folyók feléd lejtenek,
    melyek fölé az ámult ifjú hold
    aranyló arca szomjasan hajolt,
    s úgy csókolja a vizeket a fény,
    ahogy emlékeimben téged én.

  • Nagy Gáspár: Világolunk egy őszi kertben

    „…egyedül maradok itt,
    figyelem ahogy a pirkadat
    s puskacső összekacsint.”
    (Nagy László)

    Almák és álmok fehérsége
    ikerként világolnak
    egy őszi kertben
    mert a lámpákat leoltották
    világolunk egy őszi kertben
    most csak a természet
    szelíd menetrendje lehet
    selejtes s nem az ember
    ki ott helyén
    az éjszakai őszi kertben
    figyel fülel vigyáz
    a házra csillagokra
    vigyáz minden zajokra neszekre
    kertet röptető szelekre
    almák és álmok fehérsége
    velünk van pirkadatig
    mikor az őrzőt cserélik vagy elvezetik
    s a dörrenés a tompa puffanás
    akár az almák megrázott fákról
    akár az álmok a legtávolibb
    tartományból hullanak ide
    ide a földre
    hallod Te is
    barátom?
    és minden érthető lesz
    egyszerre világol
    (reggelbe ér e súlyos gravitáció)
    ahogy nézed a képet
    tűrhetően éles és világos

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
    🌙🍂

  • Zelk Zoltán: Ákombákom

    Mint gyermekkézzel rajzolt ábra:
    olyan az alkonyati táj,
    ahogy ráfonódik a fákra
    csipkézve, lassan a homály.

    Mint ákombákom az irkában,
    a házak úgy dülöngenek,
    úgy billen a madarak szárnya
    s a tintaszínű fellegek.

    És kéz a kézben, mint a rajzon
    a kedves bámész figurák:
    megyünk, míg fölöttünk az alkony
    kibontja barnuló haját.

    Megyünk, de úgy csak, mint a szellő,
    és köröttünk az emberek
    arc és hang nélkül, mint a lengő,
    a szélben lengő levelek.

    Egy kecske jő most vélünk szembe,
    mögötte bottal kisleány…
    a földön járnak vagy füzetbe? –
    Hold ég a kislány varkocsán.

    Ott ring a Hold, s fölszáll az égre,
    s a sötétedő színeken
    látom, ahogy felcsillan fénye
    s véle a félszeg szerelem.

    Forrás: DIA – PIM

  • Gyurkovics Tibor: Antifóna

    Tavasz, tavasz, te bőven áradó,
    szél-patakokkal megduzzadt folyó,
    öntsd ki a földre zúgó vizeid,
    amíg a világ veled megtelik.

    Én is így jöttem, illat, rohanó,
    csatona, napfény, égből zuhanó,
    hogy betöltsem Mózes, Illés felett
    a törvényeket és a földeket.

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: Látószög

    Feleselő felhők a durcás égbolt peremvidékén.
    Még a napfényt sem lehet kilöttyinteni,
    mert fellefetyelik az angóracicák.
    Nem üzemképes az éghajlat.
    Ki mondja meg, hol található
    az éghajlata, és milyen hullámhosszon foghatók
    a túl-, a más– és az egyéb világ üzenetei?
    A légi legelőkre kiterelgetett hangok
    hosszúkás bődülései és kerekded csipogásai
    megrekednek a gépi memóriák agytekervényeiben,
    és visszapotyognak a világ legegyszerűbb csillagára.

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: Természet-rajz

    Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem.
    Zöldszemű mezők méznek rám,
    és örömkönnyeket hullatnak.
    Virágzó könnyesőben állunk.
    Hírzárlat van a túlvilágról.
    Itt repdeső lepkeszárnyakon
    kinyíló, becsukódó szótöredékeik.
    Vallomások zümmögnek a szirmokon.
    Amit akkor soha senki.
    Most tűnékenységében örökkévaló.
    Jól fésült légmozgásokban,
    halk, puha ujjakon osonunk lefelé,
    és feltörünk a fénynyalábokon.
    A sugarak szikéje léket vág a homályom.
    Vérzik az este, de világos a porzó, a bibe,
    a szép és leállíthatatlan megtermékenyülés.
    A száraikon felfut a lehellet,
    borzong a vízcsepp a levelek hasa alján.
    Most mondd, amit már nem mondhatsz el!
    Fent levendulaerdő fájó kéksége hullámzik,
    idebenn, a mellkas arborétumában
    kihajtja sötét virágait a szerelem.
    Mint mindig. Ha olykor. Ha sohasem.

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: A szent magyar folyó

    A Tisza kantátából

    A magyar nap vígan süt az égen,
    Csöndes álom szunnyad a vidéken.
    Nyári áldás a boldog határban,
    Tisza vize folydogál magában,
    Tiszavirág kedve pillangója,
    Ez a Tisza örömünk folyója.

    Néha duhaj, fájó kedve támad,
    Fölveti a mély, keserű bánat,
    Ősi bú ez: féktelen és szittya,
    Szíve vérét amely fölszakítja
    S árvaságát világgá dalolja,
    Ez a Tisza bánatunk folyója.

    Szép a Rajna, Loreley folyója,
    Német nagyság hű oltalmazója,
    Szép a Szajna, Párizs tükrözője,
    Méla Volga orosz bú szülője,
    De míg bennünk lélek él és nóta,
    Tisza lesz a magyarok folyója.

    Ballagdáló, mint a magyar ember,
    Aki nézi csöndes szerelemmel,
    Örök áldást áraszt szerteszéjjel,
    Ó de néha bilincseket tépdel
    S úgy zúg, mint a forradalmi nóta,
    Ez a Tisza Petőfi folyója!

    Termő nyáron elmereng a tájon,
    Körülnéz a kis magyar világon.
    Harmonika szól fölötte halkan
    Árvaságos, öreg magyar dallam.
    Félig sírva, félig mosolyogva,
    Ez a Tisza Tömörkény folyója.

    Sziget táján oroszokra gondol,
    Szerencs mellett kuruckodva tombol,
    Szeged néki fájó, komoly emlék,
    Zentán zengi magyarok győzelmét.
    S déli végén hattyúként dalolva
    Révbe hal a magyarok folyója.

    1919

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Tavaszvárás

    A déli szélben lehunyom szemem
    És gyöngyvirágok szagát érezem.
    Az esti égen violás a szín
    És kikeletben járnak álmaim.
    A hó alól már dobban boldogan
    A föld nagy szíve s csöndesen fogan
    A csíra, melyből új élet terem
    S bimbók bomolnak majd szűz réteken.
    Az örök nap még bágyadtan ragyog,
    De tavaszosok már a csillagok
    S az éjszakában zizzenő neszek,
    Egy új világ susogja már: leszek!
    A földre fekszem, hallgatom szívét,
    Az égre nézek, kémlelem színét,
    Ég, föld között angyali üzenet
    Hirdeti a jövendő életet.
    Mert boldog ige ez és szent igaz
    És örök törvény és áldott vigasz,
    Hogy győz az élet, duzzad és dagad
    S elönti mind az ócska gátakat!

    Forrás: MEK