https://verskucko.com

Címke: veszteség

  • Bari Károly: Rekviem

    Százholdas szívedben elfért a világ,
    a napok lovai mégis tiportak rajtad,
    héthatárba nyerítették bánatodat,
    a szegénységet; tüskés ágai fölhasogatták
    arcod, vérzett, lecsöppent a porba,
    átszivárgott a gyökerek éjszakáján,
    az idő csontja is véresen ropogott.

    Emlékszem, amikor apád meghalt,
    éppen meszeltél, s te meszes kézzel
    fenyegetted az istent, aki az ég
    szürke ajtaja mögé zárkózott átkaid elől.

    Magadra maradtál. Szemeid vakablakán
    belépő embersor rádröhögött, szoknyád
    alá nyúlkáltak; megkövült kínoddal
    szédelegtél közöttük. Gyermekeid is
    elvágytak mellőled; a kenyér,
    amit a szívedből törtél, már keserű volt,
    hiába muzsikáltál a csend piros-hegedűin,
    nem aludtak el többet rajta, mindegyikkel
    elfutottak a vonagló utak, még árnyék-foszlány
    sem maradt belőlük, egy elszakadt cipőfűző,
    agyonfogdosott fénykép, de még egy hajszál sem.

    Magadra maradtál anyám!
    Most már csak azt várhatod, hogy a
    por-koporsóban húsod falai szétomoljanak,
    százholdas szívedben göröngyök táncoljanak,
    és meszes ujjaid vas-dárdái az égre meredjenek.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bari Károly: Cigánysor

    Vályogcsomók közt rejtező
    tűztől visszaretten a nyugalom:
    világgá ment a rózsafából faragott
    hegedű, halál fekete hajú asszonyok
    hasították meg érte arcukat,
    hűtlen éjszakáikért levágott
    mellükkel csillagot égettek
    az ég homlokára, éjfélórában
    sárkányok toporzékoltak
    az éneklő piros vidéken,
    szél hordozta a fellegeket
    patyolat-ingeit, zúgtak
    villámló szárnyakkal a varjak,
    elbitangolt lovak hátán kesergett a hold
    rózsafából faragott hegedű, elmúlással
    hátba szúrt énekeiddel hova mentél?
    putrik ablakaiban visszatérésed virrasztják
    a gyertyák, nyurga szelek korbácsolják
    emlékre a fákat: nem lehet elfelejteni,
    ki dalba fullasztotta szívét!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 3. – Az őzszemű lány (Rekviem)

    Szerettem egy őz-szemű lányt,
    a haja: dióbarna láng,
    medencéjén fény-gyerekek
    hancúroztak és visongáltak –
    olyan volt, mint egy üdítő
    pihentető, érett vasárnap.

    Szerettem egy őz-szemű lányt,
    a Tiergartenben fagylaltot ettünk,
    s a Kuznyeckij Moszton söröztünk,
    sétáltunk a Cişmigiu-kertben
    és csókolóztunk és nevettünk,
    s a Svábhegyen, a kisded szélben
    szomjas szemmel néztünk az eltűnt
    felhők után –
    új felhők jöttek,
    az ég olyan lett, mint egy
    elborult tekintet,
    és többé nem nevettünk.

    Szerettem egy őz-szemű lányt,
    a haja: dióbarna láng,
    még most is éget, ha a távol
    barna dombjairól felém int,
    és szól az akác illatából,
    s zubog az idő, mint a vérünk.

    Szerettem egy őz-szemű lányt,
    ki eltűnt, mint a szelíd felleg,
    és én hiába szólítom,
    mert a felhők sosem felelnek,
    hisz nem ismerik a szerelmet,
    csak a szerelem érzi őket,
    mint a vadászfegyvert megérzik
    a virág-lábú, bátor őzek.

    Szerettem egy őz-szemű lányt,
    ki tovaillant, mint az őzek
    – fák közt iramló barna láng –,
    s én vártam, vártam, vártam, félszeg
    félsszel, fürkésztem elborult
    kedvvel a halott, szomorú
    ösvényt –
    És érkezett egy urna,
    s benne egy maréknyi hamu.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Tornay András: Ha elindulsz, ha elmész

    Ha elindulsz
    meghosszabbodnak az árnyékok
    Amikor elmész
    megszaporodnak az ablakon az ujjlenyomatok
    Ha elindulsz
    idegenebb lesz a világ
    Amikor elmész
    sárgán sírnak az üvegek
    Ha elindulsz, ha elmész
    senki nem tapsol majd a kudarcoknak

    Ha elindulsz
    váratlanul kiürül a legtömöttebb fülke is
    Amikor elmész
    kavarog a szentimentális valóság
    Ha elindulsz
    megáll minden időmérő
    Amikor elmész
    nem indulnak, s nem érkeznek többé
    a költöző madarak
    Ha elindulsz, ha elmész
    megdermednek az évszakok
    és egyetlen másodperc alatt
    elszegényedek.
    Hajléktalanná válok
    ha elindulsz, ha elmész.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Lamentoso

    Od’adtam néked mind a könnyem.
    (És most fakó-vak a szemem.)
    Mint két kiszáradott, üres kút
    tátong az éjbe könnytelen.

    Od’adtam néked ölelésem.
    (És most lehervadt a karom.)
    Az én tüzemnél melegedsz te,
    s magam rongyokkal takarom.

    Od’adtam néked mind a csókom.
    (S most csóktalan, fehér a szám.)
    Emlékeim halotti fátylát
    harapom őrült éjszakán.

    Od’adtam néked mind a lelkem.
    (Van-e, van-e ily elhagyott?)
    Most itt ülök a lábaidnál,
    s már úgy érzem, nem is vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A kezdete volt csak…

    De hát mért nem voltál elég, ha így
    szerettelek? – Lassan derült ki, hogy
    mit értünk egymásnak: bűntudatom
    sokszor hitte: jobb, ha bárhogy szakít;
    a fájó üdv új fájdalmakba vitt,
    s közösségünk így maradt zaklatott,
    ideiglenes: kegyetlen kapocs
    zárta gyönyörét és tiltásait.
    Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten,
    nem bíztam benned eléggé, s te bennem;
    a legnagyobb jó voltál életemben
    és most mégis a kevésért siratlak:
    minden kincs a kezdete volt csak annak,
    mit bűneim benned eltékozoltak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Katalin: Fátyol (Pieta)

    Tart még a karom fiam
    sebeid lüktetnek szívemen,
    ha kérdezné Isten, akarnám-e gyötörni,
    kínban ölni lelkemet látni téged így:
    azt felelném: akarom! Tart még,
    tested nem teher, kezem közt lüktet
    minden álmod, én hoztalak e létre,
    és én is viszlek el.
    Csak nézem húnyt szemed,
    csókom sem ébreszt, de látom:
    győztes vagy a létben,
    győztes a halálon, csak én hajlok föléd
    zokogva, könyörülsz-e rajtam: vesztes anyádon.
    Még tartalak fiam, nem enged kezem,
    csodát kapott a világ, de mi maradt nekem?
    Hajlott hátam sújtaná bár korbács,
    testeden ne húzna éket ütése,
    gyűlölne, s szeretne inkább engem a sors,
    neked még élned, élned kéne!
    Fájdalmad tűrném, viselném,
    adná az ég, mennyire szeretném!
    Anyádnak lennem…! Mily gyötrelmes csoda
    még egyszer tenném, ha megtehetném!
    Még tartalak, még ölellek gyermekem,
    fond magad köré karjaim! Bújj keblemre még,
    hadd nyújtsak vigaszt, hadd csókoljam sebed,
    adott az ég nekem egy gyermeket, s a világnak
    egy embert, egy igazt.
    Viszed bűnöm drága kincsem,
    te feloldottad a világot bűneiért,
    de én vagyok ki látva, szeretve, féltve,
    s siratva téged mindért vezekeltem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Nekünk mi marad?

    Ha majd lehull az utolsó levél,
    mely fogva tartott még egy kis nyarat:
    nekünk mi marad?

    Ha majd a dombot hómező takarja,
    temető lesz a tölgy-erdők avarja,
    s halottá némúl minden vadpatak?
    A tél kacagva szórja a szelet,
    vándormadár lesz minden boldogságunk,
    és enyhülést többé hiába várunk,
    mert jaj, akkor majd sírni sem lehet!

    Ha elszáll, majd a legutolsó álom,
    amelyben hittünk még egy kis nyarat,
    s a napsugár is messze költözött:
    reménytelen, nagy hómezők fölött
    nekünk mi marad?

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Zelk Zoltán: Avarszín

    Avarszín gyapjukabátban
    elszállt az ablak alatt,
    futottam rögtön utána,
    kergettem, mint a nyarat.

    Futottam, jaj, de hiába,
    elnyelte a fergeteg,
    ősz lett, mély ősz egy csapásra –
    zuhogtak falevelek.

    Kertjeink halotti tánca,
    zúduló sárga szelek,
    avarszín gyapjukabátja
    hol száll most, merre lebeg?

    Megáll az ember zihálva,
    s ríni kezd, mint a gyerek,
    s kérdezi csak úgy magába:
    istenem, kit kergetek?
    Szelet és falevelet.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Hervay Gizella: Egy éve már hogy értelem

    veszítve lettem névtelen
    sorsot cserélve védtelen
    hittem hogy hordok magzatot
    hittem hogy te én vagyok
    helyetted meghalhatok
    sorsod halántékon ért
    lettem életre ítélt
    ettől és eddig írt és élt
    ülünk ítélet utáni csendben
    halál utáni szerelemben
    egymás mellett a fallal szemben

    Forrás: Lélektől lélekig