Vannak vágytalan asszonyok
kik magukra maradnak a szerelemmel
esőktől nárciszoktól
püffed fel a hasuk
lassan lépdelnek
szépséges állatok
mikor szobájukra
leszáll az éj
testüket előbbre állítják
akár egy régi órát
ott várnak
csendben
tiltott isten ha jönne
hajnalban visszatekerik a mutatókat
odalépnek az ablakokhoz
téblábolni
szunnyadó árny között
Forrás: Lélektől lélekig
Ma éjjel újra Elyziumban jártam,
fiatal voltam, övig meztelen
ültem a parton, nekidöntve hátam
a mellednek fecske-könnyeden.
Csak madár érhet így madárhoz,
míg nincs közük a kényes almafához,
min tudásuk terem,
csak röppennek a kékben, szárnyas lelkek,
és minden szárnycsapásuk végtelen.
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, mióta ismerlek, hogy árad
testem s benne hogy virul a csont;
frissebb lettem, járásom sudárabb,
mert te vársz ma rám: ki vagy te, mondd?
Nézd, hogy újulok, mindent feledtem,
mint levél, lehullt, mi régi volt.
S csillagként ragyog fel majd felettem
a mosoly, mely rajtad bujdokolt.
S mindaz, gyermekéveim ködébül,
mely mint víz ragyog s még névtelen,
rólad kap nevet, az oltár épül,
rajta izzó hajzatod sötétül
s melled fénylik, mint az értelem.
(Radnóti Miklós fordítása)
Forrás: Szeretem a verseket
Emlékeztek még, hogy ki voltam? –
Én egykor férfi-testet hordtam,
a Gyönyörűt karral karoltam,
a füveket lábbal tapodtam,
bújkáltam szemben, fülben, orrban,
fogak és íny közt nyelvvel szóltam –
egy voltam én a sűrű sorban.
Boldogtalan is boldog voltam.
Elmondanám most, mit tanultam,
amíg csont és hús közt lapultam.
S hogyan bolyongok szabadultan
a végtelenben, megvakultan.
Elmondanám, de úgy szól hangom,
oly hangon szólok, csak én hallom,
szavamnak nincs útja fülekben,
én hallgatom csak, a fületlen.
Ha szólnék szájjal s értenétek,
a halált jobban rettegnétek,
tudnátok, nincs igazabb házunk,
hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.
Mert ő a Van, ő a Valóság –
börtön az örökkévalóság!
börtön, habár cellája nincsen,
de mennyezete, földje sincsen.
Nem őriz senki, nem vágysz futni,
de mégsem tudsz kiszabadulni,
egyedül vagy, ámde magadban
nem lehetsz, anyag vagy anyagban.
Csak az boldog, ki szemmel nézhet,
ki nem ismeri az Egészet,
aki mindent részekre téphet –
ó, újuló, teremtő részek!
Ó, ész és szem, igaz teremtő:
ez itten rét, az ottan erdő,
ez itten kék, az ottan sárga… –
aki szemmel lát, még nem látja,
hogy egy a fa és véle árnya
s az alkony, mely leszáll a fára,
hogy egy a folyó és a partja,
egy azzal is, ki vállán tartja.
Ó, színek, hogyha láthatnálak,
ó, szagok, ha szagolhatnálak,
ó, kínok, lázak, szenvedések,
ha éreznélek, szenvednélek!
Ha nyirkos ágyban tüdőm hánynám,
ujjongva, boldogan kiáltnám:
Vagyok! Vagyok! Én vagyok! Érzek! –
ó, drága kínok, szenvedések!
S te félelem is, százszor drága,
te jó bizonyság, testünk vára!
a vak halállal szembenézve,
létünk utolsó menedéke:
ha felénk már a Gyilkos intett,
felöltünk, mint a páncélinget,
fogunk vacog, vad koccanása
megannyi „nem”! „nem”! a halálra.
Ó, szoba padlóján tipegni,
ó, álmélkodva növekedni,
fogat hullatva öregedni,
világunk nap-nap megteremtni.
Megtanulni: erdő, patak, tó,
tél és nyár, csillag, eső, Nap, hó…
lesni napszakok lassú táncát,
éj és nap táncos változását.
Így sírok én örök-szünetlen,
vad, olthatatlan szerelemben
sikoltom: Csak magam szerettem,
a testet, melyért megszülettem.
Sikoltom, bár honom a semmi:
Nem, nem bírom magam feledni!
Akit a féreg-fogú föld rág,
neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,
neked sikoltom: Nem felejtlek,
érted örök gyászban kerengek!
S legyek bár egy a mindenséggel,
a mindent legyűrő Egésszel,
nem felejtem, hogy ott ki voltam,
hogy akkor Én, Valaki voltam…
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Fekete gallyon jégburok,
tündér-üveg, nem földi.
Jégburkos dió a kavics,
nem érdemes feltörni.
Öreg, fázós nagymamák,
tudom én, nektek jó a hit.
Én is jártam istenért,
de az az isten nem hevít.
Vad vagyok és nyers vagyok,
bolond angyal, kegyetlen.
Öregasszonyt ellökök,
s lába elé lefekszem.
Nyár, ha igéz messziről:
ideér, jönni kell neki.
Minden kabátot szögre tétet,
szívemet bizsergeti.
Én a hittel ráérek:
nyekergő cipőm hóban jár.
Halál minden lépésem:
éppúgy lehetne rózsaszál.
Forrás: Index.hu / Kedvesch versek
Hitvány hús, mely bűnre vittél,
Elporladó, elrothadó,
Az ostorok csapása ímé
Gyönyör fejében bús adó.
Pattogjatok, csattogjatok
Szilaj csapások, szeges kínok,
Szenvedd, hitvány hús, mit szenvedtek
A szomorú, a szent martírok!
Az álmainkat bűnre váltja
Az asszony teste, a fehér,
Izzó, gonosz, szép látomások
Gyúlnak, ha forr a kerge vér.
Pattogjatok, csattogjatok
Kemény csapások, drága kínok,
Szeresd, hitvány vér, mit szerettek
A szomorú, a szent martírok!
A Sátán jár körül e tájon,
Keresve, hogy kit nyeljen el,
Vigyázzatok, virrasszatok mind,
Mert jaj, ha az Úr jönne el!
Pattogjatok, csattogjatok
Boldog csapások, édes kínok,
Halj meg, kevély test, mint meghaltak
A szomorú, a szent martírok!
Forrás: MEK
A nagy, édes nyári szeretkezések!
A lehúzott redőny mögött, mint a tigrisek,
csíkos bőrrel, villogó foggal, elzuhanva,
majd föltámadva; dzsungelként lélegzik
a szoba, forró leheletben páfrány ring,
csigolyafüzér levelekkel, a vázában szomjan
hal a rózsa, szép nyaka lehajlik megadóan,
a mennyezeten monszun áramlik, egyszer
a tenger felől, egyszer a tenger felé,
lágy szárnyakat lebbent a levetett ruha,
gyalogló hattyúk a földön, moccanatlan
hullámverés, az önkívületi szünet alatt vonuló,
a szoba puhán szétválik nőneművé
és hímneművé, egy nem mérhető, boldog
pillanatra két arcát mutatja, egy,
csak megsejtett boldog pillanatra anya
és apa lesz, fiú és lány lesz egyszerre minden,
mámorosan visszaosztódunk az első sejtig,
a tökéletes egyszerűségig, már nem vagyunk,
csak együtt a kettő, kezünk, lábunk, mellünk,
combunk, ágyékunk egymásba hatolva, egymással
elkeveredve, magunkat szeretjük s magunkat
simogatjuk a másik kézzel, magunkat
csókoljuk a másik szájjal, bennünk a világ
görcsösen egyesül, mi szétválunk férfivá
s nővé, a szoba egybeolvad, kihűl, idegen
lesz, fázunk, józanul öltözünk őszbe, télbe.
Forrás: MEK
A homlokodtól lefelé
ha jött érzékiség akármi,
egész testedben mindenütt
jó cinkosra tudott találni.
Milyen gyöngeség, hogy soha
nem volt olyan jó örömöd,
mint húsodat felejteni
más húsok ajkai között!
S nem nézed-e irtózva most,
hogy mily hiú és ostoba
a kedvek s nedvek részegen
üdvözölt paradicsoma,
a szép állat, amely nem is
szép tán, csak a te pokoli
kéjed önzése kényszerít,
hogy hízelegj s hazudj neki?
Minden ellenség, ami él,
és csak mint prédáját szeret;
mind csak győzelmének örül,
annak soha, hogy segített.
Sírsz, mert idegen láthatár
borul rád? Csoda kellene?
Mindig megbüntet valami,
ha rászorulsz valakire.
Harminc év van már benned; óh,
harminc év, mennyi gyötrelem!
Harminc év, mennyi bujdosás!
Harminc év, mennyi, mennyi szenny!
Bújj el magadba, nyomorult:
egy még szent s tiszta, az agyad,
melyben a test számára csak
undor és megvetés maradt.
Füled és orrod szimatol,
megcsal, megoszt, elad a szád,
a kéz kinyúl, szemed bolond,
sajgó velőd csurranni vágy?
Ébredj! A piszok csalogat!
Vigyázz! Maradj a magadé!
Férfi, légy tiszta legalább
a homlokodtól fölfelé.
Forrás: DIA
