Címke: vágy

  • Ady Endre: Paul Verlaine álma

    Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
    Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
    Aki sohasem egy, s aki sohase más,
    Aki engem megért, aki engem szeret.

    Mert ő megért, Neki, óh, jaj, csupán neki,
    Bús, áttetsző szívem többé már nem talány,
    Sápadt homlokomnak verejték-patakán
    Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

    Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem,
    A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
    Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

    Nézése hallgatag szobrokénak mása,
    Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
    Mint elnémult drága szavak suhanása.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Szökőkút

    Fáradt szemed, szegény szerelmem,
    hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
    Maradj e hanyag helyzetedben,
    amelyben meglepett a kéj.
    Künn a szökőkut, mely csevegdél,
    és nem szünik sem éj, se nap,
    táplálja, melybe merítettél
    ma: elragadtatásomat.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

    Igy a te lelked, melyet hően
    a gyönyörök villáma gyújt,
    kirebben gyorsan s vakmerően
    szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
    De majd lehalva, szárnyelejtőn
    bus bágyadásba márt az ár,
    amely egy láthatatlan lejtőn
    lelkemnek is mélyébe száll.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

    Te kit oly széppé tesz az éjjel,
    de jó, ha kebleden vagyok,
    az örök panaszt színi kéjjel,
    mely a medence közt zokog.
    Hold, zengő víz s te éj, te áldott
    s ti fák magányos borzama,
    szeplőtlen melankóliátok
    szerelmem édes tükre ma.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

    (Babits Mihály fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benyó Judit: SZERETLEK

    Szeretlek, ahogy szeretem az esőt, a hóesést,
    a vihart, a táncot és az utazást,
    ahogy jó álmaimat, reményeimet,
    ahogy a folyókat, patakokat, tengereket, óceánokat szeretem,
    ahogy a titokzatos hegyeket, dombokat, végetnemérő utakat,
    szeretlek, ahogy ősszel a mustot és a szőlőt, a bort szeretem,
    ahogy a nyár legfinomabb gyümölcsét, a körtét, a meggyet
    szeretem.

    Szeretlek, ahogy a jóságot és a hűséget szeretem,
    szeretlek, ahogy a vakmerőséget és a dacot szeretem,
    szeretlek, ahogy a harcot és az igazságot szeretem!

    Szeretlek, ahogy a tavaszt szeretem,
    nyíló, rügyező gyümölcsfákat áprilisban,
    ahogy a nyarat szeretem, és az ősz szomorúságát,
    a vadgesztenyék illatát szeretem,
    szeretlek, ahogy a gyertyák sistergését,
    szeretlek, ahogy az eget szeretem, amikor a szél felkorbácsolja
    sötétvörösre a látóhatárt,
    ahogy a hidakat szeretem, a várakat és a harangzúgást.

    Szeretlek, ahogy a tücsökciripelést szeretem,
    ahogy az őzek, szarvasok szökkenését,
    díszes fácánok repülését szeretem,
    ahogy a harmonikaszót és a vad dobpergést szeretem.

    Szeretlek, ahogy az őserdők bujaságát és gazdagságát
    szeretem,
    ahogy az Antarktisz örök jegét szeretem,
    szeretlek, ahogy a világ legpompásabb vízesését,
    ahogy a földgolyó belsejét szeretem,
    szeretlek, mint a természet egészét,
    mint a völgyeket, sziklákat, sivatagokat,

    Szeretlek, mint minden tiszta élőlényt ezen a földön,
    ahogy a mindennapi kenyeremet szeretem,
    ahogy a mézet, mákot, fűszereket és a tejet szeretem,
    ahogy a vidámságot szeretem,
    nyár közepén a tarló és a szalmakazal illatát szeretem,
    ahogy a vadvirágokat, lucernát, piros csipkebogyókat,
    vadkacsákat, halakat szeretem,
    amikor bolondosan a folyóba buknak,
    szeretlek, ahogy az éjszakákat szeretem,
    szeretlek, ha ébren vagy és amikor énekelsz,
    amikor fütyörészel,
    szeretlek, amikor nevetsz,
    még soha senkit nem láttam így nevetni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benyó Judit: SZERESS ENGEM!

    Szeress engem oroszlánkölykök erejével,
    tigrisek ügyességével, vad szenvedélyességével,
    szeress engem szibériai medvék jóságával,
    szeress engem, mint az eszkimó-kutyák, kitartóan,
    szeress engem énekesmadarak mámorító dalával,
    szeress engem betöretlen, szilaj lovak akaratával,
    szeress engem bárányok ragaszkodásával,
    szeress engem bikaviadalra küldött bikák harci kedvével,
    szeress engem sovány, vándorló farkasok éhével,
    erdei rókák fürgeségével és ravaszságával,
    szeress engem elárvult vadkacsa anyja utáni vágyával!

    Szeress engem vándorkomédiás életimádatával,
    jókedvével, bolondozásával,
    szeress engem külvárosi muzsikus keserűen megpendülő
    hegedűjének bánatával,
    szeress engem a világjárók merészségével,
    szeress engem,
    ahogy számkivetettek vágyakoztak hazájuk után,
    szeress engem,
    ahogy kártya megszállottjai a szerencséjüket,
    ahogy madarak az erdőt szeretik,
    virágok és növények a földet, az esőt, a napfényt,
    szeress engem,
    ahogy tenger halai a tenger vizét,
    ahogy méhek a virágok kelyheit,
    szeress engem, ahogy pajkos gyerekek a játékot szeretik,
    ahogy Afrikában a feketék a táncot imádják, a dalolást,
    ahogy Rió de Janeiróban a nagy karneválon
    az élet és halál között lebegő táncot szeretik a mulattok
    és a bennszülöttek,
    szeress, mintha a világon nem volna senkid!
    Most nélküled telnek a sietős órák,
    mért tettél jót velem, mért dédelgettél,
    mért imádtál, akár egy istennőt,
    mért ragyogtak be csókjaid, azok a varázs-flitterek?
    Most, mint akit ostorcsapásokkal jól elvertek, jajgatok,
    a csókok nyomai kipirosodnak arcomon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Francis Jammes: Meztelenül ülsz majd

    Meztelen ülsz majd a vén, csecsebecsés szalonban,
    mint fény-orsó ragyog szép, finom termeted,
    s a rózsaszin tűznél, két lábad egymásra dobva,
    hallgatod a telet.

    Én eléd borulok, térded átölelem.
    És elmosolyodol, legkarcsubb fűzfa-ág,
    s fejem édes csipődre hajtva, édes,
    sírni fogok, hogy oly jó vagy, oly édes.

    Büszke tekintetünk gyönyör lesz, végtelen,
    s mikor a melledet csókolom, majd oda
    nevet rám a szemed, s lassan meghajtod a
    nyakadat, édes.

    Aztán, mikor cselédünk, a beteg, hű öreg-
    asszony kopog az ajtón, jelentve, hogy betálalt,
    pirulva felpattansz, és törékeny kezed
    előveszi szürke ruhádat.

    S mig kint, kapunk alatt, a szél jajgatva úszik,
    és zendül az inga rekedt szava,
    elefántcsontszagú két lábad belecsúszik
    kis, fekete tokjaiba.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Fecske

    El kéne szállni fecskemód
    csak nincsen hozzá fecskekód
    nem ismerem a jeleket
    villanydrótkottafejeket
    nem ismerem a csapatot
    amelyik eliramodott
    talán a csapat jelleme
    és kitartása kellene
    verdesni még a levegőt
    a tükörtengerek fölött
    és visszajönni ha a nyár
    megint fecskékért kiabál
    Jövök jövök! – azt mondani
    ahogy a fecskék hangjai
    Megyek megyek! – így fecsekül
    minden emberben fecske ül
    a fecskejaj a fecskekód
    el kéne szállni fecskemód.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rubén Darío: Egy asszonyhoz

    Maga-megadót ily csodásnak
    még nem láttam, ily gyönyörűnek;
    kiből hetérák heve árad
    és szent békéje ama Szűznek.

    Kínokkal és sebekkel verten
    adnám csalódott fájdalomban,
    adnám, mint csokrot, aki voltam,
    hajdani húszesztendős lelkem.

    Húsz év… Csavargó, tiszta, kincses
    éveim, ti… Talán ledérek,
    de hajh, be jól is illenétek
    bús-sötét szemű verseimhez!

    Mellünkre ül s repül serényen
    a nagy idő… Mentsége csak, ha
    fényt gyújt a nagyanyák szemében,
    s mosolygó unokáknak adja.

    Ó, szép te, tiszta, legszelídebb,
    engedd az agynak és a szívnek
    a Művészet s a vers nevében,
    hogy magasztaljon és dicsérjen,

    mert asszony vagy te, istenasszony,
    kit ringatnom kell és ölelnem,
    néznem, siratnom önfeledten,
    kit csodálnom kell és akarnom,
    vágynom és élnem és szeretnem.

    (Timár György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Puskin: A tizedik parancsolat

    „Ne kívánd a szomszédodét” –
    szól a parancsod. De, Uram, jaj,
    én sokszor nem bírok magammal,
    s szívem kegyetlen kínban ég,
    felebarátom semmi kincse
    nem vonz, ház, kert, falu miatt
    nem mar becstelen indulat. –
    Minderre hidegen tekintek;
    barmát, szolgáját is konok
    békével nézem; de ha aztán
    szolgálóját, a szép parasztlányt
    látom… Atyám, gyönge vagyok!
    S ha van asszonya, drága, friss, szép
    hús-vér angyal, földi varázs,
    akkor, óh Uram, megbocsáss,
    de csupa bűn vagyok, irigység!
    Ki fékezheti a szívét,
    ha fellobog a szenvedélye?
    Ki nem tör az ég gyönyörére,
    a szépségért ki nem eped?
    Fájok, elöntenek a könnyek,
    de tartom szentséges szavad:
    elhallgatom vágyaimat,
    bár sóvár titkaim megölnek.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Szergejevics Puskin: Nem, már nem vonzanak

    Nem, már nem vonzanak a vad kéjbe fonódott
    ölelkezések, a villámló kéjű csókok,
    mikor karomban a hetéra isteni
    testét csavarja, és fel-felsikoltva hí,
    s lázas kezeivel rámtapad, s az a gondja,
    hogy vágyam mielőbb végső görcsig fokozza…
    De te, szívem gyermekszemű, szép angyala,
    mily édes-bús, igaz boldogság vagy te, ha
    könyörgő, szerető szavamnak végül engedsz,
    ha remegsz és pirulsz s idebújsz a szívemhez,
    s nekem adod magad, és mozdulatlanul,
    félénken, hidegen tűrsz és végül kigyúlsz,
    mert áthevítelek lassankint a tüzemmel –
    és úgy szakad reánk a gyönyör, mint a tenger…

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine: A Hold rontása

    Milliószor árva homlokomra,
    mert aludnom tőled messze kell,
    rontó, gyilkos pillantást lövell
    az öröktől baljós szemű hold ma.

    Pillantása mondja – bár ne szólna!
    ám hogy elnyugodna, semmi jel –
    hogy nincs békém, csak hozzád közel;
    hisz tudom, s titkát ez meg nem oldja.

    Miért pillant így rám, miért tüzel?
    Mért törődik a földdel a hold ma?
    Eh, siess már, titkok a pokolba!
    Jöjj, Napom, virradj ragyogva fel!

    /Ford.: Tótfalusi István/

    Forrás: Lélektől lélekig