https://verskucko.com

Címke: vágy

  • Reményik Sándor: Gyopár

    Azt mondta valaki:
    A Korongyoson gyopár is terem.
    Azóta vágyaimnak netovábbja
    A Korongyos-tető.

    Róla álmodom nappal-éjjel,
    S a pici fehér csillagokról,
    Mik szikráznak a vad kövek között.
    Mert úgy lehet:
    Egy hullócsillag szállt alá oda,
    Épp a Korongyos tetejére.

    Honnan indult: ki tudja azt?
    Talán egy nagyváros felett
    Látta útrakelni egy ifjú pár,
    Sikoltó ívét elkísérték szemmel,
    Míg legörbült a sötét horizontra.
    Találgatták: vajon hol nyugszik meg?

    Hát ide hullt.
    Ide, a Korongyos-tetőre.
    Ezer darabra hullott széjjel,
    De üdvösségét megtalálta.
    S minden kis része csillagalakú lett:
    Így született a havasi gyopár.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Samarjay Károly: Bort tölts, babám

    Bort tölts, babám, beteg vagyok, jaj nekem!
    Meg nem fér többé bőriben a szívem,
    Elaltatja talán a bor bajomat,
    Rég nem ittam, hadd igyam le magamat.
    De ne tölts, mert a részegség majd megöl,
    Úgyis részeg vagyok kökény-szemedtől,
    Részeg vagyok piros arcod lángjától,
    Részeg vagyok, mit sem tudok magamról.

    Forrás: www.eternus.hu / Samarjay Károly: Bort tölts, babám

  • Bari Károly: Szerelem

    Lány:

    Keserűen jajgatnak a fák is, velem,
    Magánnyal-fellobogózott, fekete ruhába öltöztetett
    Mátkával; magamra maradtam,
    Hol jársz vajon, a tél beszakadt pincéken ül,
    Fehér rongyait kirakja maga köré, nyúl-taposta
    Ösvények járják a határt fázva, leroskadnak
    Eléjük a minden águkkal levegőbe fagyott
    Bokrok, szél jön, rázkódnak a sírástól,
    Itt állok kegyetlen szél-sikoltásban, szúrós
    Hócsillag-esésben, kitépett varjútollak pengenek
    A fagyon, itt állok s keserűen siratlak a fákkal;
    Fekete csipkeruhás gyűrűs menyasszony.

    Fiú:

    Megszegett eskü átkának bélyegével homlokomon
    Elhagytalak; vállamra a napok tarisznyáját
    Akasztottam, piros cipók lapultak benne: álmaim,
    Tél van, zúzmarás csőrrel kiáltoznak a madarak,
    Kiáltásuk megrázza a fákat: zuhog a hó,
    Reszketek a tél szorításában – te tüzesre csókolnál,
    Hófúvások kondái járhatatlanná túrják az utakat,
    Ám lábat faragok a vágyból, visszamegyek hozzád,
    Bekopogok majd vaspálcás ablakodon, izzadtan,
    Kitajtékosodva rogyok lábaidhoz, fölemelsz ágyadba,
    Csókokkal koszorúzod átokkal-megbélyegzett homlokom:
    A fekete csipkeruhád letépem gyűrűs menyasszony!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hajnal Anna: Te, ki az éjben énekelsz

    I.
    Eső esik s künn nőnek füveid,
    te legjobb, akié vagyok
    hullasd rám égi cseppjeid,
    szomjas füved vagyok…
    füved, fád, boldog állatod,
    növesztesz, itatsz, csókjaid
    átjárják zsenge tagjaim
    hajlásait.

    Széppé fürösztött örömed,
    ó nézz rám mindig! el ne hagyj!
    vágyaid hadd formáljanak,
    formák mestere vagy.

    Lehelletedben leng hajam,
    s öröm reszketteti szivem,
    te szerető, szerettető,
    vedd el szivem…

    Te ki az éjben énekelsz,
    a cseppek csöpp fülemilék,
    szivem szólalt meg? vagy szived
    énekli szét
    szerelmünk, amely édesebb
    jázminoknál s illatosabb,
    kedvesebb hangú nálad nincs,
    ének mestere vagy.

    II.
    Fogadj el, hadd legyek tied
    mint erdőn tiszta szarvasok,
    akiket táplál, rejteget
    füvekkel, fákkal vadonod,
    kiknek léptében táncod lejt
    és könnyűséged száll, szökell,
    s gőzölgő boldog orrukon
    szabadságod lehell…

    Szabadság, illat szivemen!
    erdőt idéző tág lehek,
    éjjel és ázott lomb szaga,
    esők, szelek és fellegek;
    értetek fájó szerelem
    álmomban is sír, felriad,
    mint messze, hegyről zuhanó,
    testvérnek felelő patak.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szabó Lőrinc: Két lány térdtől bokáig

    Négy gyönyörű láb
    libbent autóba.
    Két lány. Legalább
    tudnám, ki volt!
    Nem érdekel már
    az utca, semmi,
    csak menni kéne,
    utána menni
    négy villanásnak,
    gyalázatos szép
    csalogatásnak,
    valami könnyű,
    gazdag örömnek,
    annak, ami ott
    libbent autóba
    és tudja isten,
    hol jár azóta!

    Négy gyönyörű láb
    libbent autóba.
    Többet nem láttam.
    Két nő. Ki volt?
    Rohan az utca
    föl és alá;
    jöttek és szöktek;
    honnan? hová?
    Nyugodtak, szépek,
    piszok az élet,
    hej, hogy örülne
    dühöm nekik!
    Két nő: melyik szebb?
    Kéne: melyik?
    Négy lábat láttam,
    azt se sokáig,
    két gyönyörű lányt
    térdtől bokáig.

    Nem érdekel már
    az utca, semmi,
    csak menni kéne,
    utánuk menni,
    örülni nékik
    térdtől bokáig,
    s tovább, sokáig,
    örülni újra
    valami jónak,
    ami gyerekké
    ringat-altat:
    keresni bennük
    a nyugalmat,
    katona lelkem
    tűnt vendégét,
    érdes életem
    ellentétét.

    Mondd, igazán bűn,
    hogy e két lányban
    valami újat
    úgy megkívántam,
    valami könnyűt
    és idegent?
    Ha bűn, legyen bűn:
    bűn akkor a jaj
    s gazember mind a
    szegény s fiatal.
    Négy gyönyörű láb
    libbent autóba,
    és tudja isten
    hol jár azóta;
    valami itt volt
    és elhagyott, –
    be fáj, hogy egyszer
    meghalok.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Vlagyimir Viszockij: Lírai dal

    Itt reszketve lehajlik a fenyőág,
    Itt félőn csicsereg a madár,
    Lakhelyed bűvös erdő, vadon világ,
    Melynek foglya vagy régóta már.

    Fonnyadhat a szárító szélben a vadmeggy,
    S hullhat tőlem orgona virága,
    Magammal viszlek, bármi legyen is, mindegy,
    Dallamoktól zengő palotába.

    Boszorkák ezer éves birodalma,
    Mindentől rejtő ősi vadon,
    Úgy hiszed, nincs szebb e helynél számodra,
    Mely titkot őriz lépten-nyomon.

    Ha reggelenként szomjazik is az erdő,
    Vagy a hold felhőkkel szembeszállna,
    Akkor is elviszlek egy tengerre néző,
    Napsugaras, fényes palotába.

    Mikor, mely napján, óráján az évnek,
    Merészkedsz ki hozzám csendesen,
    Hogy karjaimban vigyelek el téged,
    Oda, ahol nem lel ránk senki sem?

    Elviszlek innen, ugye te is szeretnéd –
    Csak nem volt hiába minden érted?
    Ha meg ékes lakhelyünk már másokat véd,
    Édeni lesz kis kunyhóm is véled.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Harcos Katalin: Ahogy átölelsz…

    Lépted koppan… egyre közelebb…
    érzem, amint karod körém fonod.
    Tarkóm csiklandozza leheleted,
    míg üdvözlésed fülembe súgod.

    Ahogy átölelsz… mindez csak álom.
    Az érintésedet sosem érzem.
    Körülvesz titkos mesevilágom,
    s hogy megtörténik, már nem remélem.

    Múlnak a napok, hetek, hónapok,
    s nem adatik meg, hogy veled legyek…
    Sivár utamon magam ballagok,
    hiába vágyva, hogy öleljelek.

    Perzselő vágyak, szerelmes csókok…
    minden éjjel mesékkel andalít.
    Ahogy átölelsz… sosem csalódok…
    illó boldogság ölel hajnalig.

  • Erdélyi Gábor: Éjjel

    Csak aludj
    Én itt vagyok Veled!
    őrzöm álmod, megfogom kezed
    míg Te megszövöd sorsomat.

    Nyugodt vagy…
    csak a takaró ölel át
    befonva tested vonalát
    lélegzeted könnyű fuvallat a gyenge fényben –

    Már nem félek.
    Kimondhatatlan szavakkal kereslek
    reggelente smaragd tükörbe nézek
    (mikor kinyitod szemed!)

    Tökéletes vagy!
    Mint régen látott tiszta álmaim
    rádfeszülnek forró vágyaim
    szivárvány tündérei.

    Még nem fekszem melléd…
    nézlek megnyugodva.
    Vágyakozom a tiszta mozdulatra
    – alszol és átölel kezed! –

    Csak aludj!
    Én itt vagyok Veled….
    félem álmaid és keresem kezed
    csak szeretlek Gyönyörűm.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • P. Pálffy Julianna: Emlékké szépülnek a pillanatok

    Emlékké szépülnek a pillanatok,
    hiába fogytak el a percek,
    nem lettek hónapok és évek,
    mégis mi voltunk egymásnak lélegzet,
    szomjat oltó nedű,
    vad éhet csillapító étek.

    Balzsam voltál a szívemen, fényem,
    visszaragyogtál rám, csillagom,
    csak néha folyhatott titkon érted
    könny az arcomon,
    mert úgy szerettelek,
    gyengéden féltve –
    óvtalak magamban is –
    s nem vártam semmit cserébe.

    Ha téged álmatlanná sújtott a bánat,
    magányod metsző hidegét
    sütötte felém
    börtönbe zárt vágyad,
    és te szikrázni hívtál,
    lángoló örvényben,
    mámortól édes édenben élni,
    ahol megtanítottál engem –
    vagy én tanítottalak téged, Kedves? –
    csókdallamokkal szerelemzenélni…

    Forrás: Facebook

  • József Attila: Csak a tenger jött el

    Melled két pólusa közt a kék sugár –
    A kötéltáncos álma áll azon.
    A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess
    És én már túlsokat kerestelek –
    Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
    S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.
    S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon,
    Szívükben szép, zöld tüzek égnek,
    Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
    S az Úr
    Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
    Ott áll az útjuk végén…
    De én nem vagyok fáradt, kedvesem –
    Csak a tenger jött el a küszöbömig.

    Forrás: Szeretem a verseket