Címke: test és lélek

  • Szabó Lőrinc – Mint még sohasem

    Szeretnélek kibontani
    a hús ruhájából egészen
    s meglesni, új gyönyörűségben
    milyenek tested csontjai.

    Mert egész tested szeretem
    és mind, ami építi kint és bent,
    szeretnék megismerni mindent,
    ami benned oly jó nekem.

    Szeretem a fogaidat
    s az ujjaidat, ízről-ízre,
    csókodban bujdosik az íze
    gerinced csigolyáinak.

    Két lábad futárként hozott,
    csuklóid forogtak, emeltek,
    bordáid kínálták a melled,
    mint az ölelést a karod,

    s ezek a csontok rám hajoltak,
    megszerettek és gyönyörű
    óráknak mindig drága, hű
    szolgái és dajkái voltak:

    hogyne szeretném hát, ami
    csak vagy, s mind, ami láthatatlan,
    ami a külső lét mögött van
    és már isteni rejtelem?

    Szeretnélek kibontani
    s vigyázva összerakni újra,
    aztán, ha van, lelkedbe bújva
    álmodni, mint még sohasem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Tizennégy sor

    Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
    másfélezer magányos éjszakámon,
    hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
    hogy árvaságom ablakát beverted,
    hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
    hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
    hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
    nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
    hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
    napkeltét lesik a didergő éjek,
    hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
    mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
    s kiver a boldogság, mint a verejték –
    oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Fodor András – Tested kenyerén

    Hogy tested fehér kenyerét
    megosztottad velem
    ne legyen adományod
    ne legyen érdemem.

    Legyen eleve rendelés
    a sors bocsánata
    amiért a pusztulás elől
    kitérnünk nincs hova.

    Mert nem ott volt a kezdet,
    hogy megtaláltalak
    te nyitottad ki értem
    magányosságodat

    és nem lopás, nem önzés
    ha magam rád fonom
    bőrömön átparázslik
    minden tulajdonom.

    Míg ujjad fűzfarácsa
    tarkóm kosárként óvja meg
    a hanyatló erő is
    hozzád visz közelebb.

    Bár fölsebez a hajnal
    megalvadt csönd az éj
    míg testünk kettős vérköre
    forog, szoríts, ne félj.

    Mit ér a léten-túli hit
    a vak remény mit ád?
    Utaztunk egymás áramán, – nekünk
    már nem kell más világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Anne Berger – Vannak vágytalan asszonyok

    Vannak vágytalan asszonyok
    kik magukra maradnak a szerelemmel
    esőktől nárciszoktól
    püffed fel a hasuk
    lassan lépdelnek
    szépséges állatok

    mikor szobájukra
    leszáll az éj
    testüket előbbre állítják
    akár egy régi órát
    ott várnak
    csendben
    tiltott isten ha jönne

    hajnalban visszatekerik a mutatókat
    odalépnek az ablakokhoz
    téblábolni
    szunnyadó árny között

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy – Elyziumban jártam

    Ma éjjel újra Elyziumban jártam,
    fiatal voltam, övig meztelen
    ültem a parton, nekidöntve hátam
    a mellednek fecske-könnyeden.
    Csak madár érhet így madárhoz,
    míg nincs közük a kényes almafához,
    min tudásuk terem,
    csak röppennek a kékben, szárnyas lelkek,
    és minden szárnycsapásuk végtelen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke: Áldozat

    Ó, mióta ismerlek, hogy árad
    testem s benne hogy virul a csont;
    frissebb lettem, járásom sudárabb,
    mert te vársz ma rám: ki vagy te, mondd?

    Nézd, hogy újulok, mindent feledtem,
    mint levél, lehullt, mi régi volt.
    S csillagként ragyog fel majd felettem
    a mosoly, mely rajtad bujdokolt.

    S mindaz, gyermekéveim ködébül,
    mely mint víz ragyog s még névtelen,
    rólad kap nevet, az oltár épül,
    rajta izzó hajzatod sötétül
    s melled fénylik, mint az értelem.

    (Radnóti Miklós fordítása)

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Zelk Zoltán: A lélek panaszaiból

    Emlékeztek még, hogy ki voltam? –

    Én egykor férfi-testet hordtam,
    a Gyönyörűt karral karoltam,
    a füveket lábbal tapodtam,
    bújkáltam szemben, fülben, orrban,
    fogak és íny közt nyelvvel szóltam –
    egy voltam én a sűrű sorban.
    Boldogtalan is boldog voltam.

    Elmondanám most, mit tanultam,
    amíg csont és hús közt lapultam.
    S hogyan bolyongok szabadultan
    a végtelenben, megvakultan.

    Elmondanám, de úgy szól hangom,
    oly hangon szólok, csak én hallom,
    szavamnak nincs útja fülekben,
    én hallgatom csak, a fületlen.

    Ha szólnék szájjal s értenétek,
    a halált jobban rettegnétek,
    tudnátok, nincs igazabb házunk,
    hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.

    Mert ő a Van, ő a Valóság –
    börtön az örökkévalóság!
    börtön, habár cellája nincsen,
    de mennyezete, földje sincsen.

    Nem őriz senki, nem vágysz futni,
    de mégsem tudsz kiszabadulni,
    egyedül vagy, ámde magadban
    nem lehetsz, anyag vagy anyagban.

    Csak az boldog, ki szemmel nézhet,
    ki nem ismeri az Egészet,
    aki mindent részekre téphet –
    ó, újuló, teremtő részek!

    Ó, ész és szem, igaz teremtő:
    ez itten rét, az ottan erdő,
    ez itten kék, az ottan sárga… –
    aki szemmel lát, még nem látja,

    hogy egy a fa és véle árnya
    s az alkony, mely leszáll a fára,
    hogy egy a folyó és a partja,
    egy azzal is, ki vállán tartja.

    Ó, színek, hogyha láthatnálak,
    ó, szagok, ha szagolhatnálak,
    ó, kínok, lázak, szenvedések,
    ha éreznélek, szenvednélek!

    Ha nyirkos ágyban tüdőm hánynám,
    ujjongva, boldogan kiáltnám:
    Vagyok! Vagyok! Én vagyok! Érzek! –
    ó, drága kínok, szenvedések!

    S te félelem is, százszor drága,
    te jó bizonyság, testünk vára!
    a vak halállal szembenézve,
    létünk utolsó menedéke:

    ha felénk már a Gyilkos intett,
    felöltünk, mint a páncélinget,
    fogunk vacog, vad koccanása
    megannyi „nem”! „nem”! a halálra.

    Ó, szoba padlóján tipegni,
    ó, álmélkodva növekedni,
    fogat hullatva öregedni,
    világunk nap-nap megteremtni.

    Megtanulni: erdő, patak, tó,
    tél és nyár, csillag, eső, Nap, hó…
    lesni napszakok lassú táncát,
    éj és nap táncos változását.

    Így sírok én örök-szünetlen,
    vad, olthatatlan szerelemben
    sikoltom: Csak magam szerettem,
    a testet, melyért megszülettem.

    Sikoltom, bár honom a semmi:
    Nem, nem bírom magam feledni!
    Akit a féreg-fogú föld rág,
    neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,
    neked sikoltom: Nem felejtlek,
    érted örök gyászban kerengek!

    S legyek bár egy a mindenséggel,
    a mindent legyűrő Egésszel,
    nem felejtem, hogy ott ki voltam,
    hogy akkor Én, Valaki voltam…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Fekete gallyon

    Fekete gallyon jégburok,
    tündér-üveg, nem földi.
    Jégburkos dió a kavics,
    nem érdemes feltörni.

    Öreg, fázós nagymamák,
    tudom én, nektek jó a hit.
    Én is jártam istenért,
    de az az isten nem hevít.

    Vad vagyok és nyers vagyok,
    bolond angyal, kegyetlen.
    Öregasszonyt ellökök,
    s lába elé lefekszem.

    Nyár, ha igéz messziről:
    ideér, jönni kell neki.
    Minden kabátot szögre tétet,
    szívemet bizsergeti.

    Én a hittel ráérek:
    nyekergő cipőm hóban jár.
    Halál minden lépésem:
    éppúgy lehetne rózsaszál.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Juhász Gyula: Flagellánsok éneke

    Hitvány hús, mely bűnre vittél,
    Elporladó, elrothadó,
    Az ostorok csapása ímé
    Gyönyör fejében bús adó.
    Pattogjatok, csattogjatok
    Szilaj csapások, szeges kínok,
    Szenvedd, hitvány hús, mit szenvedtek
    A szomorú, a szent martírok!

    Az álmainkat bűnre váltja
    Az asszony teste, a fehér,
    Izzó, gonosz, szép látomások
    Gyúlnak, ha forr a kerge vér.
    Pattogjatok, csattogjatok
    Kemény csapások, drága kínok,
    Szeresd, hitvány vér, mit szerettek
    A szomorú, a szent martírok!

    A Sátán jár körül e tájon,
    Keresve, hogy kit nyeljen el,
    Vigyázzatok, virrasszatok mind,
    Mert jaj, ha az Úr jönne el!
    Pattogjatok, csattogjatok
    Boldog csapások, édes kínok,
    Halj meg, kevély test, mint meghaltak
    A szomorú, a szent martírok!

    Forrás: MEK

  • Csukás István: A nagy, édes nyári szeretkezések

    A nagy, édes nyári szeretkezések!
    A lehúzott redőny mögött, mint a tigrisek,
    csíkos bőrrel, villogó foggal, elzuhanva,
    majd föltámadva; dzsungelként lélegzik
    a szoba, forró leheletben páfrány ring,
    csigolyafüzér levelekkel, a vázában szomjan
    hal a rózsa, szép nyaka lehajlik megadóan,
    a mennyezeten monszun áramlik, egyszer
    a tenger felől, egyszer a tenger felé,
    lágy szárnyakat lebbent a levetett ruha,
    gyalogló hattyúk a földön, moccanatlan
    hullámverés, az önkívületi szünet alatt vonuló,
    a szoba puhán szétválik nőneművé
    és hímneművé, egy nem mérhető, boldog
    pillanatra két arcát mutatja, egy,
    csak megsejtett boldog pillanatra anya
    és apa lesz, fiú és lány lesz egyszerre minden,
    mámorosan visszaosztódunk az első sejtig,
    a tökéletes egyszerűségig, már nem vagyunk,
    csak együtt a kettő, kezünk, lábunk, mellünk,
    combunk, ágyékunk egymásba hatolva, egymással
    elkeveredve, magunkat szeretjük s magunkat
    simogatjuk a másik kézzel, magunkat
    csókoljuk a másik szájjal, bennünk a világ
    görcsösen egyesül, mi szétválunk férfivá
    s nővé, a szoba egybeolvad, kihűl, idegen
    lesz, fázunk, józanul öltözünk őszbe, télbe.


    Forrás: MEK