Címke: végzet

  • Vlagyimir Viszockij: Az én Hamletem

    Én csupán elmondom egy kicsit versben,
    nincs is többre felhatalmazásom,
    bűnben nemzettek engem, úgy, ahogy kell,
    izzadtan, reszketve a nászágyon.

    Tudtam, hogyha elszakadunk a földtől,
    fenn minden sokkal kegyetlenebb lesz.
    Mint vér szerinti utód és királyfi,
    trónra törtem, a sors rendelte ezt.

    Éreztem, minden úgy lesz, ahogy akarom,
    nem buktam el és sohasem vesztettem,
    társaim, mint atyáik a koronát,
    a tanulásban, vívásban úgy szolgáltak engem.

    Nem kellett gondolkodnom, hogy mit mondjak,
    könnyen engedtem a szót a szélnek,
    az összes főúri csemeték
    úgy hittek nekem, mint egy vezérnek.

    Az éjjeliőrök rémei voltunk,
    rút himlőhelyek az idő testén,
    bőrökön háltam, kés hegyéről ettem,
    lovamat kínoztam hetykén.

    Tudtam, egyszer azt mondják: „Uralkodj!”
    Bélyegével megjelölt a végzet,
    megmámorosodtam a vértek között,
    és tűrtem a sok tanárt és könyvet.

    Mindig csak a szájammal mosolyogtam,
    lapos pillantások rossz titkait
    el tudtam rejteni, hisz’ a Bolond nevelt,
    ő halott már. Ámen. Szegény Yorick.

    Még a fosztozkodást is megtagadtam,
    rendjelet, birtokot, előjogokat,
    megsajnáltam a halott apródot,
    s széttapostam a zöld hajtásokat.

    A vadászat örömét elfeledtem,
    meggyűlöltem paripát, kopót,
    sebzett vad nyomáról visszalovagoltam,
    ostorral vertem agarat, hajtót.

    Lassan garázdálkodás váltotta fel
    a hétköznap kedves játékait,
    éjjelente a folyóban titokban
    mostam le a nappal disznóságait.

    Ahogy érettebb lettem, egyre butultam,
    nem merültem el az intrikákban,
    nem tetszett a kor és benne az ember,
    magamat inkább a könyvekbe ástam.

    Agyam tudásra volt éhes, mint a pók,
    értette azt erőt és a mozgást,
    mire jó a tudomány s a gondolat,
    ha életünk csupa cáfolat, tagadás.

    A régi barátokat elvesztettem,
    hálóvá lett Ariadné fonala,
    „Lenni vagy nem lenni”, ezen tűnődtem,
    és ez megoldhatatlan probléma.

    Örökké hullámzik a baj tengere,
    mintha kölest szitálnánk hiába,
    de kirostáljuk az olcsó választ a
    nyakatekert, furcsa dilemmára.

    Az ősök szava hívott a halk neszen át,
    mentem, mögöttem kétségek lopóztak,
    a súlyos gondok fölfelé emeltek,
    testem szárnyai a sír felé húztak.

    Gyenge bronzzá forrasztottak az idők,
    ki sem hűltem, már kezdtem szétmállni.
    Vért ontottam, mint akárki, s úgy, mint ők,
    a bosszúnak nem tudtam ellenállni.

    Vég előtt a siker – maga a bukás.
    Ophélia! Nem hiszek az elmúlásban,
    de én, a gyilkos most egyenlő vagyok azokkal,
    akikkel együtt fekszem a halálban.

    Hamlet vagyok, az erőszakot megvetem,
    a dán koronára mindig is köptem,
    szerintük csak a trónért téptem a számat,
    és érte riválisomat megöltem.

    Lázálom és fellángolás hasonlók,
    sunyi halál lesi a születést,
    a fondorlatos választ nem mi adjuk meg,
    és nem leljük a megfelelő kérdést.

    Fordította: Földes László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: Loreley

    Jean Sève-nek

    Élt Bacharachban egykoron egy szőke szép boszorka
    A férfiak epedve mind meghaltak érte sorba

    Pörbe idézteté s alighogy látta volt
    Nagy szépsége előtt a püspök meghajolt

    A szemed csupa drágakő gyönyörű Loreley
    Miféle mágustól ered varázslatod felelj

    Az életet meguntam a szemem átkozott
    Püspök ki belenézett az mind elkárhozott

    A szemem lánggal csillogó nem holmi drágakővel
    A lángra csak a lángra a férfibűvölővel

    A lángjaidban égek gyönyörű Loreley
    Megbűvöltél most téged már más ítéljen el

    Püspök te nevetsz könyörögj értem inkább a Szűznek
    Hogy Isten védje lelkedet adj engem át a tűznek

    Kedvesem itthagyott már elment messzire
    A halált szeretem s nem vágyom semmire

    Szívem úgy fáj úgy fáj már meg kell halni nékem
    Magamra nézek és bele kell halnom érzem

    Szívem úgy fáj úgy fáj mióta nincs velem
    Elindult és szívem megfájdult hirtelen

    Rábízta őt a püspök úr három lovas lándzsás vitézre
    Az őrült nőt e három a klastromig kísérje

    Szemed remeg bolondos Loreley menj tehát
    Fekete és fehér lesz kolostori ruhád

    És úgy mentek tovább az úton mind a négyen
    Könyörgött nékik Loreley szeme mint csillagfény az égen

    A sziklafalra föl hadd másszak lovagok
    Hadd lássam egyszer még amint a kastélyom ragyog

    A tükröm hadd legyen megint a folyam árja
    Aztán megyek az özvegyek szüzek kolostorába

    A szélbe odafönt kibomló haja szállt
    Loreley Loreley három lovag kiált

    A Rajnán odalent egy csónakot az ár hoz
    Szeretőm benne ül meglátott hív magához

    Szívem megédesül lent szeretőm suhan
    Előrehajlik és a Rajnába zuhan

    Mert látta a szép Loreleyt a folyó habjain
    A haja mint a nap ragyog a szeme Rajna-szín

    Vas István fordítása

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Baka István: Ballada

    Hold ezüst útja a tavon
    ne lépj rá szép leány

    Mennem kell ne tartsatok vissza
    mennem kell meg kell őt találnom
    ne zörögj mákgubó a szélben
    hívó hangját nem hallani
    ne bújjatok el margaréták
    ingének gyöngyházgombjai
    ne szaggassatok pipacsok irigy
    kurvák vörösre mázolt körmei
    mennem kell meg kell őt találnom
    mennem kell ne tartsatok vissza

    Hold tüllje lesz menyasszonyi
    fátyolod szép leány
    ruhádat kagylók karmai
    megtépik szép leány
    szűz öledet megökleli
    nádtorzsa szőrös buzogány
    nem kedvesed szemefehérje
    hal villog itt az éjszakában
    ne ereszkedj közénk a mélybe
    maradj a parton szép leány

    A sebtiben varrt éjszakából
    a csillagfény mint férc kilóg
    fölfejtem én varrok belőle
    ágyunkra súlyos takarót
    fölfejtem én varrok belőle
    fekete vőlegényruhát
    böködöm Sarkcsillaggal sodrok
    a holdfényből ezüstfonált
    mennem kell ne tartsatok vissza
    nem várhatok tovább

    Fölfejted szép leány belőle
    varrhatsz majd halotti lepelt
    a súlyos koporsófödélre
    csillaggal íratik neved
    ne lépj rá szép leány a tóra
    csalás a hold-ösvény csalás

    Mennem kell gyűrűm elveszett
    ha nem lelem felhúzza más
    fél pár cipőm is elmaradt
    oltár elébe hogy megyek
    fátylam is elring a tavon
    mit bánom én legyen csalás
    hold útján bár elsüllyedek
    mit bánom én ha látomás

    Gyűrűzik majd tested felett
    a víz fehér cipőd a hold
    felhők sarában elmaradt
    lábodra föl nem húzhatod
    ne lépj a tóra szép leány
    csalás a szerelem csalás

    Mennem kell meg kell őt találnom
    mennem kell ne tartsatok vissza
    ne szaggassatok pipacsok
    kurvák vérvörös körmei
    ne bújjatok el margaréták
    ingének gyöngyházgombjai
    ne zörögj mákgubó a szélben
    hívó hangját nem hallani
    határok fűrészfogain
    lépkedve is megtérek hozzá
    népeket földhöz szögező
    esőben visszatérek hozzá
    Charonnak szemem garasával
    fizetek és átkelek hozzá
    mennem kell úgyis megtalálom
    mennem kell nem tarthattok vissza

    Hold ezüst útja a tavon
    megnyílt alattad szép leány

    Ölelj ölelj tó-vőlegényem
    ne sirass engemet anyám

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Andalúz ballada

    Ment a lány a gyalogúton,
    holdezüst kúszott alája,
    melyben minden pillanatban
    lágyan megmerült a lába,
    megcsobbant a fény előtte,
    megcsobbant a fény utána,
    fodrozott a földre ömlött
    holdvilág nagy óceánja.

    Térdig érő színezüstben
    könnyedén gázolt a lányka,
    nem figyelt a rásunyító
    három szörnyű éjmadárra,
    mely kinyúló cserfaágon
    lengő lépteit vigyázta,
    mérlegelve, hogy tetőzik
    lent a fénynek áradása.

    Nem látszott már ki a lánynak,
    csak parázsló pillantása –
    s rácsapott a három holló,
    rút csőrét szemébe vájta.
    Holdsugárnak, szemsugárnak
    elmaradt hát földi násza,
    azóta sem egyesültek,
    éj magaslik a világra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Egyszer csak

    Egyszer csak egy éjszaka mozdul a fal,
    beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül.
    Megsajdul a borda, mögötte a bajra szokott
       dobogás is elül.
    Némán emelődik a test, csak a fal kiabál.
    S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál,
       a halál.
    Mint fegyházban a villany ha kacsint,
    tudják bent a rabok s tudja az őr odakint,
    hogy az áram mind egy testbe fut össze,
    hallgat a körte, a cellán árnyék szalad át,
    s érzik ilyenkor az őrök, a foglyok, a férgek a perzselt
       emberi hús szagát.

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: Kabala

    Egy
    mennyi mindent próbáltam én – de minden egyre megy.

    Kettő
    az egyből kettő sohse lesz: magányos lelke meddő.

    Három
    rossz útra visztek, életem, szerelmem és halálom!

    Négy
    négylevelű nyíl útadon – vakon mellette mégy.

    Öt
    a sorsod öt kemény pecsét – ne hidd hogy föltöröd!

    Hat
    bár építnéd mézednek a szép hatszög mézfalat!

    Hét
    de te utazni kergeted a Göncöl szekerét.

    Nyolc
    a Nyolc a harapófogó, hogy égve fölsikolts.

    Kilenc
    kilenc hónap, miért tevéd, hogy engem fölteremts?

    Tíz
    az egyhez még egy nulla kell: a léthez Léthe-víz.

    Tizenhárom
    Hiszen várom:
    majd jön valami semmin út, valami vizen álom.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Csontváry önarcképe

    Ez a két szem most már csak befelé néz,
    mély kút víztükrén gyűrődik amit lát:
    űzött erdők, rom-arcok, nedve-szítt fák,
    hold-ösvényen ellovagló kisértés.

    Ez a két szem most már csak befelé lát;
    mint hályog fagy rá kívülről a nézés:
    növényi összeomlás, tárgyi vérzés
    írja köré az enyészet karéját.

    Ez a tekintet foglya önmagának;
    tombol, mintha rácsok közt kerengne,
    láthatára földtől az ég felé dől.

    Tulajdon testébe maró rab állat,
    vergődik, mintha még esélye lenne…
    Ki bocsátja szabadon végzetéből?

    1973

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Kamarás Klára: Sorshorgoló

    Csak szem a szemre, lánc a láncra,
    miként sodort a három párka…
    Ki munkál, hajszol, mindörökre
    sorsunk szívósan ölti egybe.

    Tervrajz szerint, vagy ég bolondja
    szövi a szálat össze-vissza,
    s nem tudhatjuk, mi lesz belőle,
    közülünk kinek van jövője,
    kiből lesz bölcs, gazdag, vagy árva,
    csak szem a szemre, lánc a láncra…

    Oltárra lesz terítő, fényes,
    király palástja, széle véres…
    vagy lábtörlő dohos sarokba,
    aztán a sors szemétre dobja…

    Ne nézz előre, ne nézz hátra,
    horgolva, szőve, varrva, vágva…
    csak szem a szemre, lánc a láncra..

    Jaj, aki csak egy szem a láncban
    ne gondolkozzon, hisz bezártan
    sodródik sorsa áramában,
    és nincs kiút, csak ősi kényszer
    megtartani, ne málljon széjjel,
    amit a többi összefogna.

    Nincs üdvösség, nem jutsz pokolra,
    csak ez a szédítő motolla…
    s magasztalva, vagy meggyalázva,
    csak szem a szemre, lánc a láncra…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Szergej Jeszenyin

    Mit mondanak róla, kik azt hiszik,
    hogy csak odébbállt, s most egy új csapszékben,
    új barátokkal zöld tengert iszik,
    a sárga ég kotyog a kabátzsebében?
    Mit mondanak, kik szerették, a nők,
    kik úgy dajkálták, édes gyermeküknek
    fogadták volna, talált egy szeretőt,
    kivel a világ végéig feküdhet?
    S mit mond a kés? A vasszög, honnan leszedték?
    A vérrel írt vers? A szederjes arcú esték?
    Mesebeszéd csak? Nem igaz mégsem?
    S a falu mit szól? Hümmög, visszajön,
    csak álldogál még előbb odakünn,
    rendbeszedi magát a sötétben?

    • S egy ujj a ravaszon, a jövő hátterében.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Laokoon

    Sötét időkben árnyékát idézted,
    s most benned lüktet vér és test szerint.
    Arcod görcsébe írja már a végzet
    a Laokoon-vonású férfi-kínt.

    Forrás: Szeretem a verseket