https://verskucko.com

Címke: Váci Mihály

  • Váci Mihály: Áldott vagy Te

    Áldott vagy Te az asszonyok között,
    kinek szívét szaggatva járja át
    a fájdalom, hogy elveszik, akit
    imádsz, a férfit, az ácsnak fiát,
    a teremtőt, a csodákat tevőt,
    halászok és pásztorok mesterét,
    ki a pusztába ment, árva tanyák
    népe közé, nyírségi sivatag
    kísértőivel szembeszállani,
    kenyérré változtatni a sziket,
    ki felkereste a szántó-vetőt,
    szelíd barmai közt jászolra ült,
    bölcsek és öregek jöttek köré,
    hallgatták mezítlábas kisdedek,
    s visszaadta a vakoknak a fényt,
    süketeket tanított hallani,
    szavára a bénák fagyott keze
    felemelkedett s ökölbe szorult,
    akit a nép várt és akitől új
    országot vártak, új törvényeket,
    csodákat, nagy-nagy megvendégelést.

    Áldott vagy Te az asszonyok között.
    Kezed virágát tördeli a kín,
    könnyeid súlyos kalásza pereg,
    mert levették azt, akit te szeretsz,
    a fiadat, szerelmed, férjedet,
    – csúfolják Pilátus-ítéletek:
    kétségek, vádak, bogozott gyanúk
    töviseiből fonnak koronát
    feje köré, simító tenyerét
    átüti a robotok vasszege,
    keresztre vonják csürhe bajai,
    kezét, lábát, recsegő tagjait
    töri a törtetés, tülekedés,
    s végül kegyetlen átdöfik szívét
    a csalódások dárdahegyei,
    s ajkaihoz keserű ecetet
    nyújtanak fel csúfoló vigaszul.

    Áldott vagy Te az asszonyok között,
    ki megváltást szültél és új hitet,
    ki erőt adtál nékem – szólani,
    csodatevő erőt adtál nekem,
    s nagy térítő, hegymozdító hitet.
    Áldott vagy Te az asszonyok között,
    ki most is itt sírsz kínjaim előtt,
    míg sírok nyílnak, úgy remeg a föld,
    mindenki elhagy, elfut, csak Te nem!
    Bizony, íme a test megtöretett,
    meghurcoltatott, megaláztatott,
    a szellem, a megváltó akarat
    de keservesen elítéltetett!
    S megvert vagy Te az asszonyok között,
    mert anyaságod gyümölcse elhullt!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Végül

    Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
    csak szeressék!
    Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
    hogy ne szeressék!
    Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
    a szíve tessék!

    Fél egyedül. Csak karolják! – s már eltűri, hogy a szíve
    ne is tessék.
    Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
    hogy meg ne vessék.
    Egyedül az éjszakákat?! – Ó, nem, inkább eltűri,
    hogy meg is vessék.
    Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
    ezüstös karácsonyestét?
    Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
    és azt, mi lesz még?!

    Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
    – azt se, hogy szeressék.
    Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
    szeressen még.
    Legyen, aki megengedje: – rágondolva tölthessen el
    egy-egy estét.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Hegedű

    Értelme magvait a sorsom
    szétszórja már, mint záruló virág.
    Félelmeim úgy könyörögnek érted,
    mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

    Amerre lépek: szétterülve, törten,
    emlékeink hullt erdője zizeg,
    s levéltelen napjaim ágabogán át
    eget betöltve sóhajt a neved.

    Ordítanék utánad, de hiába:
    oly néma vagyok, béna, mint az állat,
    és mint a kő, mely megütött, s utána
    ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

    Hegedűként, felsodort idegekkel,
    kiszáradva és megfeszülve élek,
    oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
    sikolt, szikrázik belőlem az ének.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Ha érdemes, ha nem!

    Ma sem volt könnyű élni.
    Nem lesz könnyű sosem.
    De érdemes volt! – mindig
    érdemes lesz, hiszem!

    Nehéz – s el kell fogadni,
    ki szemben áll velünk,
    s azokat elviselni,
    kikkel menetelünk.

    Ütésük úgy eltűrni,
    hogy meg se tántorodj:
    – a túloldal ne lássa,
    mint hull szét táborod.

    Emelni, vinni vállon,
    ki gyenge s már kidől:
    s mert rá is jut erődből
    ledöfne – úgy gyűlöl.

    Naponként mosolyogni,
    kínban, azok között,
    kik összefenik szemük
    egy jó szavad mögött.

    Menni velük – már régen
    nem értük – csak azért,
    mert e sereg iránya
    valami célt ígért!

    Velük és ellenükre,
    annyi közt egyedül,
    – vívni, mégis azért, mi
    csak együtt sikerül!

    Mindez ma sem volt könnyű
    – s nem lesz könnyű sosem –
    de törvény előtt vállalt sors ez,
    ha érdemes, ha nem!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Két szívdobbanás

    Eldőlt, ki mer szemünkbe nézni,
    ki emeli fel ránk fejét
    bátran, velünk nevetve és mi
    kinek szorítsuk meg kezét;

    kinek hajlik hozzánk a válla,
    ha feszíteni kell az izmokat,
    míg – mint gyermeki indulat, –
    átjár melegen a munka láza;

    ki harcol a mi fegyverünkkel,
    ki az, ki szerszámot emel,
    ki jön, ha hívják nyílt tenyérrel,
    s ki közeleg dugott ökleivel;

    az emberiség kit ölel magához,
    védelmezőn kit karol át,
    s ki az, kit eltaszítva átkoz,
    mint menekülő gyilkosát.

    Összegyűjt ez a karolás itt
    s elválaszt: – tudjuk már e bolygón
    kit kell szeretni forrón,
    s kit kell gyűlölni mindhalálig.

    Szívünk nem bénítja sok kusza érzés,
    benne szánalom s gyáva düh nem él:
    bizonytalan és vívódó verését
    megnyugtatta két tiszta szenvedély:

    a szeretet árasztja szét,
    s összemarkolva gyűlölet dobálja,
    így lüktet már szívünk e két
    legemberibb érzelem ritmusára.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
    .

  • Váci Mihály: Pipacsok a búzamezőben

    Búza, búzakalász!
    véle szél hadonász:
    hajlik, lengedezik,
    amíg cseperedik.
    Búza, búzakalász.

    Színe még nem arany:
    mint a fű, csak olyan.
    Szerte búzamező
    zöld színben repeső,
    – színe még nem arany.

    Amíg érik a mag,
    lassan, jó nap alatt,
    – könnyű kis pipacsok
    szirma, lángja lobog,
    amíg érik a mag.

    Messze virítanak.
    Lenge szirmaikat
    rázva vérpirosan,
    mag felett magasan,
    messze virítanak.

    Tőlük piros a táj!
    „Íme itt van a nyár!”
    Őket nézegetik,
    szép csokorba szedik.
    Tőlük piros a táj.

    A zöld búzamezők,
    észrevétlenek ők!
    De lehull a pipacs,
    s felragyognak a nagy
    érett búzamezők!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Minden Teérted

    Minden Teérted, minden csak Tenéked.
    Veled vitázik minden gondolat.
    És mindenik csak tebelőled éled,
    te vagy, kit szoroz, kivon, összead

    az elme, – pontos összeg csak tevéled
    lesz a világ: – tökéletes, ha vagy!
    Míg észreveszel, látsz – csak addig élek
    benned, veled hiszem még harcomat.

    Épülő sorsod világot megértet
    velem – s milliók sorsára mutat:
    szerelem bennem már csak érted ébred,

    s csak tetőled kelhet bennem harag.
    Te bátoríthatsz csak, hogy másokért éljek:
    így adva – csak tenéked magamat.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Tiszta és jó

    Csak megmutatták, és most jobban fáj, hogy
    egy pillanatra láttam a világot,
    csak annyira, hogy pontosan lemérjem,
    – mi az, amit nehéz lesz már elérnem:

    mindent, miről a kitárt messze hírt ad,
    barátokat, kik asztalukhoz hívtak,
    s közös beszédünk egy dologról áradt:
    a bort dicsértük és az éjszakákat,

    zenét imádtunk lámpák fénykörében,
    lelket a más nyelven írt költeményben,
    a szót ízleltük, – ki-ki a magáét,
    dúdolva csak, kavargattuk a kávét,

    néztük – a cigaretta hogy virágzik,
    és morzsolgattuk a csend bóbitáit.
    Beszéltünk, hogyha tudtunk, és ha nem, hát
    bolyongva, szótlan is értettük egymást.

    A boltívek alatt, a századok hajói
    mélyén be jó volt egymásba karolni.
    Ó, ezeken a néma, hosszú, csendes
    perceken hányan nőttek a szívemhez!

    Bocsássatok meg – de túl a határon
    mennyi megértő, szerető barátom
    került, s habár csak csúfoltam a nyelvet,
    milyen hamar megérezték a lelket!

    A lobogás a fontos ott, a láz szép
    áramai, a szemben égő szándék,
    a sugárzó öröm, mely leplezetlen
    kérezkedik szívükhöz a szemedben:

    az idegen szomja, a hívó vágy, hogy
    mindenki külön öleljen magához!
    És érezzék egy kézfogásról rólad,
    hogy jót akarsz, és te is tiszta, jó vagy;

    s egy tekintetük elhitesse véled:
    – szép dologért élsz – és érdemes élned.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött versei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Valami nincs sehol

    Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
    — valamit minden nap elmulasztunk.
    Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
    — s valamit minden tettben elmulasztunk.
    Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
    — s valamit minden csókban elmulasztunk.
    Mert valami hiányzik minden ölelésből,
    — minden csókból hiányzik valami.

    Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
    — minden szerelemből hiányzik valami.
    Hiába verekszünk érte halálig: — ha miénk is,
    — a boldogságból hiányzik valami.
    Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
    — az életedből hiányzik valami.
    Hiába vágysz az emberi teljességre,
    — mert az emberből hiányzik valami.

    Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
    — mert az Egészből hiányzik valami.
    A Mindenségből hiányzik egy csillag,
    — a Mindenségből hiányzik valami.
    A Világból hiányzik a mi világunk,
    — a Világból hiányzik valami.
    Az égboltról hiányzik egy sugár,
    — belőlünk hiányzik valami.

    A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
    — talpunk alól hiányzik valami.
    Pedig így szólt az ígéret a múltból:
    — „Valahol! Valamikor! Valami!”
    Hitették bölcsek, hitték a hívők,
    — mióta élünk, e hitetést hallani.
    De már reánk tört a tudás: — Valami nincs sehol!
    — s a mi dolgunk ezt bevallani,

    s keresni azt, amit már nem szabad
    senkinek elmulasztani.
    Újra kell kezdeni mindent,
    — minden szót újra kimondani.
    Újra kezdeni minden ölelést,
    — minden szerelmet újra kibontani.
    Újra kezdeni minden művet és minden életet,
    — kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

    Újra kezdeni mindent ezen a világon,
    — megteremteni, ami nincs sehol,
    de itt van mindnyájunkban mégis,
    belőlünk sürgetve dalol,
    újra hiteti, hogy eljön
    valami, valamikor, valahol…

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Váci Mihály: Szelíden, mint a szél

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    feltámadtam a világ ellen,
    dúdolva szálltam, ténferegtem,
    nem álltam meg – nem is siettem,
    port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
    cirógatott minden levél.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    minden levéllel paroláztam;
    utamba álltak annyi százan
    fák, erdők, velük nem vitáztam:
    – fölényesen, legyintve szálltam
    ágaik között, szép suhanásban,
    merre idő vonzott s a tér.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    nem erőszak s akarat által,
    ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
    áradtam a világon által,
    ahogy a sas körözve szárnyal:
    fény, magasság sodort magával,
    szinte elébem jött a cél.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    a dolgok nyáját terelgettem,
    erdőt, mezőt is siettettem,
    s a tüzet – égjen hevesebben,
    ostort ráztam a vetésekben:
    – így fordult minden vélem szemben,
    a fű, levél, kalász is engem
    tagad, belémköt, hogy lebben,
    a létet magam ellen szítom én.

    Szőkén, szelíden, mint a szél;
    nem lehetett sebezni engem:
    ki bántott – azt vállon öleltem,
    értve-szánva őgy megszerettem,
    hogy állt ott megszégyenítetten
    és szálltam én sebezhetetlen:
    – fény tükrözök csak, sár nem ér.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    jöttömben csendes diadal van,
    sebet hűsít fényes nyugalmam,
    – golyó, szurony, kín sűrű rajban
    vüvített át, s nem fogott rajtam,
    s mibe naponkint belehaltam,
    attól leszek pusztíthatatlan,
    a szelíden győzök, mint a szél.

    Forrás: Magyarul Bábelben