https://verskucko.com

Címke: végzet

  • Áprily Lajos: Laokoon

    Sötét időkben árnyékát idézted,
    s most benned lüktet vér és test szerint.
    Arcod görcsébe írja már a végzet
    a Laokoon-vonású férfi-kínt.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ady Endre: Torony az éjszakában

    Faluja nyár-éji csöndjéből
    Fehéren, aggódva kibámul
    A torony
    S vér-hireket vár a lángoló,
    Vénhedt világbul.

    Harangjait állatja némán
    S az Istenének, kinek háza,
    Nem üzen,
    Áll, remeg és bámul a torony
    Megbabonázva.

    Az Ég csodálatos felhői
    A Holdat rejtegetve úsznak
    S a torony
    A Holdnak köszön, e mennyei,
    Bölcs omnibusznak.

    A Hold sokféle tornyot látott,
    Sohse sietett, sohse késett
    S nem riad,
    Ha telnek e kis Föld-csillagon
    Elrendelések.

    Tán holnap már vérrel meszelten
    Fog csillogni istenes őrünk,
    A torony,
    S a harcos multnak igéje zúg:
    Halunk vagy győzünk.

    Tán holnap már a torony hősibb
    Vallását vallja vércse-multnak
    S fiai,
    A harangok, a még álmodók,
    Össze-kondulnak.

    Csak a Hold fog tovább döcögni,
    Mint majd a Föld is, ember nélkül
    S a világ
    Holdfényes torony-romok fölött
    Mégis megbékül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: A város címere

    Mert a méhek a húsra dongnak
    s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
    eljön a fekete katona.

    Mert a rikító ponyvák alatt,
    patinás kupolák alatt is
    kan-kofa támadt annyi,
    hogy röhög a föld
    s mert a kofákra hallgat a sors is:
    eljön a fekete katona.

    Mert a fekete vitorla
    már a Balatonnak nagyon hiányzik,
    s hegyek és fenyvesek
    fehér holtakért, holtak szagáért
    süvöltve zsolozsmáznak,
    mert e megőrlő Bakonynak
    bújdosó szerelmünk sose elég:
    eljön a fekete katona.

    Mert a torony a galambot,
    galamb a fészke kovás ganaját
    elúnta, megutálta
    s a csendtől megőrült harangok
    bongni akarnak, noha lángban,
    hát majd viaszvirágként
    megolvadnak a fennkölt harangok,
    bronz-dizentéria befolyja
    a köveket, forró falakat –
    s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni:
    eljön a fekete katona.

    Mert a vagonok lisztje
    nem akar keserű kenyér lenni,
    hát majd fekete sebeket
    hoz a vonat,
    mert a tej nem akar
    újra meg újra vízzé válni,
    hát majd hirtelen bevérzenek
    a tejüzemek – s a telepeken
    a deszkák nápolyiszelet-sorait,
    a pala-lapokat, csöveket
    porrá töri az égi kerék,
    mivel itt minden tiltakozik:
    eljön a fekete katona.

    Eljön a fekete katona,
    óriás fekete-bársony denevér,
    duhogó lágy kupolák a szárnyai,
    szőrgatyás lábain óriás
    görkorcsolyáit előrerúgva
    leszáll a városba, megvakulunk,
    megvakul a naptár, a történelem,
    szerelmeim, a hosszú sörény,
    aranyfüggönye csípőtöknek
    pernyévé zsugorodik,
    s poklok tudója magam is
    tördelve kezeimet álmélkodom:
    nem hittem volna soha,
    nem hittem volna soha:
    hogy ti szűzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha:
    hogy ti kölykek a tejfogatok
    hirtelen kipotyog s iszonyatos
    gyöngyvirág nyílik a kövezeten –
    végzetes vízszintesekkel
    elkészül a város címere újra,
    cirkalma lesz a füst és fohász,
    mert eljön a fekete katona,
    eljön a fekete katona.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Kosztolányi Dezső: Sorsunk

    Tanuld meg, porember, a sorsod: lemondás
    s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.
    Ura a végzetnek, ki ezt megtanulja,
    bánat és csalódás nem fér a szivéhez.
    Nézd a természetet, mint vál elmulásra,
    minden egyes ősszel lassan hervadozva
    csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,
    küzdelem és bukás a porember sorsa.

    S tudok lemondani: oly édes-nyugodtan
    hajtom le fejemet síri nyoszolyámra
    s édes a lemondás: az élet torz-arcát
    redőosztó kézzel mosolygósra váltja,
    vérezve vesződünk viharzajos tusán,
    míg végre a halál karján elalélunk
    s fáradt szemeinknek a zűrzavar után,
    a ciprusok árnyán dereng fel a célunk.

    Hajoljatok meg a tomboló sors előtt,
    mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
    Ha nem hajolsz, ledönt, mint vihar a tölgyet
    s ravatalod ormán kárörvendve röhög.
    Leteper a földre dühös küzdelemmel,
    vasmarokkal legyűr a fekete sírba.
    A temető minden kövére az ember
    kudarca s a sorsnak győzelme van írva!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Farkas Boglárka: Érzem a vesztem

    Egy  oda nem illő, kimondott szóban
    Érzem a vesztem.
    Egy  apró, semmitmondó pillantásban
    Érzem a vesztem.
    Egy  céltalan, meg nem álló mozdulatban
    Érzem a vesztem.
    Egy  lágy, hideg csókban
    Érzem a vesztem.
    Egy  hangos, üres dobbanásban
    Érzem a vesztem.
    Egy  szóban, melyben annyi kétség
    Egy  pillanatban, mi oly rideg
    Egy  mozdulatban, miben annyi erő
    Egy  csókban, mi oly kevés
    Egy  dobbanásban, mi szívedé, már

    Érzem nincs visszaút.
    S én mégis büszkén hordom keresztem
    De érzem, érzem a vesztem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit – Tánc

    Teliholdból süt a végzet,
    csillag markol vérkörökbe,
    halálforgás minden óra,
    jőjj szeretni mindörökre.

    Zöld szoknyám a fiatal nyár,
    csókra vágyom, nem kalácsra,
    jeges bárcák hadi-útján
    vagyok izzó Máriácska.

    Rézveretű a derekam,
    vörösréz-kupa a mellem,
    meghasonlás éjszakáin
    tedd, hogy szívünk összecsengjen.

    A gyehennás vágy-lovakat
    üdvözítő útra oldom,
    a gyehennás vágy-lovakat
    hajtom a viharos mennybolton!

    Teliholdból süt a végzet,
    csillag markol vérkörökbe,
    halálforgás minden óra,
    jőjj szeretni mindörökre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Ajándék

    Eljött a Sors hozzám,
    váratlanul éppen,
    ajándékot hozott,
    meglepetésképpen.
    Pillangós masnikkal
    körülkötve szépen.
    Kibontom a dobozt,
    mit rejthet a mélye?
    Gyönyörű ing benne…
    – Pont erre vágytam!
    A Sors keze nyúlt
    a „márka” jelzést
    eltakarva, lágyan
    rám teríté ingét,
    kéjesen mosolyog:
    – Viseljed sokáig,
    pontosan rád szabott!
    S el is tűnt már gyorsan,
    mint akinek itten
    semmi dolga nincsen,
    csupán véres kéznyomát
    hagyta a kilincsen.
    A Nessus-ing rajtam,
    azóta is hordom,
    – kentaurnak vére kínnal ölő méreg –
    ez lett az én sorsom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • B. Radó Lili – Bűvös kör

    Véresre zúzhatod az öklöd rajta.
    Ha rugdosod, a lábad lesz sebes.
    Repülnél? bénán hull le a szárnyad,
    könnyedtől ázhat, nem olvad meg soha.

    Nincs menekvés, nincsen kiút belőle.
    Legyen bár éles, mint a sasé, szemed,
    át nem látsz rajta, el nem nézhetsz fölötte.
    Eléd mered, fejed fölé magaslik,
    merev, mint a fal s áthatolhatatlan
    a bűvös kör, mit végzeted vont köréd
    világrajöttöd első pillanatában,
    s amit úgy hívnak: „Asszonynak születtél.”

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Kányádi Sándor – Bántani én nem akarlak

    Bántani én nem akarlak,
    szavaimmal betakarlak,
    el-elnézlek, amíg alszol.
    Én sohasem rád haragszom,
    de kit bántsak, ha nem téged,
    az én vétkem a te vétked,
    mert akarva, akaratlan,
    halálom hordod magadban,
    s a fiammal, akit szültél,
    halálom részese lettél,
    és történhet már akármi
    történhető, evilági,
    oldhatatlanul köt hozzád
    e magasztos bizonyosság;
    világrészek, galaktikák
    távolából is mindig rád
    emlékeztet ez a vétked.
    Kit szeressek, ha nem téged.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Jean Cocteau – Ha napba nézek én

    (fordította: Radnóti Miklós)

    Ha napba nézek én, szemem se rebben,
    míg te pillogatsz.
    Ez az egy játszma kettőnk közt, melyben
    még alulmaradsz.

    S ha majd pokolra szállunk mind a ketten,
    hogyha van pokol,
    más forró tengerár dobálgat engem,
    s téged más bugyor.

    De lelsz a holtak térein helyettem
    társat is talán…
    Ne hagyj el, éljünk együtt még mi ketten,
    egymás oldalán.

    Forrás: verslap.hu