https://verskucko.com

Címke: vigasz

  • Ady Endre: Teveled az Isten

    Teveled az Isten
    Az Istenhez gyönge szódat emeled:
    Teveled lesz akkor az Isten.

    Elvesztetted szegény, kóbor magadat:
    Ha szabad: segítsen az Isten.

    Perc-barátok kedve már elköltözött:
    Búk között itt lesz tán az Isten.

    E szép élet nem sok örömet hozott:
    Gondozott azonban az Isten.

    Az Istenhez gyönge szódat emeled:
    Teveled lesz akkor az Isten.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • William Blake: A mások bánata

    Láthatok búsulni mást
    S ne érezném bánatát?
    Láthatok-e szenvedőt,
    Hogy ne vigasztaljam őt?

    Látva könnyet más szemén,
    Bánatát ne osszam én?
    Apa síró kisfiát
    Nézze, s bú ne járja át?

    Ülhet némán egy anya,
    Míg szorong, sír magzata?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ez nem eshet soha meg.

    S ki mosolyt hint, merre jár,
    Hallva, hogy egy csöpp madár
    Bútól, gondtól sújtva zeng,
    S egy kisded kínban mint eseng:

    Nem ül fészkéhez talán,
    S enyhít szíve bánatán?
    Vagy a kis bölcső felett
    Nem sír gyermek-könnyeket?

    S ülve éjt-napot vele,
    Könnyeit nem törli le?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ilyet soha nem tehet.

    Örömét szétosztva mind
    Szinte kisded lesz megint,
    A bú ismerőjeként
    Hordja bánatunk felét.

    S ne hidd, míg száll sóhajod,
    Hogy Teremtőd nincsen ott,
    És ne hidd, ha könnyezel,
    Hogy Teremtőd nincs közel.

    Belénk oltja örömét:
    Hogy bajunk ő zúzza szét,
    És míg meg nem enyhülünk,
    Mellénk ül és sír velünk.

    (Tótfalusi István fordítása)

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Edgar Allan Poe: Álom

    Álmodtam tűnt örömökkel épp;
    De éji látomásom
    Elűzte, szívem zúzta szét
    A nappal, az éber álom.

    Álomnál satnyább ébredés!
    Mit ér napvilág,
    Ha szemünk a jelenbe néz,
    S ködön át csak a múltba lát?

    Szent álom, ó, szent révület!
    Egy egész világ ellen
    Mint szép sugár, álmom vezetett:
    Víg kedvű, kóbor szellem.

    Mi ez a fény? Vihar éjjelén
    Remeg, küld messzi vigaszt rád –
    Tisztító tüzű tünemény;
    Hajnalcsillag-igazság!

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Budai Zolka: Ha ideérnél…

    Tudod, hogy házamon nincsen cégér,
    de ha jönnél én mindig itt vagyok.
    Gyere – ha nincs – meleg eleségért
    s puha fekhelyet is adok.

    Ne légy – ha nem kívánod – kóbor,
    eldobott levél mi szállong céltalan,
    és ha ajkadon régen volt már jó bor,
    keress meg engem – itt néha van.

    Én tudom, bármit adnál cserébe,
    de semmi az – ide nem kell zálog:
    nem léphet az emlékek helyére
    nagyobb érték e szónál: barátok.

    S ha eljössz, mint a gyönge tészta
    feldagadnak a régi napok,
    s úgy lesz megint minden egész, ha
    te mesélsz és én bólogatok.

    S beszéld el azt is hevesen,
    ki művelt belőled meghasadt farönköt,
    ki tudta a titkod, mit kevesen,
    hogy lábadról ily könnyen ledöntött.

    S ordítsd mint régen, igaz torokból,
    hogy az egész világ piszkos kátrány,
    azt is, hogy aki kéne nem csókol
    s hogy cigarettacsikkes a párkány,

    hogy nem léteznek az úgy várt csodák,
    hogy melléd huppant apád a fáról,
    hogy anyád elfelejtette a vacsorát,
    hogy minden éjjel írsz és fázol,

    hogy oda le menni milyen jó lehet,
    csak magától sosem váj helyet a Föld,
    hogy hozzád szólnak a színes gyógyszerek:
    a kék, a piros, a sárga meg a zöld…

    De tudod, hogy házamon nincsen cégér
    és azt is tudod, hogy ott bármi állhat.
    Ezért ha egyszer mégis ideérnél,
    kopogás nélkül gyere be – ahogy én is tettem Nálad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hermann Hesse: Álmatlanság

    (Végh György fordítása)

    Az öntudatnak legvégső határán
    leselkedik már fáradtan a lélek,
    sokezer árnyszerű életet élve
    egyetlen mozdulatlan pillanatban
    s tudván, nyugtot nem lel a földön túl se.
    Az artériákban a vér se nyugszik,
    vágyódik élet és halál után,
    min csak vénes-keserű nevetéssel
    gúnyolódik a lélek.
    Néma kínpad
    most az ezer idegszál élete,
    mindegyik figyel, minden rezzenésre
    van válasza s az éj minden neszét
    fájó feszültséggel kíséri.

    Zene száll a reszkető messzeségből
    ide, szent és fenkölt hangok lobognak,
    tánccá fonódva elnyelik az éjet,
    e roppant hosszú rémet, – s eleven
    víg dallamuk kioldja az időt
    a végtelenség kikötőiből.

    A fáradt lélek mélye most kidobja
    lám, színesen, anyáskodón becézve
    az elmúlt nap zsibongó képeit;
    boldogan dúskál az emlékezés
    sok fényes és csodás kacat között.
    Virágzó fák! Fiúk rabló-pandúrja!
    virágok, színek, ragyogó szemek
    üdvözölnek most mélyen meghajolva
    a táguló, alaktalan homályban.
    Ahogy az izzó nyári éjszakában
    a tikkadt füvet megeszi a harmat –
    az emlékezés is varázskezével
    a halk húrokra csap s százféle vágy
    villan át tükrödön: álom s valóság.

    Ó hadd köszöntselek, emlékezés,
    páratlan Istennőm s vigasztalóm!
    Csendben s figyelve nézem, elbűvölten,
    hogy rémlenek fel régvolt drága órák,
    miket az idő sem rombolhatott szét, –
    tolván a mozdulatlan perceket.
    Közben titkon benéz az éj szobámba,
    s valahol vár az arany álom is már,
    közelgő partjáról felémhajítva
    mentőkötelét, hogy megszabadítson…

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig

  • Nagy Attila: Míg elszárad a fű

    Anyám, ki voltál, Anyám, ki vagy,
    Ajánlj be, kérlek, odafönt,
    Magamra ne hagyj!

    Ha szavad nem értenék
    Elbúsult angyalok:
    Semmint hogy vétenék –
    Karodban hallgatok.
    Mint eltévedt madarak,
    Az elvetélt szavak –
    Nem hozzák vissza
    Tavaszok, nyarak…

    Anyám, ha madrigál,
    Ha mozarti derű –
    Föld és Menny addig áll,
    Míg elszárad a fű!

    Anyám, ki voltál, Anyám, ki vagy,
    Ajánlj be, kérlek, odafönt –
    Magamra ne hagyj…

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Babits Mihály: A bús rom

    Ki tesz,
    ki vesz,
    s igaz vigaszt
    talál a tettben, boldog az,
    ha tűrt is, boldog mindig az:

    de én,
    szegény,
    csupán tunyán
    búsulok s pusztulok csúnyán,
    búsulva elveszek korán.

    Bár kincs,
    ha nincs:
    arany,
    ha van:
    dúsabb, kinek fájdalma van;
    csak az, csak az vigasztalan,

    akin
    a kín
    nyomot nyomott
    s úgy hagyta őt, mint egy romot,
    úgy hagyta, mint egy bús romot.

    1. február

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Illyés Gyula: Bartók

    „Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,
    ami nekünk vigasz!
    Azt! Földre hullt
    pohár fölcsattanó
    szitok-szavát, fűrész foga közé szorult
    reszelő sikongató
    jaját tanulja hegedű
    s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű
    a bearanyozott, a fennen
    finom, elzárt zeneteremben,
    míg nincs a jaj-sötét szívekben!

    „Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,
    ami nekünk vigasz,
    hogy van, van lelke még
    a „nép”-nek, él a „nép”
    s hangot ad! Egymásra csikorított
    vasnak s kőnek szitok-
    változatait bár a zongora
    s a torok fölhangolt húrjaira,
    ha így adatik csak vallania
    a létnek a maga zord igazát,
    mert épp e „hangzavar”,
    e pokolzajt zavaró harci jaj
    kiált
    harmóniát!

    Mert éppen ez a jaj kiált
    mennyi hazugul szép éneken át –
    a sorshoz, hogy harmóniát,
    rendet, igazit vagy belevész a világ;
    belevész a világ, ha nem
    a nép szólal újra – fölségesen!

    Szikár, szigorú zenész, hű magyar
    (mint annyi társaid közt – „hírhedett”)
    volt törvény abban, hogy éppen e nép
    lelke mélyéből, ahová leszálltál,
    hogy épp e mélység még szűk bányatorka
    hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl
    a hideg-rideg óriás terembe,
    melynek csillárjai a csillagok?

    Bánatomat sérti, ki léha vigaszt
    húz a fülembe;
    anyánk a halott – a búcsúzót ne
    kuplé-dal zengje;
    hazák vesztek el – ki meri siratni
    verkli futamokkal?
    Van-e remény még emberi fajunkban? –
    ha ez a gond s némán küzd már az ész,
    te szólalj,
    szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész,
    hogy – mégis! – okunk van
    remélni s élni!

    S jogunk van
    – hisz halandók s életadók vagyunk –
    mindazzal szembenézni,
    mit elkerülni úgysem tudhatunk.
    Mert növeli, ki elfödi a bajt.
    Lehetett, de már nem lehet,
    hogy befogott füllel és eltakart
    szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg
    s majd szidjanak: nem segítettetek!

    Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,
    mi neked fölfedetett,
    a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –
    te bennünket növesztel, azzal,
    hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.
    Ez – ez vigasztal!
    Beh más beszéd ez!
    Emberi, nem hamis!
    A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:
    a kétségbeeséshez.

    Köszönet érte,
    az erőért a győzelem-vevéshez
    a poklon is.
    Ím, a vég, mely előre visz.
    Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja
    a rettenetet, azzal föl is oldja.
    Ím, a nagy lélek válasza a létre
    s a művészé, hogy megérte
    poklot szenvednie.
    Mert olyanokat éltünk meg, amire
    ma sincs ige.

    Picasso kétorrú hajadonai,
    hatlábú ménjei
    tudták volna csak eljajongani,
    vágtatva kinyeríteni,
    amit mi elviseltünk, emberek,
    amit nem érthet, aki nem érte meg,
    amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,
    csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,
    példamutató nagy ikerpár,
    zene csak, zene csak, zene,
    a bányamély ős hevével tele,
    a „nép jövő dalával” álmodó
    s diadalára ápoló,
    úgy szabadító, hogy a börtön
    falát is földig romboló,
    az ígért üdvért, itt e földön,
    káromlással imádkozó,
    oltárdöntéssel áldozó,
    sebezve gyógyulást hozó,
    jó meghallóit eleve
    egy jobb világba emelő zene –

    Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;
    ki muzsikád ujjaival
    tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,
    ahol a baj
    s beh különös, beh üdvös írt adsz
    azzal, hogy a jaj
    siralmát, ami fakadna belőlünk,
    de nem fakadhat, mi helyettünk
    – kik szív-némaságra születtünk –
    kizenged ideged húrjaival!