https://verskucko.com

Címke: Zelk Zoltán

  • Zelk Zoltán: Szabó Lőrinc

    Börtönben csapott rám a hír: meghaltál,
    nem beszélhetek többé már veled…
    Te szembecsüngő haj, görnyedt-magas váll,
    csontos, nagy arc: csupán emlékezet,

    csak emlék leszel számomra te is már,
    mint emlék három éve Nagy Lajos,
    kivel zokogni hányszor összebújtál,
    miként te írtad azt: „Ronccsal a roncs”?

    Ma vagy holnap fektetnek a Verembe,
    gyászszó kondul, száll ének fellege –
    de a te sírodhoz úgy illene,

    ha csak egy percre is visszalebegne
    zöld szárnyain a nyár s fölzengene
    gyémántköszörűn a Tücsökzene!

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Nem tudsz te meghalni

    Hiába feküdtél a sínekre, lásd be,
    nem tudsz te meghalni. Vak vagonok sora
    düböröghet rajtad, s vonatnál dübörgőbb
    évek szerelvénye – nem fog rajtad halál.

    Megválthatsz egy népet, magad meg nem váltod,
    a megváltók sorsa kikelni a sírból.
    Te sem rejtőzhetsz hát, hiába vágysz ülni
    holt rigók lelkével a semmi nyugalmas,
    fuvalom-se-bántja, rezdületlen ágán.

    S kínálnád még százszor magad a halálnak,
    lenne pusztulásod országos ezerszer,
    akkor sem bocsátna el az élő világ.

    Hogy is bocsájtanának! Szükség van szavadra.
    Arra is, mit szájjal a füleknek mondasz.
    Jöjj, lobbantsd hát lángra vitáink parazsát,
    fénylő, szép gondjaink ki ne aludjanak
    értetlen, vak szavak sivár hamujától.

    Jöjj, te Vitatkozó, jöjj, te Magyarázó,
    várnak éji szobák, a Költészet gondja.
    Lássuk, mily ábrákat vés mutatóujjad
    ércnél maradandóbb füstbe-lámpafénybe.

    Ne kéresd hát magad. Kelj föl a sínekről,
    te széttéphetetlen! S úgy jöjj közénk, haza,
    ahogyan éveid azt megkövetelik,
    ötven tél derével hetyke bajuszodon.

    Így illesz már közénk… Hát még az ifjakhoz,
    kik atyjuknak vallnak, s versed páncéljába,
    hűségbe öltözve vágnak az időnek –
    hidd el, fölismernék, téli ág alatt is
    változtathatatlan, szép kamasz-mosolyod.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Aranyinda

    Énekeltünk, kóstolgatva
    valamennyi szót,
    és úgy, hogy az égő borral
    torkunkon lefolyt:
    „a szívemet a szerelem
    körülfogta volt…”

    Úgy daloltuk, minden cseppje
    a szívünkre folyt,
    hogyha szólt, hát a szívünkre
    cseppent, csak ott szólt:
    „a szívemet a szerelem
    körülfogta volt…”

    Ezt fújtuk csak, hogyha mást is,
    ha más nóta szólt,
    abban is csak, mint csalitban,
    hogyha madár szólt:
    „a szívemet a szerelem
    körülfogta volt…”

    Szekér az idő sarában,
    zörgött, zakatolt:
    alkonyatból éjszakába,
    hajnalba hajolt –
    tiszta az ég, csupa csillag,
    mégsincs rajta Hold!

    Reggel aztán ki látta meg?
    Talán Irén szólt,
    ujjával az égre karcolt:
    ott röpül a Hold! –
    Megismertem: az én szívem,
    az én szívem volt!

    Ringott a táj, és fölötte,
    mint sirály, a Hold.
    Azért égett oly pirossal,
    mert a szívem volt:
    s a szerelem, a szerelem
    körülfogta volt…

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: A költő Arany szavával vigasztalódik

    Ily tudomány elnémított,
    ily tudományra nincs szavam,
    de száz esztendő száz falán
    keresztül is szól még Arany,

    kiről egyszer megmondatott,
    – mivel ő is megméretett –
    akkor jók versei, ha ki-
    várja a végső ihletet…

    S az „ihletváró” drága agg
    akkor neked is felele,
    mert így szólt – ezt tudod talán –
    hogy: Várja? Várja a fene!

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Egy versmagyarázó emlékkönyvébe

    Első magyarázat
    A költő nem érti művét,
    se magáét, se másét,
    a fény merre száll, hol ragyog,
    megmutatja az árnyék…
    Ezért kapaszkodik bele,
    ezért kullog nyomába:
    az egyik tündököl, ragyog,
    a másik magyarázza…

    Második magyarázat
    A vers kinyílik, nő, fakad,
    hát ne hagyd becsapni magad,
    a föld se tudja, mit terem,
    de mégis szül, szül szüntelen
    füvet, virágot, levelet –
    ám én adok nekik nevet:
    a rózsa és a kikerics,
    ha neve nincs, hát nincsen is…

    Ha neve nincs, hogy nevezed?
    Nem látod „csak” a színeket,
    nem érzed „csak” az illatát,
    akkor „csak” fű, levél, virág…

    Harmadik magyarázat
    A költő csak bűvészkalap,
    s mint cilinderből madarak –
    Hókusz-pókusz és csiribá! –
    úgy repülnek ki a szavak…

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Parancs

    Verekszik napfény s jégeső,
    április villogja fogát,
    két sovány, rongyos fegyveres
    őrzi az ukrán iskolát.

    Három szobában száz zsidó –
    künn éhes, tépett strázsa áll,
    benn, a fehér falak között
    strázsáját járja a halál.

    Három szobában száz zsidó
    mocsokban, lázban úgy hever:
    a test, ha moccan, idegen
    testhez tapad már, testre lel.

    Verejték gőzöl, forr a láz,
    fortyog száz vézna test alatt
    a padló, mint üst égeti,
    főzi a szikkadt csontokat.

    Így égnek, főnek eleven,
    a tífusz lángjai között.
    Nyögdel az ín, feszül, remeg,
    futna mind, mint az üldözött.

    Szállna a kar, láb rugkapál,
    rémült szavakat gyújt a láz,
    égő virágokat lehel
    gyulladt ajakkal mind a száz.

    Az egyik nyög: „Nehéz a zsák…!”
    A másik sír: „Eresszetek!
    Felfalják húsom, csontjaim,
    kiisszák vérem vad ebek!”

    „Eresszetek!” – sikolt, feláll,
    s az égő testekre zuhan,
    árnya, mint menekvő madár,
    a fal fehérjén átsuhan,
    miként a lélek… Tébolyult
    szavaknak égő erdeje,
    és kín és hörgés s vijjogás,
    és pállott bűz lehellete!

    Tüdő zihál, szív zakatol,
    halál, ellened áll a harc,
    s hiába, akit szólítasz,
    nevét mondod, felel: Parancs…!

    Parancs – felel, ha szólítod,
    parancs – mondta egy éven át,
    míg tolt vagont és görgetett
    hordót, s feküdt hátán a zsák.

    Parancs – a leckét tudja jól,
    legyen hát nyugta odaát,
    hol feledi a földi kínt,
    leljen oly békés, szép hazát.

    Leljen hazát, hol feledi
    a föld poklát, a rémeket,
    oly könnyű legyen élte ott,
    mint páráé a rét felett.

    Miként szirom szellő ölén,
    oly illanó, olyan szabad –
    mossa, törölje kínjait
    az örök égi virradat!

    Turcsinka, 1943. április

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Úgy tudlak téged

    Nem rejtőzhetsz el már előlem,
    nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
    Rab vagy. S megalvadt bánatomban
    már csak rabságod vigasztalhat.

    S hogy még gonosznak sem kell lennem,
    ha futni vágysz, én futni hagylak.
    S mily könnyű szívvel! Hisz tudom már –
    emlékeimtől visszakaplak.

    Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
    bennem, köröttem rezgő részek.
    De ha úgy akarom, belőlük
    fölépíthetem az egészet.

    Téged. S köréd a szobát, házat,
    az utcát is a béna fákkal.
    S a napszakot… Így kaplak vissza
    tested köré varázsolt tájjal.

    Mit rejthetnél el már előlem? –
    Megtanulta szemem az ívet,
    amit karod hasít a légben,
    ha magadra húzod az inget.

    S a guruló vízgyöngyök útját
    a két mell közt, a test árkában,
    amikor nyújtózkodva, lassan,
    felállsz fürdés után, a kádban.

    Kifosztottalak, lásd be végre,
    elloptam, íme, minden titkod.
    Tudom félő, lágy harapásod,
    s bőröd alatt az eret, izmot.

    S mikor szeretsz: leheletednek
    gőzét, síró, kis lihegésed.
    Megtanultalak én örökre,
    nem rólad tudok már, de téged.

    Én téged tudlak, és úgy tudlak,
    mint az isten, ki megteremtett.
    Rezgésből, árnyból és színekből
    újból és újból megteremtlek.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Csak téged

    Úgy mondom néked, mint egy leckét,
    mert szeretném, hogy megtanuljad,
    ha felelnem kell egyszer érted,
    akkor te is, már vélem tudjad,
    hogy én csak tégedet szeretlek:
    meglestem a szomorúságot,
    nem magamért, de temiattad
    szövi-fonja körém e hálót.

    És szívemet is rajtakaptam,
    engem elárult, a te lépted
    után fülel a jövendőben,
    miattad virraszt. Mondd, megérted?

    Figyelj ide hát, példát mondok:
    ha fekszem álmatlan s képzelgek,
    félek valami szörnyű kórtól,
    nem magamat, téged képzellek…

    A te tested retteg testemben,
    a te jövőd az én jövőmben,
    így élek én magam veszítve
    s téged kettőzve az időben.

    Az időben, az elfogyóban,
    mely nem örök, csak az istennek –
    tanuld meg hát, hogy tudjad vélem:
    én már csak tégedet szeretlek.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Babits Mihály emlékére

    Állottam volna véled szembe,
    és mondottam volna szemedbe
    e kései dicséretet…
    Oh ostoba, félszeg szemérem,
    átkozott paizs a szegényen –
    már nem segíthetek.

    Hát mondom mostan! Mert hazátlan
    bolyongtam ifjan e hazában,
    és úgy leltem hazát,
    hogy földjét lankával, halommal
    és dús egét is csillagokkal
    körém te rajzolád.

    Körém s fölém. S ha nem tudhattad,
    ám tudtam én, hogy te mutattad
    nékem: Hegy, domb, fa, tó…
    Avar… mondtad te az avarra,
    és én utánad mondtam zavarva
    a sok-sok drága szót…

    Így próbálgattam én utánad
    nevén szólítani e tájat,
    s hogy repesett szavam!
    Mert oly nyelven szólt, mint te szóltál,
    s mert tudtam, ily szavakkal szólt már
    Vörösmarty, Arany…

    Köszöntem volna meg! Mint éltem,
    mily árnyak között, milyen mélyben
    és milyen egyedül!
    Hogy nem is mondhatok már példát,
    csak szikkadt, poshadt kútban békát,
    amely tátogva ül.

    Így éltem én. Most már egem van.
    S már írva sorsom csillagokban:
    s homálylik vagy ragyog?
    Oly mindegy az! Mert bárhogy űzzék,
    eblábakon jár-kél a hűség,
    és visszaoldalog.

    Vissza! Honába! – Én nem kérdem,
    mit ránk hagyál, hogy van-e részem
    a honból énnekem?
    Hát ti se kérdjétek, mi joggal:
    ha őrizem körömmel, foggal –
    mert nincs más fegyverem.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: József Attila halálára

    1
    Ablakban állsz, nézed a sötétet,
    a tájat, mely fölfalja önmagát,
    szörnyű torkában tűnnek már a házak,
    fogai közt megroppannak a fák.
    Övé e táj, ez volt rút birodalma.
    S most pusztul ím: nem is táj volt, de láz,
    kigyulladt esze hímezte a földre,
    s hogy ő elment, hát tűnik a varázs!

    2
    S a nyomor is! A végső-végső éj ez!
    Elpusztulunk, s majd károgva repül
    gondjaink nagy, sötét varjucsapatja,
    és boldog tájak tornyain leül.
    S mit ő dalolt, rekedt-károgva mondják
    majd szüntelen, az idők végeig
    az aljas kort, az álmodott vidéket,
    a városszélek bús szegényeit.

    3
    Be jó lesz így! Be nehéz volt az álom!
    Mind megtanuljuk, hogy a semmi könnyebb –
    de morzsoljátok, mégis morzsoljátok
    fogak, a száj szélén bebújó könnyet:
    Mert sírnivaló, hogy még a nyomort is,
    e kígyó nyelvét, e hétágú lángot
    csak álmodjuk, s nem hagyhatunk itt semmit,
    ha elpusztítjuk bennünk a világot.

    4
    Hajnallik újból? Nap bukik az égre?
    Nézz szembe véle daccal s el ne hidd
    e hajnalt! s öld meg emlékezetedben
    ezernyi tündöklő testvéreit!
    Ne hagyd, hogy fénnyel hízelegje arcod –
    s feleld szívednek, ha vigaszt keres,
    feleld: Mint űzött farkasok veszünk el…
    s így jó ez, mert élni nem érdemes!

    Forrás: DIA – PIM