https://verskucko.com

Címke: test és lélek

  • Bertók László: Fölér a lélekig

    Ha kimerülnek tartalékai,
    vergődik a test a lélek szerint,
    szeretne megint hasonlítani,
    régi tükörbe vigyázva tekint.

    Titkos utakon furcsán megszalad,
    árnyékát méri, fölágaskodik,
    elképzel égig érő falakat,
    és szomorú, amikor hazudik.

    Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat,
    lopva nézi a villanykapcsolót,
    parányi csillagokban megakad,
    s magyarázkodik, hogy csak álmodott.

    Példákat keres, s nem leli magát,
    hát az se, ez se, egy minta se jó,
    ha verset ír, a ríme nagykabát,
    de megijed, mert nem esik a hó.

    A lendület a kályháig viszi,
    ott bűntudata lesz, szégyenkezik,
    s mikor megpróbálja, már nem hiszi,
    hogy térdelve fölér a lélekig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: A távozó

    Hogy visszanézett, nem volt arca már.
    Hogy visszanézett.
    Akikben itt lakott, a maszkok,
    földdé mosódtak zöldek és a kékek,
    szétkent kupacban arcok, homlokok,
    hogy utoljára visszanézett.
    S amikor hátat fordított,
    két szárnya
    röntgennel átvilágított
    tüdőszárny, olyan ezüst –
    és szét-szétnyílott – centiméteres
    kis repülési szándék – s összezárult
    kilélegezve.
    És láttam én,
    láttam akkor, hogy az enyém,
    nem másé, sajna, az enyém,
    két vállam közül távozott,
    akár az átvilágított,
    s a maszk nem takarta már, hogy visszanézett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: A VETKŐZŐ LELKEK

    Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ.
    Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezű fűk,
    Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelíd
    kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit,
    s még e selymek közt, e remegő sok ujj közt úszik, foszlik, száll
    végső pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál.
    S most lelked oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai
    táncos orgiákon, ha kihunytak már a fáklyák lángjai,
    de a tánc tovább folyt, s a heverő vendég bőrét hirtelen
    sima comb súrolta a pajzán sötétben forrón, meztelen.
    Óh mit ér a hús unt mezítelensége! mily semmi a test!
    Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.
    Nézd, a Nap fáklyái kihunytak, homályban a nagy Orgia,
    csüggedez a fáradt vendég – be jó lelked érintése ma!
    Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák,
    ezer remegő ujj – s nyílt tenger a Semmi – vak part a Világ.
    Úgy állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők
    meztelen és veszteg állnak és reszketnek a tenger előtt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Lámpa

    Lámpa van a szíved közepében,
    Attól fénylik minden porcikád.
    Lámpafényed bársonyosra szűröd,
    Mégis, ahol vékonyabb a bőröd,
    Rózsaszínben földereng a szád.

    Hajad, az a fecske-fekete,
    Lila szikrát pattogtat az éjben,
    Köztük arcod csillog, mint a köd,
    Augusztusi csillagok között –
    Lámpa van a szíved közepében.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor – Minden levél

    Minden levél és minden alkonyat
    neked babuskál, neked tartogat.

    A föllobogó fényes nyári tűz
    forróságával az ajkadba űz.

    Szádba, szívedbe, fogaid közé:
    örömmé égjek, váljak derűvé.

    Neked emel az ég fölé a táj:
    örömmé érik bennem a határ,

    hogy fölragyogjak neked mint a nap
    neked tartogat minden alkonyat,

    neked babuskál mindegyik levél,
    amely szerelmes ujjaidhoz ér,

    ha végül végig egy leszek veled:
    szerelem-nyár, szerelem-őrület

    láng legyen testünk és láng a ruhánk,
    ahogy maga az Isten szabta ránk…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor – A perc kevés

    Hiába oltottam beléd magam
    nem vagy enyém, csak voltál.
    S lehetsz még, akkor sem maradsz.
    Lázadó szavam nem téged vádol
    de minduntalan belőled ront rám
    a reménytelenség.

    Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
    A megtért tudatnak már bonthatatlan
    közeg vagy: köd, víz, mely
    amint kiléptem köréből, összezárul
    s nem maradtam nyomnak se benne
    kivetett egészen.

    Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
    hogy testem veled elvegyült anyag.
    Nem lelem magam szádban, se szemedben.
    Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
    Így nézlek én társtalan rettenetben.

    Mert társat lel a lélek és a lét
    s örök legyen a pőre test magánya?
    Tízmillió év konok szégyenét
    hát soha senki sem törli le
    két testet végleg egy áramkörbe zárva?

    Ezért alélás minden ölelés?
    Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
    A száj, az öl, a perc, a perc kevés
    a folytonosság kell már, az egész
    józanul is, és izzón és örökkön.

    És enélkül már el nem nyughatom.
    S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen
    én megteszem! Akard: s minden ízemben
    te lüktetsz, én meg benned folytatom
    harcom a halál pártütése ellen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Mint még sohasem

    Szeretnélek kibontani
    a hús ruhájából egészen
    s meglesni, új gyönyörűségben,
    milyenek tested csontjai.

    Mert egész tested szeretem
    és mind, ami építi kint s bent,
    szeretnék megismerni mindent,
    ami benned oly jó nekem.

    Szeretem a fogaidat
    s az ujjaidat, ízről-ízre,
    csókodban bujdosik az íze
    gerinced csigolyáinak.

    Két lábad futárként hozott,
    csuklóid forogtak, emeltek,
    bordáid kínálták a melled,
    mint az ölelést a karod,

    s ezek a csontok rám hajoltak,
    megszerettek és gyönyörű
    óráknak mindig drága, hű
    szolgái és dajkái voltak:

    hogyne szeretném hát, ami
    csak vagy, s mind, ami láthatatlan,
    ami a külső lét mögött van
    és már isteni rejtelem?

    Szeretnélek kibontani
    s vigyázva összerakni újra,
    aztán, ha van, lelkedbe bújva
    álmodni, mint még sohasem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Egymás burkai

    S milyenek vagyunk nektek mi? Ha ti
    burkok, mi nyilván fordítottjai,
    feszültség, bélés, töltés, homorú
    tükrötökben tükrözve domború
    párhuzamosság: a vér s hús szeme,
    a tapintás két gömbfelülete
    egymásra zárúl, s ikertükre, vak
    káprázata visszára látja, vagy
    egyszerre úgy is látja – mit? – magát
    s a másikat: villámtükörcsaták
    gyúlnak a belső éjben, s ez az a
    varázslat, az a geometria,
    amely miatt mint felhő boritasz,
    mint szárnyas égbolt, s ugyanakkor az
    én gyönyöröm is mint teljes burok
    borulhat a tiédre: Itt meg Ott
    nincs többé, s mint a világegyetem,
    csap szét bennünk valami végtelen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Körforgás

    Ezen a bús éjféltájon
    minden csillagod bejárom,
    dideregve, félve, fázón
    a válladra hajtom fejem.

    Nem elvakult szenvedéllyel
    úgy vagyunk, ahogy lenni kell,
    a lebukó napkoronggal
    nem éreztük, hogy menni kell.

    Nem kapni akarunk – adni.
    Minden érzést befogadni,
    életet nem elképzelve,
    egy igazságot követve.

    Megcsendül a lelkünk húrja,
    szívünk dobban: újra, újra…
    Felragyognak a csillagok,
    vágy, tűz, száguldó vér vagyunk.

    Égő láng mardossa testünk,
    őrülten egymást keressük,
    mámortól megittasulva,
    szabad Nirvánába jutva,

    meggyötörten, összetörten
    pihegünk egymásra dőlten,
    kéjes fájdalomba esve,
    minden törvényünk megszegve.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • .kaktusz – (cím nélkül)

    Tudod, arra gondoltam,
    hogy sokszor
    csak a testek olvadnak egybe,
    máskor pedig csak a lelkek,
    de talán egyszerre soha nem
    ölelkezik a test, és a lélek is,
    test a testtel, lélek a lélekkel,
    mintha csak kenyere lenne,
    vagy csak vizet ihatna
    az ember test és lélek együtt,
    harmóniát
    csak a kettős harmónia szülne,
    külön harmónia nem létezhet,
    a testek harmóniái csonkák
    a lelkek összhangja nélkül,
    hol kenyér, hol pedig víz,
    valami mindig hiányzik,
    az ember így soha sem teljes,
    ha lenne kenyere,
    és víz is juthatna neki,
    soha nem szomjazna,
    soha nem éhezne,
    kenyéren
    és vízen is jól megélne.

    Forrás: Lélektől lélekig

    .kaktusz