Címke: történelem

  • Ady Endre: KRÓNIKÁS ÉNEK 1918-BÓL

    Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
    Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
    Bűnösök és jók egyként keserűlnek
    S ember hitei kivált meggyöngűlnek.

    Ember hajléki már rég nem épűlnek,
    Szívek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,
    Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,
    Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.

    Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
    Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek,
    Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek
    S mégis idegen pokol lángján sűlnek.

    Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,
    Itt most már minden leendők gyérűlnek,
    Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
    Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek?

    Hegedűs fickók többet hegedűlnek,
    Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,
    Rút zsivány-arcok ékesre derűlnek
    S ijjedt szelidek szökve menekűlnek.

    Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek,
    Emberségesek igen megréműlnek,
    Ifjak kik voltak, hoppra megvénűlnek
    S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.

    Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,
    Labdázó fiúk halálba merűlnek,
    Ős, szép kemencék sorjukba elhűlnek
    S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.

    S szegény emberek mégsem csömörűlnek,
    Buták, fáradtak és néha örűlnek,
    Szegény emberek mindent kitörűlnek
    Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.

    Szegény emberek ölnek és csak ölnek
    S láz-álmaikban boldogan békűlnek
    S reggelre kelvén megint megdühűlnek,
    Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.

    Halál-mezőkön bitófák épűlnek,
    Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,
    Unják a hullát, el- s vissza-röpűlnek,
    De az emberek meg nem csömörűlnek.

    Forrás: MEK


  • Ady Endre: Bujdosó kuruc rigmusa

    Tíz jó évig a halálban,
    Egy rossz karddal száz csatában,
    Soha-soha hites vágyban,
    Soha-soha vetett ágyban.

    Kergettem a labanc-hordát,
    Sirattam a szívem sorsát,
    Mégsem fordult felém orcád,
    Rossz csillagú Magyarország.

    Sirattalak, nem sirattál,
    Pártoltalak, veszni hagytál,
    Mindent adtam, mit sem adtál,
    Ha eldőltem, nem biztattál.

    Hullasztottam meleg vérem,
    Rágódtam dobott kenyéren,
    Se barátom, se testvérem,
    Se bánatom, se reményem.

    Már életem nyugalommal
    Indul és kevéske gonddal,
    Vendégséggel, vigalommal,
    Lengyel borral és asszonnyal.

    Lengyel urak selymes ágya
    Mégis forró, mint a máglya.
    Hajh, még egyszer lennék árva:
    Be jó volna, hogyha fájna.

    Áldott ínség: magyar élet,
    Világon sincs párod néked,
    Nincsen célod, nincsen véged,
    Kínhalál az üdvösséged.

    Elbocsát az anyánk csókja,
    Minden rózsánk véres rózsa,
    Bénán esünk koporsóba,
    De: így éltünk vitézmódra.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Szent Margit legendája

    Vallott nekem a Nyulak-szigete
    Regék halk éjén. Íme, a titok:
    Királyi atyja klastromba veté
    Legendák szűzét, fehér Margitot.

    Álom-leány volt: egy fojtott sikoly.
    Ájulva hullt egy durva szó miatt.
    S robogtak a királyi udvaron
    Hajrázó, vad, bozontos férfiak.

    Nyugatról várt sokáig valakit.
    Nem vadbajszú, lármás, mokány nagyúr,
    Dalos, törékeny, halk fiú legyen,
    Asszonyos, kósza, könnyes trubadúr.

    Már régen várt s megbénult szíve.
    Zúgott a vár, prüszkölő kún lovak
    Hátán érkeztek hetyke magyarok.
    Ő nem jött: egy csöndes álom-lovag.

    Ő nem járt a Duna táján soha,
    Egy halk dalú és halk csóku legény.
    És Jézusnak áldozák Margitot,
    Ki ott halt meg a Nyulak-szigetén.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Feledjetek!

    Feledjetek, hisz jól tudtok feledni,
    szívetekben már nem gyúl láng soha,
    stréberkedő, nyomorult gyászmagyarkák,
    mit néktek az aradi Golgota?…

    Bánjátok is, hogy az a tizenhárom
    bolondul, balgán, könnyen elveszett?…
    Borítsátok, borítsátok a fátyolt,
    nyomorult módra csak feledjetek!…

    De lesz még itt a bosszú órájáig,
    lesz még itt szív, mely sohasem feled,
    hallunk mi még, hallunk zsoldos nyöszörgést
    a vértanúknak sírhelye felett.

    Lesz még itt ünnep, melynek órájában
    a büntető Igazság karja ver –
    és büszkén tűzzük azt a híres fátyolt
    a tizenhármak oszlopára fel.

    1899. október 4.


  • Szécsi Margit: A magyar Gulág

    Nem töri át táltos mese,
    a hétmérföldes csizma se.
    Nem a rácsos tábor-világ –
    ő: a sors, a magyar Gulág.

    Lélek ellen örök blokád,
    ő: a sors, a magyar Gulág.
    Frontális köd, köd-gyülevész,
    megőrül benne a vitéz.

    Szív nem nemes, szabály hamis,
    nyílt sisakod: halálod is.
    Ez az eleven nem-levés,
    az eleve elrendelés.

    A pénzváltók, a praktikák,
    a ríkató vastaktikák –
    hogyha kinek gyarmata vagy:
    kölkeidben is az maradj.

    Belepusztul ősöd, apád,
    ez a sors, a magyar Gulág.

    Jaj, aki tarkódon tapos,
    a nép legyen alázatos!
    Jaj, cinikus zsoldos-golyók…
    Ezer év itt a büntetés.

    Ne-tudd-ki-vagy kitüntetés –
    megölt múltunk: magyar Gulág.
    S kidobják a dögcédulát.


  • Illyés Gyula: Október 6.

    Kezét – mert ő ölt, maga a király –
    egy nép arcába törölte bele.
    Nem volt e földnek Petőfije már!
    Így kezdett lenni Ferenc Józsefe.

  • Benedek Elek: Az aradi tizenhárom

    Tizenhárman voltak. Mind hősök valának.
    Magyar szabadságért bátran harcolának.
    Százszor is rohantak a hősi halálba,
    Kard nem fogta testük, golyó nem találta.

    Csuda történet ez. Hihetnéd mesének.
    Bár elől harcoltak, el mégsem esének.
    Ellenség sorában kardjuk utat vágott.
    Magyar módra védték a szent szabadságot.

    Haj, de Világosnál magyar ég beborult!
    Még a muszkának is szíve összeszorult.
    Kardot ketté törték a magyar vitézek.
    Felleg közül a nap rájuk sírva nézett.

    Dicső halállal kik meg nem halhatának,
    Szívöket szaggatá szörnyű nehéz bánat.
    Óh, de jó azoknak, akik nem láthatják,
    A hősök kezére bilincset mint rakják!

    Pereg a dob, pereg, vajon miért pereg?
    Hát az a sok ember vajon mért kesereg?
    Azért dob pergése, emberek sírása:
    Tizenhárom hősnek sírját hóhér ássa.

    Szent szabadságért kik harcoltak nagy bátran,
    Közös lett a sorsuk szörnyű, csúf halálban.
    Golyó, kötél hősnek, a hősök hősének!
    S nem szólhat sírjukon a halotti ének.

    Óh, de bús történet! Ennek társa nincsen.
    Egyszer enged ilyet megesni az Isten.
    Azért engedi meg, hogy tegye próbára
    A népet, kit szeret: válik-e javára?

    Nagy a bölcsességed, Isten! Mérhetetlen.
    Megérté a magyar, mi volt érthetetlen.
    Szörnyű volt a próba, néped kiállotta,
    Te láthatod, Uram, nem halt meg alatta.

    Magyar vitézségnek híre messzeszállott,
    Sok s nagy szenvedése mind javára válott.
    S hol rémlett a hősök zord akasztófája,
    Nyílik a szabadság vérpiros rózsája!

  • Illyés Gyula: Széchenyi

    Nekünk, kiknek a vég, a bomlás ismerős,
    a döblingi alkony, ahogy
    a szürke ég megforr, bugyogva úgy viszi
    a napot, mint fövő tojást
    s a próbált lélek, érezve a sors szelét,
    fölnyúlik, mint a láng szakad
    s a szakadó lelkű férfi, népe fölött
    (hogy összefogja még magát)
    magához vonja mind a bajt, a szenvedést
    (mellyel kis nép is egy világ) –:
    Krisztusként, zsákmányával széttárt karja közt
    a végtelent ölelve küzd –

    nekünk, kiknek a számadás is ösmerős,
    a legutolsó, amikor
    a düh könnycseppjén át a táj megfintorul,
    pisztoly-lyuk kél föl hold helyett
    s midőn a lélek – legyen teljes már a kép! –
    a jaj előtt, hogy „nem birom!”
    zsoldost, pribéket, eszelős csürhét teremt,
    köpjék rá önnön vádjait,
    mocskolják fönnen azt a tiszta szenvedést
    (hisz hasztalan volt, hasztalan!),
    hogy jajszavát, ha feltör mégis, hát röhej,
    szitok, üvöltés fojtsa el –

    adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors
    az ő útját! – A félelem,
    a szégyen és önmardosás vad elemeit,
    mint gőzt – munkára váltani!
    hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett
    verejtékét simítsa szét,
    még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan
    s szájunkon, az eltorzulón
    kitörni e szó rángatódzik: „nem birom!”
    s a bomló lélek, mint a láng
    meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! –
    Az volt talán az istené.

  • Illyés Gyula: Nem menekülhetsz

    Lenéztünk a hajógépházba,
    ahol a dugattyúk között
    a fűtők futkostak pucéran
    s vörösen, mint az ördögök;
    a forró lég mintha valóban
    pokolból zúdult volna ki –
    Micsoda munka!… „Megszokták már”,
    szólt könnyedén mellettem valaki.

    Nyugszéken ültem a hajón már,
    csukott könyvemmel térdemen;
    kétfelől kéklő hegyek úsztak,
    ápolták megfáradt szemem.
    Dombok és felhők… megiratlan
    vers volt ez is, az utazás,
    futó képeit lágy ütembe
    fonta a lenti tompa dohogás.

    Úsztam a vízen, fönt a fényen,
    boldogan, hogy felül vagyok,
    költői szintjén a világnak,
    amely alattam békétlen dohog,
    izzad és köpköd fuldokolva –
    – Megszokták… – nyugtattam magam –
    Megszokták? – nyilalt belém ekkor
    a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan.

    Megszokták? – Meg tudtad te szokni
    – (volt benne részed) – a kapát?
    Emlékszel? Emlékezz apádra!
    mit szokott ő meg? A halált!
    Sorsa derekán mit szokik meg
    mind-mind – (hisz tudod) – a szegény?
    Kínlódva jártam föl-alá már
    a hajó lüktető födélzetén.

    – Bolond vagy – sziszegtem magamban.
    – Áruló! az vagy, semmi más! –
    csattan egy másik hang szívemben
    s tagolta egyre rá a dohogás.
    – Áruló! Hazug! Nyomorult vagy!
    Lapuló bérenc!… – Ha megint
    alul kerülnél, a fűtőkhöz:
    megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?…

    A korlátnak dőlve vívódtam
    s úgy éreztem, mintha apám
    fűtene lent, mint rég fűtött is
    napszámra a gróf birtokán.
    Mintha apám és minden ősöm
    dohogott volna ott alant,
    jajongott volna föl a sírból –
    Verte a rengő padló talpamat.

    Néztem kapkodva a vizet, a
    futó tájat, mintha velem
    már nem is ez a hajó futna,
    hanem a dohogó történelem.
    Mintha dühöngve, hányingerlőn
    az rázna, könyörtelenül
    tagolva a szót: nem feledhetsz,
    nem menekülhetsz – bárhová kerülj!

  • Illyés Gyula: Ozorai példa

    Ötven huszár volt akkor a Szabadság,
    annyi volt itt a nemzet, a magyar.
    És szembe, hozván a császár parancsát
    tízezer fő, tizenkét ágyuval
    végig a völgyön, a Sió lapályán
    rohamra készen – középen a híd.
    Egy fél országrész fordul vérbe-lángba,
    ha az a hídfő, az is elesik.

    Oh sármelléki törpe Thermopílé –
    Haloványul a legendás görög
    merészség és ravaszság a huszárok
    merészsége és nagy esze mögött.
    Megindultak – nem le, az ellenségre:
    a hegyre föl és másfél napon át
    kerülgették, csak járták körbe-körbe
    a vén Kálvária-hegy derekát.

    A hegy mögött, mint színfalak mögött, még
    csizmát és csákót is cseréltek ők.
    Előbb huszárok, most bakák vonultak
    a hüledező ellenség előtt,
    mely várta, várta rettegve, mikor dől
    nyakába az a tenger népözön.
    Húsz tűznél főzték a gulyást a lányok
    a másik hegyen, a Tükörcsösön.

    Megdördült ott lenn végül is az ágyú,
    hetedhatárig körözve szavát.
    Kihullt a sorból fenn egy-egy huszár, de
    a többi csak járt, csak vonult tovább.
    Míg fel nem tüntek baltákkal s üvöltve,
    mint a nádasok csikasz kölykei,
    a pusztaiak… s a szemközti dombon:
    Dégről Perczel, Szilasról Görgey!

    Szorító, Lődöző, egy-két dülőnév
    hirdeti csak, mi történt azután.
    Minthogyha ott lettem volna, merengve
    ülök az őszi, vén Kálvárián.
    Vadászkutyám elnyúlva vár, a puskát
    papírral cseréltem föl térdemen.
    Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek
    bozótját kémleli tekintetem.

    Hegyre kerültünk… vagy hegyre szorultunk,
    barátaim, de megritkult sorunk!
    S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk
    az édes ország, melyért harcolunk;
    s be ingatag a hídfő és be hangos
    az ellenség!… hogy tódul már felénk!
    Még rejti gyáván – változik a harcmód –
    de látom én már minden fegyverét!

    Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is,
    ha a veszély, mint zápor megered:
    játsszuk már végig halálos mosollyal
    a ríkató-vidító szerepet.
    Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még
    ezrek dalaként fújva énekünk –
    Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön –
    Legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.