https://verskucko.com

Címke: Váci Mihály

  • Váci Mihály: Pipacsok a búzamezőben

    Búza, búzakalász!
    véle szél hadonász:
    hajlik, lengedezik,
    amíg cseperedik.
    Búza, búzakalász.

    Színe még nem arany:
    mint a fű, csak olyan.
    Szerte búzamező
    zöld színben repeső,
    – színe még nem arany.

    Amíg érik a mag,
    lassan, jó nap alatt,
    – könnyű kis pipacsok
    szirma, lángja lobog,
    amíg érik a mag.

    Messze virítanak.
    Lenge szirmaikat
    rázva vérpirosan,
    mag felett magasan,
    messze virítanak.

    Tőlük piros a táj!
    „Íme itt van a nyár!”
    Őket nézegetik,
    szép csokorba szedik.
    Tőlük piros a táj.

    A zöld búzamezők,
    észrevétlenek ők!
    De lehull a pipacs,
    s felragyognak a nagy
    érett búzamezők!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Minden Teérted

    Minden Teérted, minden csak Tenéked.
    Veled vitázik minden gondolat.
    És mindenik csak tebelőled éled,
    te vagy, kit szoroz, kivon, összead

    az elme, – pontos összeg csak tevéled
    lesz a világ: – tökéletes, ha vagy!
    Míg észreveszel, látsz – csak addig élek
    benned, veled hiszem még harcomat.

    Épülő sorsod világot megértet
    velem – s milliók sorsára mutat:
    szerelem bennem már csak érted ébred,

    s csak tetőled kelhet bennem harag.
    Te bátoríthatsz csak, hogy másokért éljek:
    így adva – csak tenéked magamat.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Tiszta és jó

    Csak megmutatták, és most jobban fáj, hogy
    egy pillanatra láttam a világot,
    csak annyira, hogy pontosan lemérjem,
    – mi az, amit nehéz lesz már elérnem:

    mindent, miről a kitárt messze hírt ad,
    barátokat, kik asztalukhoz hívtak,
    s közös beszédünk egy dologról áradt:
    a bort dicsértük és az éjszakákat,

    zenét imádtunk lámpák fénykörében,
    lelket a más nyelven írt költeményben,
    a szót ízleltük, – ki-ki a magáét,
    dúdolva csak, kavargattuk a kávét,

    néztük – a cigaretta hogy virágzik,
    és morzsolgattuk a csend bóbitáit.
    Beszéltünk, hogyha tudtunk, és ha nem, hát
    bolyongva, szótlan is értettük egymást.

    A boltívek alatt, a századok hajói
    mélyén be jó volt egymásba karolni.
    Ó, ezeken a néma, hosszú, csendes
    perceken hányan nőttek a szívemhez!

    Bocsássatok meg – de túl a határon
    mennyi megértő, szerető barátom
    került, s habár csak csúfoltam a nyelvet,
    milyen hamar megérezték a lelket!

    A lobogás a fontos ott, a láz szép
    áramai, a szemben égő szándék,
    a sugárzó öröm, mely leplezetlen
    kérezkedik szívükhöz a szemedben:

    az idegen szomja, a hívó vágy, hogy
    mindenki külön öleljen magához!
    És érezzék egy kézfogásról rólad,
    hogy jót akarsz, és te is tiszta, jó vagy;

    s egy tekintetük elhitesse véled:
    – szép dologért élsz – és érdemes élned.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött versei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Valami nincs sehol

    Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
    — valamit minden nap elmulasztunk.
    Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
    — s valamit minden tettben elmulasztunk.
    Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
    — s valamit minden csókban elmulasztunk.
    Mert valami hiányzik minden ölelésből,
    — minden csókból hiányzik valami.

    Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
    — minden szerelemből hiányzik valami.
    Hiába verekszünk érte halálig: — ha miénk is,
    — a boldogságból hiányzik valami.
    Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
    — az életedből hiányzik valami.
    Hiába vágysz az emberi teljességre,
    — mert az emberből hiányzik valami.

    Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
    — mert az Egészből hiányzik valami.
    A Mindenségből hiányzik egy csillag,
    — a Mindenségből hiányzik valami.
    A Világból hiányzik a mi világunk,
    — a Világból hiányzik valami.
    Az égboltról hiányzik egy sugár,
    — belőlünk hiányzik valami.

    A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
    — talpunk alól hiányzik valami.
    Pedig így szólt az ígéret a múltból:
    — „Valahol! Valamikor! Valami!”
    Hitették bölcsek, hitték a hívők,
    — mióta élünk, e hitetést hallani.
    De már reánk tört a tudás: — Valami nincs sehol!
    — s a mi dolgunk ezt bevallani,

    s keresni azt, amit már nem szabad
    senkinek elmulasztani.
    Újra kell kezdeni mindent,
    — minden szót újra kimondani.
    Újra kezdeni minden ölelést,
    — minden szerelmet újra kibontani.
    Újra kezdeni minden művet és minden életet,
    — kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

    Újra kezdeni mindent ezen a világon,
    — megteremteni, ami nincs sehol,
    de itt van mindnyájunkban mégis,
    belőlünk sürgetve dalol,
    újra hiteti, hogy eljön
    valami, valamikor, valahol…

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Váci Mihály: Szelíden, mint a szél

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    feltámadtam a világ ellen,
    dúdolva szálltam, ténferegtem,
    nem álltam meg – nem is siettem,
    port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
    cirógatott minden levél.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    minden levéllel paroláztam;
    utamba álltak annyi százan
    fák, erdők, velük nem vitáztam:
    – fölényesen, legyintve szálltam
    ágaik között, szép suhanásban,
    merre idő vonzott s a tér.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    nem erőszak s akarat által,
    ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
    áradtam a világon által,
    ahogy a sas körözve szárnyal:
    fény, magasság sodort magával,
    szinte elébem jött a cél.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    a dolgok nyáját terelgettem,
    erdőt, mezőt is siettettem,
    s a tüzet – égjen hevesebben,
    ostort ráztam a vetésekben:
    – így fordult minden vélem szemben,
    a fű, levél, kalász is engem
    tagad, belémköt, hogy lebben,
    a létet magam ellen szítom én.

    Szőkén, szelíden, mint a szél;
    nem lehetett sebezni engem:
    ki bántott – azt vállon öleltem,
    értve-szánva őgy megszerettem,
    hogy állt ott megszégyenítetten
    és szálltam én sebezhetetlen:
    – fény tükrözök csak, sár nem ér.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    jöttömben csendes diadal van,
    sebet hűsít fényes nyugalmam,
    – golyó, szurony, kín sűrű rajban
    vüvített át, s nem fogott rajtam,
    s mibe naponkint belehaltam,
    attól leszek pusztíthatatlan,
    a szelíden győzök, mint a szél.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Váci Mihály: Mondd, Kedvesem, milyen a tenger?

    Mondd, Kedvesem, milyen,
    milyen a tenger?
    E parttalan zokogás, mely térdet,
    ölet sosem lel.
    Milyen a part, hol most lábnyomod
    kagylóhéj-sora mélyed,
    ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
    megtelik már Tevéled.

    Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
    és milyen ott a szél
    hízelgése, milyen ott a magány:
    szomorú ott az éj,
    ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
    és milyen ott a sírás?
    Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
    s ha jön, honnan jön érte hívás?

    A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
    lőttszárnyú madarának
    milyen idomító nevet s milyen hessentő
    kereplőket találtak?
    Hogy mondják ott, ha fáj, – hogy panaszolják
    a karba-ölbe bújva: – félek!
    Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
    oly szorosak az ölelések?

    Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
    a hitnek nincs határa,
    a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant,
    félve kihordott halálra?
    Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
    kis fulladásra, mely magányos,
    botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség
    hiába ölel szerelmesen magához.

    Ne hozz nekem képet a kombinátok
    csodálatos lélegzetéről,
    ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
    szörnyek vibráló ihletétől!
    A tenger partjaira menj: – a fény, idő,
    az emberi lélek
    ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
    eszméletére ébredj:
    milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
    falánk éheit legyőzi rendre,
    milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
    mi bontja küzdelemre
    kitárult szárnyait, – ha nem köti gyáva kín,
    sok állati szükséglet,
    – milyen szél emeli, s merre emelkedik
    a súlytalanság állapotában a lélek?!

    Forrás: Magyarul Bábelben
    .

  • Váci Mihály: Kettesben önmagammal

    Aki voltam, milyen messze van tőlem!
    S aki leszek, az már milyen közel.
    Már utolér, mellém lép, támogat,
    és átölel.
    Bíztatva suttogja: Ne félj!
    Valahogy majd csak megleszünk.
    Hiszen szívünk marad a régi,
    s ketten talán csak megőrizzük
    az eszünk.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Váci Mihály: Kelet felől

    Utam kétezer éve lelt út:
    – szolgák, rabszolgák, vad nomád
    pásztorok, keresztesek, hajduk,
    kurucok hólepte nyomán
    jövök, – honnan a pórhadaknak
    élén, – mindig Kelet felől! –
    jött a Szabadság! – s forradalmak
    rügye volt minden zárt ököl.

    Itt néztek szét, lóról leszállva:
    – legelőnek jó lesz-e táj?
    Itt kezdődött nehéz próbája:
    – hazának milyen lenne már;
    s az első sátorfa helyére
    itt verték az első karót,
    s indultak ezer évet késve
    a földet és hont foglalók.

    A véres kardot mindig innen
    vitték körút habos lovon,
    és előbb állt meg itt a szívben
    tatár nyíl, dzsida, fájdalom.
    Ki láng volt – itt gyorsabban égett,
    – Apáczai, Csokonai! –
    Ki itt felállt: – nem hajtott térdet!
    rebellis volt, sehonnai.

    Itt dobta el a követ Toldi,
    mely kilenc százada nehéz,
    itt mert Matyi urat porolni,
    sárkányt ölni János vitéz;
    az Ér innen fut Óceánig,
    itt dobbant meg a Tiszta Szív,
    itt egy krajcár mindig hiányzik,
    mely őrök gyaloglásra hív.

    Babona, mák-tea, a szekták
    ölték a tört cselédeket,
    s nyomorultabban, mint a leprát,
    szenvedték szegénységüket;
    közös pitvar nyirkos földjére
    négy család köpte tüdejét.
    Ki innen jön: – a nép nevére
    görcs fogja ökölbe szívét.

    Baloldala ez a Hazának!
    – a szív is e tájra esik:
    botlásai itt jobban fájnak,
    vergődése is közelibb.
    Mint aknamezőn a harctéren:
    – e tájon fojtott dobogás
    van a dolgokba ásva mélyen
    s mindenben rejtett robbanás.

    Ki innen jön, az mind kevesli
    a költészet kis pózait,
    indul a had-utat keresni,
    merre elődök sorsa vitt;
    a nép szíve fölött megőrzött
    vörös rongyok után kutat,
    s hall kétezer éve rögződött
    vágyakat: vezényszavukat!

    Forrás: Váci Mihály összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Hol van…

    Hol van, amit kerestünk, és mi az,
    amit kerestünk, s ha megleltük,
    adott-e boldogságot, értelmes örömöt
    amit kerestünk és az volt-e végre
    a megtalált ajándék, amit kerestünk?
    És azt kerestük-e, amire vágytunk,
    azt kerestük-e hát, amire szükségünk volt,
    az volt-e a boldogság, amit kerestünk,
    a lét célja, értelme, az volt-e a lényeg,
    amit kerestünk, és kerestük-e végső
    erővel, és kell-e azt keresni,
    vagy csak mert nincs sehol soha, nem létezik,
    azért kerestük?

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Váci Mihály: És mi élünk!

    Élni, élni, élni, élni… – élni kell!
    Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet!
    Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve!
    Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,
    szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élni kell!

    Élni kell, mikor kimondják: – „Rák!” – „Gümőkór!”
    Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogni, felzokogni!
    Élni kell, ha tudatják: – „Létszámfeletti!”
    Élni kell, ha sziszegik: „Már nem szeretlek!”
    Élni kell, ha zokogják anyánk ágyánál: – „Későn jöttél!”
    Élni kell, ha hirdetik: – „Életfogytiglan!”
    Élni kell, ha dob pergeti: – „Golyó által!”
    Élni kell még, élni kell még pár óráig!

    Élni kell, bár tudjuk jól, hogy a világon mindenütt halálunk készül.
    Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak
    hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad!
    Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek!
    Élni kell, mikor már sokszor érezzük: – nem lehet élni!

    S élni kell, ha kuporgatva napot napra;
    élni kell, ha könyörögve, reménykedve: – egy tavaszt még!
    Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen,
    félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért!
    Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!

    És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk!
    Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve,
    betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt,
    szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élünk, élünk!

    Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak
    hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad.
    Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük – nem lehet élni!
    Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni!
    Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet!
    Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!

    Forrás: Magyarul Bábelben