Címke: vallomás

  • Heltai Jenő: Vallomás

    (Magányos…)

    Kivertem a reményt szívemből,
    amint kivernek egy kutyát,
    Isten veled szerelmi mámor,
    Isten veled szép ifjúság!

    Magányos ember lett belőlem,
    kissé mogorva, de nyugodt,
    gyűlölni többé nem fogok már,
    de már szeretni sem tudok…

    És ideált többé nem ismer,
    bálványokért nem ég szívem,
    amit az emberek hazudnak:
    meghallgatom, de nem hiszem.

    Olyan vagyok, mint a nagyétkű,
    ki “átaleszi” a napot,
    s az asztaltól csak akkor kel föl,
    ha pukkadásig jól lakott.

    Megkaptam én is az ebédet,
    pompás, remek volt, isteni!
    Üres kedéllyel, telt gyomorral
    dőljünk le most – emészteni…

  • Heltai Jenő: Vallomás

    Mi ketten egymást meg nem értjük,
    Nagyon sajnálom, asszonyom,
    De ha nem kellek szeretőnek,
    Egyébre nem vállalkozom.

    Például arra, mit gyakorta
    Szónoki hévvel mond kegyed,
    Hogy meggyötört, szegény szívének
    Legjobb barátja én legyek.

    Legjobb baráti szavamra mondom,
    Megtisztelő egy hivatal,
    De nem vagyok hozzá elég vén,
    S ön aggasztóan fiatal.

    Ön csupa élet, csupa illat,
    Lángol, vakít, hevít, ragyog,
    Hát hogyne szomjaznám a csókját,
    Én, aki angyal nem vagyok?

    Olyan kevés, amit kívánok…
    Ha osztozkodni restel is,
    Legyen a tisztelt lelke másé,
    Nekem elég a teste is.

    Legyen lelkének egy barátja,
    Kivel csevegni élvezet,
    De ez az őrült, ez a mamlasz,
    Ez a barát nem én leszek.

    Legyen övé minden poézis,
    És az enyém: csak ami tény,
    Ő oldja meg a problémákat,
    A ruháját viszont csak én.

    Hogy ez a hang szokatlan önnek,
    Kétségbe, kérem, nem vonom,
    De annak, hogy megértsük egymást,
    Csak egy a módja, asszonyom:

    Adjon az Úr, ki egy tenyérből
    Rosszat is, jót is osztogat,
    Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
    Vagy nekem adjon jobbakat!

  • Illyés Gyula: Szeretlek

    „Szeretlek, kedvesem,
    szeretlek tégedet” –

    Szeretlek azóta,
    hogy megismertelek,
    azóta, mióta
    hétre hét, napra nap
    év negyvennegyedik,
    jött úgy, hogy észre
    a ráncaim veszik… csak
    hogy vagyok általad
    estétől reggelig
    titkosan gazdagabb –
    Életeddel telik
    annyira életem,
    hogy – enyém vagy tied? –
    el-elcserélhetem.

    Hogy így elevenen
    én neked lehetek
    lelket föltámasztó
    lét-újító verem –
    Ifjan és öregen
    sose volt kezdetek
    óta szerettelek –
    e földi rögökön

    Szeretlek, kedvesem,
    keres képzeletem
    szomjasan odafönn,
    odatúl is neked
    s nekem közös helyet…

  • József Attila: FLÓRA

    1. Hexaméterek

    Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
    elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
    buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
    Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
    s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

    Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
    E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
    mint sebről a kötést, te leoldtad – ujra bizsergek.
    Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
    és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

    2. Rejtelmek

    Rejtelmek ha zengenek,
    őrt állok, mint mesékbe’.
    Bebujtattál engemet
    talpig nehéz hűségbe.

    Szól a szellő, szól a víz,
    elpirulsz, ha megérted.
    Szól a szem és szól a szív,
    folyamodnak teérted.

    Én is írom énekem:
    ha már szeretlek téged,
    tedd könnyüvé énnekem
    ezt a nehéz hűséget.

    3. Már két milliárd

    Már két milliárd ember kötöz itt,
    hogy belőlem hű állatuk legyen.
    De világuktól délre költözik
    a szép jóság s a szelid érzelem.
    Mindenségüket tartani a fénybe,
    mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
    már nem tudom, megadom magam kényre,
    ha nem segítesz nékem, szerelem.

    Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,
    a csendes eső és a tiszta nap.
    Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,
    hogy levelei kiviruljanak.
    Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
    kik daccal s tehetetlenül remegnek,
    mert kínjukból jövőnk nem született meg,
    munka, szabadság, kenyér s jószavak.

    Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun
    villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
    mint gyermekeknek játék, oltalom,
    munkásoknak emberi öntudat.
    Mint minta, mint az erény a szegénybe,
    s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
    társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe’,
    mely igazodni magára mutat.

    4. Buzgóság

    Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes
    s megbékülne e háborús család,
    az emberek, keresném engedelmes
    szívvel,
    az örökös ifjuság italát.

    Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
    ha pírban zöldel a fiatal ág –
    bár búcsut int nekem… E fura dolgot
    űzném,
    az örökös ifjuság italát.

    Fecseghetnének nyelves tudományok –
    mind pártfogolna, ki szivébe lát:
    legalább keressem, amire vágyok,
    bár nincs,
    az örökös ifjuság italát.

    5. Megméressél!

    Már nem képzelt ház üres telken,
    csinosodik, épül a lelkem,
    mivel az árnyakkal betelten
    a nők között Flórára leltem.

    Ő a mezőn a harmatosság,
    kétes létben a bizonyosság,
    lábai kígyóim tapossák,
    gondjaim mosolyai mossák.

    Ízét adja a tiszta víznek,
    száját adja a tiszta íznek,
    hazaszólít, amikor űznek,
    szemében csikó legelészget.

    Ő az okmány, kivel a kellem
    a porráomlás ellen, a szellem
    az ólálkodó semmi ellen
    szól, pöröl szorongó szerelmem.

    Érdekeimből megértettél,
    bátorrá vakmerőből tettél,
    kínlódtál, amig nem szerettél,
    egész világom ege lettél, –

    hát dícsértessél s hirdettessél,
    minden korokon át szeressél
    s nehogy bárkiben alább essél,
    mindig, mindenütt megméressél!

    1937. febr.

    Latinovits Zoltán – József Attila Flóra


  • József Attila: SZÁMVETÉS

    Ettem-ittam fekete, undok
    mocskot és csípős trágyalevet;
    ember vakmerőbb nem lehet.
    Ám eddig sohasem voltam boldog.

    Ebben a megváltott világban
    egy pillanatom nem volt nemes;
    sem langyos, édes, kellemes,
    mint disznónak a pocsolyában.

    Engem sunyiságra oktat
    az erkölcs. (Rólad is ezt hiszem.)
    Huszonnyolc éve éhezem.
    Rajtam már csak a fegyver foghat.

    Ezért ülnek oly sötét dolgok,
    oly hatalmak a szívemen,
    hogy szorong lágy arcú kedvesem,
    ha ránézek; pedig mosolygok.

    Komor ég alatt üldögélek,
    mint hajléktalan a híd alatt.
    Mindentől fölmentem magamat,
    mert nem lesz utolsó ítélet.

    1. nov. 11.

  • József Attila: JÓZSEF ATTILA

    Vidám és jó volt s tán konok,
    ha bántották vélt igazában.
    Szeretett enni s egyben másban
    istenhez is hasonlitott.
    Egy zsidó orvostól kapott
    kabátot és a rokonok
    úgy hívták: Többé-itt-ne-lássam.
    A görög-keleti vallásban
    nyugalmat nem lelt, csak papot –
    országos volt a pusztulásban,

    no de hát ne búsuljatok.

    1928 eleje

  • József Attila: ÁPRILIS 11

    A talló kalászait hányva
    S a verebek közé belesvén
    Nagy szél kapott föl egyszer engem
    Hirtelen, áprilisi estén.

    Gyerekeit kereste arra
    S engem talált ott épp az utban.
    Bömbölt, örült, s én mosolyogva
    Rengeteg mellén elaludtam.

    Vitt falvan, földeken keresztül,
    Meghempergetett jó sárosra,
    Cibálva és kacagva vitt egy
    Pesti, csatakos külvárosba.

    Az uccán vídám jasszok lógtak
    S még vidámabban verekedtek,
    Kiabáltak, kiabáltunk és
    A jasszok végül berekedtek.
    Mondom, valami nagy ünnep volt,
    A hívek templomokba mentek
    És reszketve, szomorú kézzel
    Áldották őket meg a szentek.

    S hogy a harangok búgtak, fölnőtt
    A szívekben nagy, esti béke.
    A gyilkos végzett emberével
    S úgy menekült, kalaplevéve.

    Reménységnek és tulipánnak
    Kicsikis deszka alkotmányba
    1905-ben ígyen
    Iktattak be az alkotmányba.

    A kártyás munkásnak fiúként,
    S a szép, ifjú mosóasszonynak,
    Ligetnek, sárnak, vágynak, célnak,
    Fejkendőbe kötözött gondnak.

    A szegényasszony rég halott már,
    De fiát a szél el nem hagyja,
    Együtt nyögünk az erdőn éjjel
    S együtt alszunk el virradatra.

    1. ápr. 22.

  • József Attila: JÓZSEF ATTILA

    József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem,
    áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott
    Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak
    másért örülünk neki
    Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak gyufát se gyujtani,
    ha igy megy tovább, nem törődöm vélük
    Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik,
    az bizonyos
    Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy lesznek frissek és
    épek
    A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá
    Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is gyalog vannak, én a
    pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam a szakadékon
    Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg,
    hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.

    1924 ősze

  • BARANYI FERENC Vallomás

    Belátom, nincs menekvés. Veled kell végigélnem
    – ha van még – hátralévő harminc vagy negyven évem,
    s ez nem beletörődés. Törvény, mit – félredobván
    hűlt viszonyok receptjét – létezésed szabott rám,
    kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben:
    kevés és íze-vesztett – de nélkülözhetetlen

    Miért léptél be orvul szeretteim sorába?
    Szükségem úgy tapad rád, mint kisdedként anyámra,
    ó, lennél már közömbös! Elválnánk, mint sokezren
    teszik e kontinensnyi érzelmi jégveremben,
    akadna magyarázat: a költő szárnyalását
    ódon kalitba zárja kicsinyes monogámság…

    Nem a közös nyomorral kiböjtölt kedves otthon
    ölel panel-falával, hogy véled összefonjon,
    nem kényelem bilincsel, meleg fészek-közösség,
    miért a csontig ázott madár felejti röptét,
    nem is hála láncol, miért esett koromban
    szegődtél életemhez, amikor senki voltam,
    és nem a megszokás tart, amely lázadni pattant
    idegeket csitítva nem vállal már szokatlant,
    s a meglevő csekélyért – mit marka bizton érez –
    a többnek csöpp esélyét gyáván feladni képes.

    Beléptél – mit tehetnék? – szeretteim sorába,
    anyámmal és húgommal egy sorban állsz – hiába,
    ezernyi összenőtt szál kötöz az életemhez,
    mégsem merném mesélni olykor susogva: Kedves,
    megint beleszerettem egy röpkevágyú lányba,
    haja akár a tűzláng, gazellaláb a lába –
    mert már az ösztönökben szavam bátortalan kong,
    mert bűn ma még alázni baráti szóval asszonyt,
    szokásból sem viselnéd. Mégha rosszul sem esne,
    törvénysértő beszédem elmenni kötelezne,
    s én meghalnék utánad. Inkább heves szerelmest
    mímelek éjjelente, csak végleg el ne kergess,
    hidd el: rakéta-korban a frigy még ősi, félvad.
    Te nélkülözhetetlen, de kár, hogy feleség vagy!