Címke: vágy

  • Káli László: Aznap…

    Aznap lehalkították susogásukat a lombok,
    madár sem dalolt a fák között, és a fűszálak
    mind rezzenéstelen álltak. És mi táncoltunk
    valami sosem hallott dallamra, és akár csak
    papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd,
    és éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet.

    Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben
    láttam a Napot, s Te halkan súgtad fülembe:
    Szeretlek. És bár rám rogyott az ég, mégis
    könnyű voltam, és repültem, boldogan, fenn
    a magasban, fel, a felhőtlen kékségben, mert
    boldog voltam. Boldog, mint talán senki sem
    a Világon ebben a pillanatban.

    Hiszen enyém
    a Mindenség! Minden, mi szép, és jó, a közel
    s a távol, hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező,
    föld s az ég…! Enyém? Nem. Bár engem ölel,
    engem szeret, az enyém mégsem lehet sohasem!

    Mint a legszebb virág a réten… Nem enyém,
    nem tied, senkié. Enyém csak a pillanat, mint
    az illata a virágnak. De ez örökké bennem él.

    Aznap lehalkították suttogásukat a lombok…
    És a kis padon, a vállamon pihentél, miként
    pihegő galamb. És úgy öleltél, mint aki soha
    nem enged el, s én úgy öleltelek, mint az ér
    fonja át a szívemet.

    A fűszálak táncoltak talán,
    vagy a Világ forgott sebesebben? Nem tudom.
    Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha akkor
    megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szepes Mária: Titkos kód

    Ruháidat ne szaggasd meg.
    A lehetetlen után ne epekedj.
    Mondj le róla, s egészen a tied.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Rólad beszélek mindig

    A teremtés sötét barázdái fájnak
    énbennem s TE mélyükben percenkint megfogansz.

    Merengéseim mély kútjából
    fellebegsz
    lengő
    arany
    veder
    kristályosan és kék illatokkal,
    s neved szomjas ajkamhoz ér.

    A lombos idő gallyai homlokomba
    verődnek, lehajlanak az ágak,
    és minden napnak Te vagy a gyümölcse.

    És én Terólad beszélek mindig
    mindenkinek a lázas esteken,
    komoly délutánokon – és csak Rólad beszélek,
    Mert nem tudom kimondani neved.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hans Lodeizen: Figyelj: Mikor még vele…

    figyelj:

    mikor még vele
    éltem és a világot együtt
    alkottuk, összeszőve, felfejtve
    mikor még nálam volt a szeme
    és hófehér keze
    akkor megáldottam a havat
    és az esőben nevettem.

    mikor a délutánokat szobájában
    töltöttem és a testében
    járkáltam vagy leültem, könyvet
    olvastam vagy aludtam, mikor ismertem
    fülében az utat és behajóztam szemének
    folyóján mikor kezével
    játszottam és átsuhantam az ajkán
    olyankor gyakran jöttem szembe önmagammal,
    nevetve, sírva vagy mondva dolgokat,
    de,

    az ősz beköszöntével ő elment
    most én sem vagyok már mert vele mentem
    kezének kezet adtam
    szemében ottmaradtam
    fülében elakadtam
    testében eltévedtem
    testében megfulladtam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Algernon Charles Swinburne: BALLADA ÁLOMHONRÓL

    Elrejtem a szívem rózsasziromban
    Távol a naptól, kert közepén
    Hó puha ágyban, lágy nyugalomban
    Rózsa alá rejtem szívem én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dóczi Lajos: A csók

    Nem értik meg, csak a suttogók,
    Hogy mi az édes, az igazi csók.
    Nincs abba jog, nincs akarat, se szándék,
    Nem csere az, de kölcsönös ajándék,
    Szüli a perc váratlan, hirtelen,
    Midőn egy szikra gyújt két födelen.

    Édes a csók, ha alszik kedvesed
    S mit önként adna, lopva elveszed;
    Édesb a csók, ha durcás ajakat
    Megrabolsz csókért, melyet az nem ad.
    Legédesb csók, ha minden szomjú fél
    a csókot adva, csókot lopni vél,
    Ha vágyát érzi csak, de nem jogát,
    Csak menni vágy s nem érzi azt, hogy ád.

    Ám ilyen csókot is százat terem,
    Nem házasság, de édes szerelem;
    De ami ennek is még mézet ád:
    Ha a világ, az irigy, a mostoha,
    Mint őrszem leskelődik rá s reád,
    S jön perc, hogy érzed: Mostan vagy soha!

    S a karba kar és ajkra ajk repül,
    S minden erő és érzés az ajkba gyűl,
    Mindenik első, végső mindenik,
    Mindenik csókol és csókoltatik;
    A vágy, mint búvár, amint vízbe ére,
    Leszáll a pillanatnak fenekére –
    Óh, egy arasznyi percben mennyi kincs!
    Nem is csók az, hidd el, amely tiltva nincs!

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Anna Ahmatova: Hajnaltájban felriadni

    Hajnaltájban felriadni

    édes, fullasztó örömre
    és a kajüt ablakából
    elnézni zöld vizet,
    vagy fedélzeten, viharban,
    puha prémbe burkolódzva,
    motor dohogása mellett
    nem gondolni semmire.

    Mégis, találkozást sejtve
    azzal, ki csillagom lett,
    sós szelektől, gyöngyös víztől
    ifjulni szemlátomást.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Orfeusz

    Eltakarják a partot a fehér olajágak
    a homoksima vízen nem lengenek vitorlák
    Valahol erre járhatsz néha érzem
    hogy az óriási eol-hárfán végigfut a szél
    A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra
    fellélegeznek a fűcsomók
    Ötezer éve várlak

    Hiába ring az utcán a csillogó karének
    hiába vibrálnak a szürkületi fények
    ha nem vagy itt minek a naplemente
    minek kezdődik újra a vizek mormolása
    minek bámulnak rám a jámbor állatok
    és a szelíd kövek

    Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt
    dalok széplábú nők nagy bűvölések
    egy korsó vízben is szád hűvösét keresném
    ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó
    ibolyántúli lobbanása
    minden fajankó nagy szavakkal vár rád
    ha megfordulok egy március estén
    vedd el a szemem világát

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: HALOTT SZÓK HONA

    Vágyaim ma nagy, karcsú jegenyék,
    valami keshedt, görbe árokparton,
    amire méla álmot vet az alkony.

    Vágyaim ma szép esti szigetek,
    valahol lent, a szőke jónvidéken,
    hol hárfapengés az égen.

    Vágyaim ma a tiszta mosolyok,
    fáradt virágok álmos illatsúlya,
    mely nyújtózkodva kiliheg az útra.

    A vágyaim ma lábad alá kúsznak,
    hogy elvigyenek: hol a szók fehérek
    s halottan szépek. Hova én el nem érek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: TÉLI IDILL

    Irén elájult. Eltévedt az erdőn.
    Futkosni kezdett. Félt, otthon kikap.
    Egyszerre szörnyen forró lett a nap,
    zihált a melle, vert a szíve döngve,
    forgott az erdő, ágat keresett,
    hogy megfogózzék benne. Elesett,
    elájult.

    Vékony, kékkötésű könyve
    mellé esett a gyantás tobozokra.
    Halántékán piros lett haja bokra.

    Meleg szobában ébredt. Tiszta, csendes,
    fenyőszagú szobában. Sok gerendát
    és sok aggancsot látott. Kint a fenyves.
    Az ablakcsipkén gyémántfény dereng át.
    A fejénél egy férfi könyököl.
    Napbarnított arc. Nagy, kemény ököl.

    Irén szétnézett, mint aki nem érti.
    “Elájult és behoztam” – szólt a férfi.
    Irén megrémült. “Jézusmária,
    maga kicsoda”? “Az erdész fia.”

    Csend volt. Meleg csend. Sűrű, nyugtató.
    Az órainga lengett. Hullt a hó.

    Irén felkelt és elpirult nyakig.
    Elmondta, hogy a fürdőben lakik
    és szívbeteg és nem soká fog élni.
    A szívességet megköszönte sokszor
    és menni készült. Várja már a doktor
    a szanatóriumban. És a néni.

    A férfi nézte, nézte. És a széket
    forgatta és szeme villogva kéklett.
    “Apámék a szomszéd faluba mentek,
    ketten vagyunk a házban. Maga szép,
    oly földöntúlian szép, mint a szentek.
    És meg fog halni, ha innen kilép.
    Maradjon.”

    Csend volt. Szívdobogtató.
    Az órainga lengett. Hullt a hó.

    Irén reszketve hátrált. “Nem lehet!”
    És messzenézett. Messze. És mosolygott.
    Maga elé, soká. Mint aki boldog.
    És felrezzent. Némán adott kezet.

    Ajtót nyitott. Megállt a küszöbön.
    Lehelethalkan sugta: “Köszönöm.”

    S a fagyos úton elhangzott a lépte.

    Forrás: Lélektől lélekig