https://verskucko.com

Címke: természet

  • Weöres Sándor: Galagonya

    Őszi éjszaka
    izzik a galagonya
    izzik a galagonya
    ruhája.

    Zúg a tüske,
    szél szalad ide-oda,
    reszket a galagonya magába.

    Hogyha a Hold rá fátylat ereszt:
    lánya válik,
    sírni kezd.

    Őszi éjszaka
    izzik a galagonya
    izzik a galagonya
    ruhája.

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Naplemente

    Fácán ragyog a sötét földeken,
    a szegények lecsavart lámpájának fénye
    sugárzik a remegő nyakán.

    Körbe a dombok torokhangú kékjén
    széttárt farkát terítve lépeget a Nap,
    a zománc mellű páva.

    A gerleszín virágú lombok tollászkodnak.
    Egylábon állva, szárny alá dugott fejjel,
    már alszanak a jegenyék,
    a borzolt tollú gólyák.

    A láthatáron körben
    a hegyek sóvár dallama lebeg.
    Kiárad az este a parttalan világra,
    mentőcsónakjában száll a képzelet.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: A záruló virág

    Lányos mosollyal álmodik a tó,
    zöldes szemében könnyű végtelen;
    gyógyít a fény, a csend, a néptelen
    hajnal: – nem ébredt még fel a Való.

    Még álmodik pár percig a világ,
    valami másról mélyen álmodik,
    valami közeledő távolit –
    – mint a magot a záruló virág.

    A csipkebokor szirmai lehullnak,
    nem pompázik vörös tavasz idő:
    – a megfogant gyümölcs köré az ujjak
    védő, kemény csonthéjas ökle nő!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Kapaszkodj inkább oszlopokba

    Áldjanak meg a szélben tört virágok,
    s a kulcsolt ujjú füvek, Kedvesem!
    Foganjanak több magot a kalászok,
    amelyek térdednek verődnek csendesen,
    s minden lábnyomodba pacsirkapárok
    fészkelnek a por tenyereiben.

    Eredj, és királyian szórd utadra
    lábnyomodnak arany tallérait.
    Jajodat ne leheld csak faodvakba,
    s hangyák cipeljék föld alá könnyeid;
    s hogy ki ne buggyanjon: – ajkad harapva
    idd szerelmünk mandula-ízeit.

    És ajkad között szoríts inkább pengét,
    és menj oda, ahol nem kell szó;
    a margaréták tárt szemmel könnyeznék
    a homályt, mely arcodon látható;
    s az iránytűn, ha tenyeredbe vennéd,
    szíved felé lengne a mutató.

    Kapaszkodj inkább ásott oszlopokba,
    amelyeket szekerce hasgatott!
    Ó, tégy úgy, mint indián asszonyok, ha
    érzik szívükre kúszni a pillanatot:
    erdőbe futnak, s két fát átkarolva
    szülnek – de embert nem hív sikolyuk!
    Kapaszkodj inkább ásott oszlopokba,
    azokon rügyet sajdít panaszod.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Pipacsok a búzamezőben

    Búza, búzakalász!
    véle szél hadonász:
    hajlik, lengedezik,
    amíg cseperedik.
    Búza, búzakalász.

    Színe még nem arany:
    mint a fű, csak olyan.
    Szerte búzamező
    zöld színben repeső,
    – színe még nem arany.

    Amíg érik a mag,
    lassan, jó nap alatt,
    – könnyű kis pipacsok
    szirma, lángja lobog,
    amíg érik a mag.

    Messze virítanak.
    Lenge szirmaikat
    rázva vérpirosan,
    mag felett magasan,
    messze virítanak.

    Tőlük piros a táj!
    „Íme itt van a nyár!”
    Őket nézegetik,
    szép csokorba szedik.
    Tőlük piros a táj.

    A zöld búzamezők,
    észrevétlenek ők!
    De lehull a pipacs,
    s felragyognak a nagy
    érett búzamezők!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Weöres Sándor: Őszi melódia

    Hűvös és öreg az este.
    Remeg a venyige teste.
    Elhull a szüreti ének.
    Kuckóba bújnak a vének.

    Ködben a templom dombja,
    villog a torony gombja,
    gyors záporok sötéten
    szaladnak át a réten.

    Elhull a nyári ének,
    elbújnak már a vének,
    hűvös az árny, az este,
    csörög a cserje teste.

    Az ember szíve kivásik.
    Egyik nyár, akár a másik.
    Mindegy, hogy rég volt, vagy nemrég,
    lyukas és fagyos az emlék.

    A fákon piros láz van.
    Lányok sírnak a házban.
    Hol a szádról a festék?
    Kékre csípik az esték.

    Mindegy, hogy rég, vagy nemrég,
    nem marad semmi emlék,
    az ember szíve vásik,
    egyik nyár, mint a másik.

    Megcsörren a cserje kontya.
    Kolompol az ősz kolompja.
    A dér a kökényt megeste.
    Hűvös és öreg az este.

  • Ady Endre: A magyar ugaron

    Elvadult tájon gázolok:
    Ős, buja földön dudva, muhar.
    Ezt a vad mezőt ismerem,
    Ez a magyar Ugar.

    Lehajlok a szent humuszig:
    E szűzi földön valami rág.
    Hej, égig-nyúló giz-gazok,
    Hát nincsen itt virág?

    Vad indák gyűrűznek körül,
    Míg a föld alvó lelkét lesem,
    Régmúlt virágok illata
    Bódít szerelmesen.

    Csönd van. A dudva, a muhar,
    A gaz lehúz, altat, befed
    S egy kacagó szél suhan el
    A nagy Ugar felett.

    Forrás: MEK

  • Buda Ferenc: Isten szalmaszálán

    Gömbölyű szivárvány
    egykoron valék –
    Isten szalmaszálán
    rezgő buborék.

    Majd a földre hulltam
    fénylő mag gyanánt,
    látni úgy tanultam
    tőled, földanyánk.

    Mégis: egyre marnak
    ordas kételyek:
    ápol s eltakar? vagy
    élve eltemet?

    Tán ha egyszer –
    nemsokára? –
    én következem,
    elmúlásom ára majd a
    folytatás leszen.

    Gömbre írt szivárvány –
    egykor az valék:
    Isten szalmaszálán
    szappanbuborék.

  • Nagy László, Én fekszem itt

    Én fekszem itt a kihűlt földön:
    eleven kincse még a nyárnak,
    vétkek s rossz jelek rohamozva
    édes húsomra idejárnak.

    Igazán s végleg téged várlak,
    érdes tüllben gyere lassúdan,
    horzsolj végig s hagyj itt örökre
    izzó kikerics-koszorúban.


    ,

  • Nagy László, Szívem örökös ételed

    Szívem örökös ételed,
    pünkösdirózsás életed.
    Eső, hóharmat ránk szakadt,
    gőzölgünk vörös fák alatt.

    Az égi gyöngy hideg, rideg,
    hajról bokáig lecsereg.
    Minket az ősz hiába ver,
    hevünket nem hűtheti el.

    Lehetünk térdig sárosak,
    tüzesen vagyunk párosak.