Ha napba nézek, én szemem se rebben,
míg te pillogatsz,
ez az egy játszma kettőnk közt,
amelyben még alulmaradsz.
S ha majd pokolra szállunk mind a ketten,
hogyha van pokol,
más forró tengerár dobálgat engem
s téged más bugyor.
De lelsz a holtak térein helyettem
társat is, talán…
Ne hagyj el. Éljünk együtt még mi ketten
egymás oldalán.
Forrás: Kedvesch versek
Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Forrás: Szeretem a verseket
(Perdita-sorozat)
Lelkedbe ádáz végzeted,
Rút szégyenfoltot égetett.
Hiába élsz, virulsz, mosolygasz:
A nagy világon nincs helyed.
Légy czéda, kéjsovár, ledér;
Légy szűzi, tiszta: egyet ér.
Imád, átkod nem érdekel mást
S csak kicsúfolnak könnyedén;
Nincsen remény, nincs irgalom.
Nem kérdi a világ, vajon
Selyemben halsz-e meg vagy éhen,
Átokkal hervadt ajkadon?
Légy vidám vagy kétségbeesett:
Pokolban élni végzeted.
Zárdába, vagy kórházba menni:
Egyforma vétek s bú neked!
Forrás: Arcanum
R
Válts utat: arra jöjj, amerre én!
Bozótos sziklaszakadék peremén!
Nem én: a szigorú sors mondja ezt,
mely hozzám ragaszt és el nem ereszt.
Születtél – s utamba vetett a por.
Most már a szél is karomba sodor.
Férfi csak így tehet, hogyha erős!
Így tesz majd az utód. Így tett az ős.
A kar mind bezárul: arra való!
Ha jő a férfi, az asszonyfaló!
Viszlek, ha jössz. Ha nem: megyek veled.
Rejtsd el a szívembe szégyenedet.
Tiéd a férfi. A szégyen enyém,
ha elejtlek a sziklaszakadék peremén…
Forrás: Versek mindenkinek
Tűz, melegíts, ne égess
égő sebet szívemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
nem nézek a szemedbe.
Asszony, puhácska száddal
csókolj, ne a fogaddal;
ki önnön sírod ásod,
ember, ne ránts magaddal.
Virág, maradj az ágon,
megvárom a gyümölcsöd;
nem rugdalok markodba,
végzet, lazítsd a görcsöd.
Élet, mindenki éljen,
s ne tudja meg, miért él;
ígérd már másnak, Isten,
amit nekem ígértél.
Forrás: —
Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat,
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a nap, mint a végzet –
egész testemmel
égjek!
Erőt az elérhetetlen jövő ad,
s holnapi romlása a vágynak –
darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat.
Venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.
Elengednélek –
visszahívnálak –
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnék,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.
Forrás: Szívzuhogás
Az élet arany trombitáján
a búcsúzók dalát fúvom.
Völgyekbe bágyad lassan, árván,
bércekre zengő indulóm.
Szemem kiégett a gyönyörtül,
fáradt a szám, kezem, fülem,
és egyre lázad, égre hördül
sok vérpiros, sötét ütem.
Tüdőm se bírja. Nyomban éj lesz,
s mégis olyan vad-szenvedélyes
a vágyam, ez a korcs titán.
Könny hull reám az alkonyégbül,
keserű szám is elfehérül,
és vér hörög a trombitán.
Forrás: MEK
Diadal!
Tüzes szekéren, lángnyelvek között,
az illatos nő hozzánk költözött
és száll a dal:
Diadal!
Illatzavar, őrjöngő világ,
rivalganak rettentő trombiták:
Diadal!
Kínálja testét, táncol, hahotázik,
ő a miénk és öleljük rogyásig:
Diadal!
Nem egy a csók, de száz és százezer,
ő most szeret és ő most követel:
Diadal!
Csóktól, aranytól részegek vagyunk,
és ordítunk és összeroskadunk:
Diadal!
Forrás: MEK
Ó színek színe, ördög bibliája,
fújd meg lelkembe roppant riadód.
Ó szívek szíve, züllött, furcsa szívem,
vidd az ördöghöz drága véradód.
Puffadt erszényed, mely vértől hízott meg,
az élet asztalára dobd oda,
és hogyha aludt a sors ezer évig,
mostan történjék végre a csoda.
Vesztett csaták, vér és kudarc után
más nem maradt, csak ez még és a semmi.
Ó érzitek-e, micsoda hívás:
szaladni, úszni s menni, menni, menni,
örökre folyni örök körforgásban,
újhodni, veszni, hullni lefele,
csók és halál, bús kezdet és búsabb vég,
színkeverés, tánc és örök csere.
Lélekzeni parázsló oxigénben,
és nézni, hogy minden hogy folyik el,
és érezni, fejünkön a sisakkal
a harc előtt, hogy menni, menni kell?
Forrás: MEK
Három bús párka áll az élet útján,
a nő, a kártya, a halál.
Ó fátylasarcú, rejtett, furcsa párka,
engem kötényed titka vár.
Nem kérdezem, tündér vagy-e, banya?
A szeretőm leszel száz éjszaka.
Az életem péntekjén fölkereslek,
hozzád őrjöngve fölfohászkodom,
és kérem az igét, a szót, a kulcsot,
lábadra ejtve ráncos homlokom.
Lassú nekem az élet – sokszorozd meg
és adj a láznál lázabb lázakat.
Oly titkos ez a kincsesláda, nyisd föl,
hulljon le róla a kemény lakat.
Pörögjenek most gyorsan minden orsók,
lássak ragyogva, mint még sohasem,
mutass nekem most bölcsőt és koporsót,
bűvös ujjakkal illesd meg a sorsot
és gombolyítsd le lassú életem.
Forrás: MEK
