Címke: történelem

  • Adolf Meschendörfer – Erdélyi elégia

    Másképp zeng a kút itt, másként fut az idő.
    A csodálkozó fiú korán borzongva nő.
    Apák csontja porlik a kriptafal mögött,
    egyre csak hullnak az órák, hulló kövek fölött.

    Kapun a címert látod-e? Elfonnyadt rég a kéz.
    Népek jöttek és mentek, nevük semmibe vész.
    De holtak felett arat az istenadta nép,
    s míg szőlőhegyére tart, közben sírokra lép.

    Más a március íze, a széna szaga más,
    másképpen cseng a szív szava s a hűségvallomás.
    Vörös hold, számos éjen egyetlen hű barát,
    megsápasztja az ifjak naptűzte homlokát,

    belengi, mint a nagy halál borzongató szaga,
    mint zöldes alkonyatban a tölgyfa bölcs szava.
    Érces ragyogással futnak az évek elő,
    szeptember érkezik már. A fürtöt érlelő.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Babits Mihály – A könnytelenek könnyei

    Szavak, ti mondatlan szavak,
    meddig biztassalak?
    Mit ültök rokkant ajkamon,
    mint dermedt madarak?

    Avagy enyémek vagytok-é,
    vagy, rámbízott sereg,
    apáktól és egy nemzettől
    örökbe nyertelek?

    Jaj, a tábornak, melyben a
    hadsereg fogva – jaj
    a kasnak, melyben fájva nyüzsg
    s ki nem röpül, a raj!

    Szálljatok szét, gyötrő szavak!
    Mit zsongtok itt nekem?
    Minden füleknek szóljatok,
    és minden nyelveken,

    s zokogva, hajh, hogy annyi szív
    hiába onta vért,
    a könnytelenek könnyei
    legyetek a honért!

    Szemeink száraz fellegek,
    s miként az aszu táj,
    sivár a lelkünk, zsibbad és
    nem tudja már, mi fáj.

    Tél tél után, év év után,
    négyszer hajtott a galy,
    vakon, nagy kényszerek között
    harcolt a bús magyar.

    Harc harc után, nyár nyár után
    ötször lehullt a lomb:
    oly híven adta mindenét,
    s oly ingyen, a bolond!

    Ki vérünk ízét ismered,
    tégy vallást, karszti kő,
    s ki jól tudod jajunk szavát,
    vad omszki levegő,

    valljatok, magyar csillagok,
    védjétek a magyart:
    volt-e dalunk, vagy sóhajunk,
    mely nem békét akart?

    Mint aki méccsel intene
    balgán, a Nap elé,
    úgy lobogtattunk álmokat
    a Szeretet felé.

    Szemeink száraz fellegek,
    s miként az aszu táj,
    sivár a lelkünk, zsibbad és
    nem tudja már, mi fáj.

    Ó, mécsünk nem világított:
    házunk’ gyújtotta fel
    s gyűlölet pokla lett a hely,
    hol élni, halni kell.

    Szakadjatok ki, bús szavak!
    Sem élet, sem halál:
    egy őrült nemzet eleven
    megnyílt sírjában áll.

    S a sírt népek veszik körül,
    öröklő káröröm;
    és kígyó csúsz a sír fölött,
    de virág nem terem.

    Kígyók közt, marva, fájva, halld,
    a költő éneke
    s sziszegve rokkant ajkamon,
    óh népek nemzete,

    egy ezredévből, nagy világ!
    riadva, földadog –
    Hazámnak hangja, gyenge bár,
    de néma nem vagyok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: GELLÉRTHEGY

    Paloták közé ékelt sziklatömb,
    Ki emelkedsz a vén Duna felett,
    Óriás, kit rokon itt nem köszönt,
    S akihez méltatlan a környezet,
    Oroszlán-szirt, ugrásra készülő
    Ki át akartad szökni a Dunát,
    S kin mosolyog az alant elmenő,
    Tudván, hogy úgy sem ugrod soha át,
    Gellért keresztjét békén hordozod.
    Zordonságod hetvenkedés csupán,
    A világ megalázta homlokod.
    Én üzenetet hoztam most neked,
    Üdvözletüket bízták énreám
    Nagyapáid: az erdélyi hegyek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csoóri Sándor: Rejtett önarckép

    Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.
    Kunnak? spanyolnak? kistatárnak?
    Metszett szemmel csak mosolyogtam:
    röpdösött bennem egy madárhad.

    S a szárny is voltam és az ég is,
    arcomon túli arc a kékben;
    öklöm a Holdban: görcsös fétis,
    dúlt néger-isten a mesékben.

    Amit megéltem: az voltam én,
    naponkint más jaj, más öröm,
    a halál közelében nagy szél,
    nyársuhanás és hóözön;

    kihantolt hadseregek csontja
    ott, ahol a kamillásrétek
    emlékezve és undorodva
    ágyús telekbe visszanéznek.

    Bakonyerdő a vállaimnál,
    Prága és Varsó homlokfénye,
    ezeresztendős eső sétál
    elém egy májusvégi éjben

    s elázom benne, csontig ázom,
    borzas pünkösdirózsás férfi,
    vándor-arcom a másnapi szél
    napos égboltra kicseréli.

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: Széchenyi

    Szegény, lankadt lelkek, hova, hova csúszunk?
    Csak lefelé csúszunk, föl már sohse kúszunk
    uj idők árjával tehetetlen úszunk,
    régi partjainktól aggódva bucsúzunk.

    Régi nagy ujítónk, más ujító voltál
    harcod áldozat volt és eszményed oltár,
    eveződ viz ellen, ajakadon zsoltár
    tártál uj csatornát, hogy folyjon a holt ár.

    Hogy ne legyen posvány Magyarország földje,
    munkával vidúljon mezeinek zöldje,
    boldog legyen népe, áldott hegye-völgye.

    Nem lenne-e jobb még a Pruth és Szeret közt,
    mint sárban evezni tél és kikelet közt,
    tehetetlen korcs nép Nyugat és Kelet közt?

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Vörösmarty Mihály: A régi üdők emlékezete

    Tehát ezekre kelle jutnod, ó Haza!
    Hogy ön fiad tiporjon el,
    S pártos kezekkel tépje, fossza kebledet,
    Mely szűlte és nevelte őt?
    Hah! rút hasonlás! általad fogy a Magyar,
    Mérged csavarja őt alá,
    Úgy hogy ne lássa majdan a dicső Eget,
    Holott ragyognak Ősei,
    S őrülten a vitézi tűz helyett dühös
    Pártok vezessék fegyverét;
    Hogy más kegyéből várja a magasztalást,
    S nem szíve, karja adja meg.

    Ha valaha (ments meg Nemzetemnek Istene!)
    Így elfajulna a Magyar,
    A vad Tatár még kétszerezve táborát
    Ismét rohanjon ellene,
    S minden veszély, melyet kiálltak Ősei,
    Szálljon fejére, s döntse meg;
    Előbb, hogysem felejtse férjfi érdemét
    És rút alázat nyomja le.

    O! ezt kívánom én, ha tán utóbb imígy
    Megrontna pártos érzeted,
    Hogy férjfi korban, nem gyalázatok között,
    S lassan fogyasztó módokon;
    Hanem iszonyú fölséggel a villám szerint
    Tünj el, dicsőn halj, s vessz magyar!

    Ekkép beszélt elkeseredetten egy Hazafi
    Látván Hazája térein
    A sok Magyart, kit átkosan teríte le
    Külső segéddel a Magyar.
    Így szólt: utánna jajdult a vidék szele,
    S rá zúga egy bús fergeteg;
    Irtóztatón morgott szavára a hegy is,
    És hármasan dörögte vissza: „vessz Magyar!”

    Forrás: Arcanum

  • Jókai Anna – Ima Magyarországért

    Öregisten, Nagyisten
    nézd, hogy élünk itt lenn
    katlanba zárva
    csodára várva
    csöbörből vödörbe magyarok.
    Itt élünk se élve se halva
    hurrá a vödörben hal van
    süthetünk szálkás kis pecsenyét
    a friss húst viszi már a fürge menyét
    körben a bozótból
    ragadozók szeme villog
    az elhevert csordákon
    áldozati billog.
    (csitt, csak csendesen, ne kiálts,
    mormold csak, mormold az imát)

    Öregisten, Nagyisten
    ha Te nem, ki segítsen?
    Sovány lakomára
    nohabort kínáltak
    s akik ezt megitták
    bódultakká váltak.
    (… csak csendesen, ne siránkozz,
    halkan szólj elkábult hazánkhoz)

    Öregisten, Nagyisten
    érted sóvárog ma minden
    akik hortyognak szanaszét
    vagy éberen vigyáznak
    síkos savas eső alatt
    biz egyformán áznak.
    (… csak csendesen, mind aki lázad,
    báránybőr jelmezben figyelik a házad)

    Öregisten, Nagyisten
    erősíts a hitben
    hogy ami késik
    azért el nem múlik
    él még a Te nyájad bárha szőre hullik.
    (… csak csendesen, nem használ a lárma,
    mostohaszülők közt még árvább az árva)

    Öregisten, Nagyisten
    más remény nincsen
    mint igazad, kegyelmed
    hogy Te szabj végül rendet
    maradék országnak
    adj életes kedvet
    a lecsonkolt többit
    gyógyítgasd ne engedd
    önnön gyilkosává válni –
    haza kell találni!
    (… csak csendesen, mert vád alá vesznek,
    jönnek janicsárék, kerék alá tesznek)

    Öregisten, Nagyisten
    nem hoztak, de vittek
    a vak lóra azt hazudták bátor
    suba alatt kupec lett a pásztor
    műdalokkal altat nejlonfurulyája
    dagonyáztat minket langyos pocsolyában.
    (… csak csendesen, ne élvezd a táncot,
    csörgesd csak, csörgesd a vattázott láncot)

    Fájdalomban boldog régi jó Patrónánk
    hegyeink elcsórták, eladó a rónánk
    fulladunk a füstben a folyónkban cián
    sorvasztja a lelkünk a ránk tukmált Isten-hiány
    mértékadó értelmiség minden mérték nélkül!
    hóhér a halottal cinikusan békül
    dús szobákban álparasztok
    a búzát égetik ők nem harasztot
    melósvezér nyüszít, uszít
    munkásember helyben fut itt
    a hajléktalant rendőr verte
    shoppingcenter országszerte
    mocskos pénznek nincsen szaga
    gaztól rabolt s gaz lett maga
    és a művész? búsan kérded
    megvették a tehetséget
    sirasd őket Ősi Anya
    zsoldospénznek sincsen szaga
    (… csak csendesen, hagyd Krisztust ítélni,
    végtelen időben mindenkit megtérni)

    Öregisten, Nagyisten
    kit kövessünk s kit nem?
    Érlelj az eszmében de a rögeszmét távoztasd
    hisztériát űzz el indulatunk meghagyd
    a reánk szabott leckét beteljesíthessük
    gőgösek se legyünk kétségbe se essünk
    nácítudat, bolsitudat
    csak álarc a Szörnynek
    egyképp meggyötörtek
    lám egymásra törnek
    gonosz század elment
    nehéz évek jönnek
    melegítsd eszünket, okosítsd szívünket,
    biztass hogy a testvérharc megszűnhet
    göngyöld e földgolyót, írjad köntösébe
    édes hazánkat annak is kellős közepébe
    a lapulást-alkuvást váltsa már valódi béke…
    Annyi gyalázatos koron át
    őrizd meg számunkra misztikus koronád.
    (csak csendesen, akinek füle van, hallja;
    a látónak látható, hasad az Ég alja)

    Öregisten, Nagyisten
    mit akarjunk s mit nem:
    törvényed vezessen
    hogy e kis nép oda ne vesszen
    át ne lyukadjon helyünkön a térkép
    ki ne radírozzon a világi lét végképp
    serkentsd fel szolgád, a Magyarok Istenét
    kend meg könnyektől elhomálylott szemét
    küldd le a magasból újra e véres-veres földre
    tartsd köztünk szellemét most és mindörökre.
    (A Születés előtt túl hosszú volt az Ádvent
    – hiszen az életünk hovatovább ráment –
    mielőtt nem késő, Te mondd ki az Áment.)

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • Choli Daróczi József – Cigány passió (részlet)

    Cigány asszony monológja
    (Az 1. felvonás 1. jelenetéből)

    Társszerző: Nagy Gusztáv

    Onnan indultam
    én is:
    a vadvirág-lángokban rejtőző
    árvák földjéről,
    hol szomorú tüzekre olvassák
    bánataikat az anyák
    mellükön éhes csecsemőkkel,
    suttogva Mária nevét,
    vándorolva
    márványfagy telekkel
    nyöszörgő keréknyomnyi hazákban,
    csillagfény-ázzománcos hajolva
    éjjel sátrakban
    rejtőzve,
    kuporogva várva
    a Megváltót.

    Mi lesz
    velünk, Uram,
    a jövendők mit hoznak?

    Angyalaid
    csendőr-éveket
    hoznak?

    S mi lesz
    teveled, Uram,
    neked az évek mit hoznak?

    Kereszteket
    ácsolnak,
    Uram?

    S mi lesz
    a kis
    népekkel,

    koponyaheggyé,
    Auschwitzi hamuvá
    válnak, Uram?

    S az emberiséggel
    mi lesz,
    Uram?

    Milliárdoknak
    a jövendő ezredek
    mit hoznak?

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Baka István: Előadás után

    (После спектакля)

    Mint Saljapin a Don Carlos után
    Úgy lopakodtam haza tegnap este
    Bár nem dörögtek ágyúk és talán
    Célgömb se kószált tarkómat keresve

    Mégis szorongtam s úgy gyötört a bú
    Hogy én is az Escorialba vágytam
    Bár nem vagyok Fülöp s a savanyú
    Erzsébettel sem osztanám meg ágyam

    Talán szuronyt szegezve lenne jó
    Rohanni basszus-hangú ágyuszóra?
    Inkább Fülöp s az inkvizíció
    Mint Posa márki uljanovi póza

    Saljapin aznap mint atya s király
    Don Carlosszal leszámolt volna végleg
    De közbeszólt egy véresebb viszály
    Mit ő nem értett és ma más sem ért meg

    Félbeszakadt az az előadás
    Az utcák operája hangosabb volt
    Így hát ki nyerte meg ma is vitás
    Apák s fiúk között a régi harcot

    Hogy így esett ne vádold Saljapint
    Ágyúk a basszusánál öblösebbek
    Lelépett hát a színpadról s a kínt
    Azok folytatták kiktől jött az ötlet

    Hogy talpra állítsák a fejeket
    Mint Hegelt Marx eltöltve hetven évet
    Míg összeállt a Matrjoska-sereg
    Egymásba visszadugható vezérek

    Mint Saljapin a félbeszakított
    Don Carlosról mentem haza lopódzva
    Ágyú se szólt Maxim se kattogott
    Éreztem mégis üthet még az óra

    S ránk villan újra Iljics fogsora
    A jövendő-protézis Auróra

    Forrás: DIA — PIM

    október 25-én (november 7-én) este F. I. Saljapin Fülöp király szerepét énekelte egy pétervári magánszínházban, miközben megkezdődött a Téli Palota ostroma. Az előadást nem tudták befejezni; a művész az egymásra lövöldöző vörös- és fehérgárdisták elől bujkálva menekült hazáig.

  • Baka István: Oroszország asszonyaihoz

    (К женщинам России)

    Asszonyok védték – a Bocskarjova-
    Osztag – a Téli Palotát,
    S Kerenszkij is, hogy futnia
    Kellett, mit rántott fel? Női ruhát.

    Harcba az álnok, durva, férfi
    Bolsevikkal ki szállt? „Das ewig
    Weibliche”! S hogy kihunyt a fénye,
    Vakon bolyongunk hetven éve.

    Lapátos, köpködő, pufajkás
    Menyecskéink volnának Éva
    Leányai? A hattyú markáns
    Szerszámát értük fogadta be Léda?

    Otromba férfizajtól és kenő-
    Olaj szagától kótyagos fehérnép,
    Ha benned olykor fölragyog a Nő,
    Letérdelünk előtte önként.

    Nem, addig nem lesz boldog újra
    Oroszhon, míg trónjára nem
    Nőt ültet (lenne bár oly kurva,
    Mint Katalin volt) a Történelem.

    Forrás: DIA — PIM