Kőország
kővilág
kőfákon
kő az ág
kőágon
kőmadár
kőtolla
hulldogál
Kővirág
kőfelhő
kővölgyben
kőpatak
kőhegyen
kőerdő
kővízben
kőhalak
Vénségеs
kőjuhász
kőnyájra
ő vigyáz
köréten
kőjuhok
fű is csak
kő jutott
Kőégen
kő a nap
kisbojtár
bújj elő
ostorod
kapd elő
s kő kövön
nem marad!
Forrás: PIM
Véremen hintáztál,
szálltál szívemen.
Széllel kerítettelek:
szabad voltál, szerelmem.
Leveles ujjakkal
kerestem homlokod,
mint térdelő bodza
kérlel ablakot.
Gyökerek közt gyalogút,
hemperegtem érted,
porban, egek harmatában
kérleltem a térded.
Tördelt téli vaspatkó,
gyalult vihar éle,
– arcom kintről ráfagyott
ablakod jegére.
Lámpa voltál, vetkeztél:
tollászkodó csillag.
– Csókoltam forró sebét
levett szárnyaidnak.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Harangszó ver szíven:
mintha bennem zuhogna.
Hol vagy mellőlem? Hiányzol.
Minden Téged kérdez;
ha madár szól,
hol hagytalak? – rámszól.
Milyen messze vagy!
Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
s bármit mondhatok,
nem hallom csak a Te hangodat.
Te vagy az el nem ért vidék,
melyet bejárni vágyom,
a hegyentúli ég,
hegyekből kibukkanó tenger,
hajózható láthatárom.
Bezárt szárnyaid
bennem fájnak,
sírásaid
mindenütt elérnek,
fűzfáim alattuk áznak.
Bennem egy hegedű
érintetlenül,
– óvja puha bársony.
Csodafád vagyok,
ha rád gondolok – virágzom.
Mi él, éltet
– Neked virít.
Kristályként bezár
sorsom magába,
s rózsaként kinyit.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Garami Ernőnek küldöm.
Utólszor raktak katonákat,
Pandúrt s vérebeket nyakunkba:
Végig-kacag vidám testünkön
Győzedelmes tervünk: a Munka.
Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek,
Rabságok, sebek, búk és keservek
Izzadtságos, rossz magyar földjét
S ha most támadunk, le nem vernek.
A csúf Halált itt vetették el
Soha-soha ki-nem-kelésre
És ma mégis a Duna-tájon
Legbujább a harag vetése.
S itt liheg a Halál virradatban,
Mint szabadulás hite a rabban,
Ez a legkülömb élet-sejtő
Ma nálunk jár-kél legvigabban.
Néztek bármerre, sorsot láttok
És isteni robbantó kedvet,
Élettel-kináltak aggódnak
S buta haldoklók lelkesednek.
Nép készül az ó selejtes bűnre
S mielőtt a régi mód letűnne,
Már összefogva az új itt áll
Glóriásan és fölkészülve.
Minden a Sorsé, szeressétek,
Őt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.
Mert ő is az Idők kiküldöttje,
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja,
Ez a világnak nem közösse.
Bécs, babona, gróf-gőg, irigység,
Keletiség, zsandár, alázat,
Egy Isten se tudná lefogni
Ereinkben ma már a lázat.
Ma még tán egymást összetévesztjük,
Holnap egy leszünk, észre se vesszük,
Ölés s tisztítás vágya gyúlt itt,
Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.
Hallgassátok az esték zümjét
S friss sóhaját a reggeleknek:
Budapestnek futós utcáin
S falvak csöndjén dühök remegnek.
Süpped a föld, ha súlyosat hágunk,
Olyat látunk, amit sohse láttunk:
Oldódik a nyári melegben
Fagyos, keserves magyar átkunk.
Eljött hát végre a pusztánkba
Isten szent küldöttje: a Sátán.
Szüzek voltunk a forradalmak
Magas, piros, hős nászi-ágyán.
De bőrünk alól kisüt lobogva
Már vérünk, e bús, mindeddig lomha.
Csönd van, mintha nem is rezzennénk
S rohanunk a forradalomba.
Forrás: MEK
Az ő testét s az enyémet is,
Óh, tavasznak sokfajta nedve,
Száguldjátok be vetekedve.
Kicserélődve, fiatalon,
Szomorú kedvvel, víg haraggal
Legyünk mi két kárhozott angyal.
Legyünk a Tavasz gyermekei,
Kik arcukat vetik az Égnek,
Kik nedvesek s mégis elégnek.
Csönd legyen akkor az Ég alatt,
Bomolva, szökve, válva rügybe
Mi leszünk a Tavasznak üdve.
Mi legyünk akkor az Ég alatt
A legszebb két tavaszi jószág,
Túlzás, betegség, de valóság.
Forrás: MEK
Az éjjel lassan visszahullt,
akár a vízbe dobott kő.
A fény még reszket a háztetőkön,
mint valami félénk madár.
Az utca álmos, a levegő tiszta.
Egy asszony az ablakban kávét kortyol,
s nézi, hogyan nyitja ki a világ
a szemét – lassan, hangtalanul.
Nem történik semmi.
Csak a hajnal jön,
úgy, ahogy mindig jönni szokott:
észrevétlenül, mégis mindent megváltoztatva.
Felhők vonulnak,
de mögöttük ott a nap.
Csak el kell hinni,
hogy nem tűnt el.
A föld mélyén rügyet álmodik a fa,
a hó alatt már mozdul a zöld.
Az élet sosem felejt el visszatérni,
csak néha elbújik,
amíg mi siratjuk.
Tavasz lesz újra.
Nem ugyanaz, mint tavaly,
de tavasz –
mert valakinek hinni kell benne.
És ha nem maradt más,
legyen az az ember én.
Ne hagyj a csontokon állnom,
te ragadj vállon,
vonszolj szobádba,
engem keresztfát
fektess az ágyra,
el innen, el
fénybe,
mesébe,
forralt borhoz,
térdemről csupa dér
csokrokat oldozz,
nyakamról koszorút,
gyászszalagos hámot,
roskaszd le rólam
fekete zászlóruhámat,
húzz-vonj szobádba
holtak madarától,
ezüstbetű-hemzsegésből,
jég-gyöngy-szaharából,
átváltoztass,
életre mozgass,
idomíts a létezéshez,
törhetetlen értelméhez,
szádban a mézhez,
piros almádhoz,
küszöbödön rikogatva
romboltatást, romlást
kiátkozz,
láng, te szerelmes,
fűtsd át a lelkem,
tündér,
tündér,
segíts kitelelnem!
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
