Címke: vágy

  • József Attila: Amióta…

    Amióta megláttalak,
    Szebben süt a nap le rám
    És azóta százszor szebben
    Dalol a kis csalogány.
    Csak a piros ajkad néma
    S mosoly rajta nem fakad,
    Saját magam árnya vagyok,
    Hisz csókolnom nem szabad.

    Amióta megláttalak,
    Illatosabb a mező
    És azóta tövis nélkül
    Áll a büszke rózsatő.
    Csak a lelked lett fagyosabb,
    Csak a szíved lett büszke,
    S szerelmemtől lobbant lángra
    A kétségb’esés üszke.

    Amióta megláttalak,
    Örök tavasz ég virul
    És azóta kis madarat
    Kis leány nem tart rabul.
    Csak te tartasz foglyul engem
    S csak a szívem csupa seb;
    A neveddel ajkaimon
    Halok meg! – úgy édesebb.


  • Illyés Gyula: Szerelem

    Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
    szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
    Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
    rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.

    Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
    aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
    nem állanék meg, ha tekintetemtől e
    hófedte hársfasor rügyezni kezdene.

    Járok habok gyanánt futó finom havon,
    mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
    egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
    két kezemen maradt szerelmed illatát.

  • Weöres Sándor: A paprikajancsi szerenádja

    Gyönge fuvallat a tóba zilál,
    fények gyöngysora lebben.
    Sóhajom, árva madár-pihe, száll
    s elpihen édes öledben.
    Tárt keblemben reszket a kóc:
    érted szenved a Jancsi bohóc.

    Szép szemeidből vérzik az ég,
    sok sebe csillagos ösvény.
    Egy hajfürtöd nékem elég,
    sok sebemet bekötözném.
    Hull a fürészpor, sorvad a kóc,
    meghal érted a Jancsi bohóc.

    Tálad a rózsa, tükröd a Hold,
    ajkadon alkonyok égnek.
    Víg kedvem sűrű búba hajolt,
    téged kérlel az ének.
    Hogyha kigyullad a szívem, a kóc,
    nem lesz többet a Jancsi bohóc.

  • Rab Zsuzsa: Lehet

    Hát még lehet? Mégis lehet?
    Lehet?
    Virágos isten küldött tégedet!
    Megint veled? Veled, veled, veled?
    Az ócska sláger-dallam is nevet,
    sajnos, a vénkisasszony is nevet,
    mi tagadás, a bácsi is nevet,
    nevet, nevet, hogy lehet,
    hogy veled,
    megint veled, hogy azért is lehet,
    hogy tiporjuk vakon az éveket,
    külön-külön, mégis veled, veled,
    a metrólépcsőn ifjú szédület
    röpít és részegít, s az is nevet
    és csúfolódón nyelvet öltöget,
    azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,
    bócorgok majd, vénasszony, nélküled,
    és zörgő szíved is szeret, szeret,
    s már nem számoljuk rég az éveket,
    már rég nem tudjuk, mi is lehetett,
    kicsoda játszott velem és veled,
    csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet –
    Sors ez? Vagy harc? Szerelem? Szeretet?
    Majd vénülök magamban, nem veled,
    mint olvasón, morzsolok éveket,
    pereg a múlt, a majdnem-lehetett,
    és minden éjszakám veled, neked,
    és minden reggelem neked, veled,
    és mindig nélküled és nélküled,
    halálos ágyamon, ott is veled.
    Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet.
    Amire nem jutott szavam neked,
    elmondja majd Istenem-Istened.

  • Nemes Nagy Ágnes: A szomj

    Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
    kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

    – Ha húsevő növény lehetne testem,
    belémszívódnál, illatomba esten.
    Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
    kényes kezed, amivel magad őrzöd,
    s mely minden omló végső pillanatban
    elmondja: mégis, önmagam maradtam.

    Enyém karod, karom fölé hajolva,
    enyém hajad villó, fekete tolla,
    mely mint a szárny suhan, suhan velem,
    hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

    Magamba innám olvadó husod,
    mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
    és illatod borzongató varázsát,
    mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

    És mind magamba lenge lelkedet
    (fejed fölött, mint lampion lebeg),
    magamba mind, mohón, elégitetlen,
    ha húsevő virág lehetne testem.

    – De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
    Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

    1944

    Erato

  • Nemes Nagy Ágnes: A szomj

    Tudod, milyen szomjas vagyok?
    Az éj a száraz földre hull.
    Fölötte csillag ég és csillag ég,
    de víz sehol, sehol se csobban.

    Szomjas vagyok, mint a homok,
    mint fák a villámvert hegyoldalon,
    mint zuhanó madár, ha eltévedt,
    s nem ér le a tóig a szárnya.

    Szomjas vagyok, mint gyermek, aki sír,
    mint anya, aki gyermekére vár,
    mint temető, ha elhagyott,
    s füvét nem mossa könny, se zápor.

    Szomjas vagyok, mint a halál.

  • Ady Endre: Örök vágy

    Ha ellobog majd ifju lángom,
    Ha majd zokogni sem tudok
    S a sok, rommá verődött álmon
    Dermedten összeroskadok,

    Vajon a nyugvás tompa kínját
    Érezni nem lesz oly nehéz?
    Vagy vágyón fogom visszasírni
    Az örök, kínos szenvedést?

    Ha ellobog majd ifju lángom
    S örök megnyugvás int felém,
    Milyen szellem fog felkeresni
    Testemnek porladó helyén?…

    Az örök vágy lángszellemének
    Árnya kisért majd engemet,
    Mert, hogy vágy nélkül elhamvadjak,
    Érzem, tudom, hogy nem lehet!

  • Ady Endre: Jóság síró vágya

    Meleg karokban melegedni,
    Falni suttogó, drága szókat,
    Jutalmazókat, csókolókat:
    Milyen jó volna jónak lenni.

    Buzgóságban sohsem lohadni,
    Semmit se kérni, el se venni,
    Nagy hűséggel mindent szeretni:
    Milyen jó volna mindig adni.

    Még az álmokat se hazudni,
    Mégis víg hitet adni másnak,
    Kísérő sírást a sírásnak:
    Milyen jó volna áldni tudni.

    Meleg karokban melegedni,
    Falni suttogó, drága szókat,
    Jutalmazókat, csókolókat:
    Milyen jó volna jónak lenni.

  • Gámentzy Eduárd: Vers Neked

    Ha szólnál, hogyha mondanád!
    Én rád hajolnék mint a nád
    A tó vízére csendesen.
    Hagynám, hogy ringatózz velem.

    Ha nem beszélsz, mert nem lehet,
    Csak küldjél bármilyen jelet!
    Elég egy apró mozdulat,
    S én találok hozzád utat!

    – Mert megszerezlek bárhogyan!
    A porba rajzolom magam,
    Amerre jársz, amerre lépsz.
    – Ha nem akarsz is hozzám érsz!

    #

  • Várnai Zseni: Árva leány dalol…

    Pamutharisnyát szőttek szorgos párkák,
    rútítni véle hófehér bokám
    s hamuba lencsét hintett válogatnom
    kegyetlen, csúf, boszorka-mostohám.

    Kemencepernye eltakarta arcom,
    szépségemből nem látszott semmisem,
    nem látta testem tejfehér csodáját
    mezítelen még forró férfiszem.

    Csak én tudom, hogy szép vagyok, ha éjjel
    letépem rongyom s keblem gömbölyű
    kemény kis halma villan a sötétben
    s derekam karcsú, hajlós gyönyörű.

    Holdsarlós íve táncosan kígyózik
    s karom, mint gyönge, friss jegenyeág
    vágyón kinyúl és ajkam vérpirosa
    tüzel, mint égő napban a virág.

    S gondolom, kár fonnyadni s elvirulni
    így csókolatlan és örömtelen,
    dér csípi majd testem sziromruháját,
    s nem száll fölém egy kósza lepke sem.

    Tüskés csalánnak látszom porfedetten,
    útszéli gaznak s potrohos darázs
    döng körülöttem, félek, hogy megérint,
    a csókja szúr, mint perzselő parázs.

    Ó esztelen pillangók, balga hímek,
    vakon libegtek és nem sejtitek
    idegen, furcsa illatom varázsát
    s hószépségem izzásig hevített

    felhős csúcsáig nem repültök rajban…
    ám mégis egy, ha kelyhembe kerül,
    megmérgesült mézem tavába fojtom,
    bosszús szerelmem így beteljesül.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu