https://verskucko.com

Címke: Zelk Zoltán

  • Zelk Zoltán: Egy versmagyarázó emlékkönyvébe

    Első magyarázat
    A költő nem érti művét,
    se magáét, se másét,
    a fény merre száll, hol ragyog,
    megmutatja az árnyék…
    Ezért kapaszkodik bele,
    ezért kullog nyomába:
    az egyik tündököl, ragyog,
    a másik magyarázza…

    Második magyarázat
    A vers kinyílik, nő, fakad,
    hát ne hagyd becsapni magad,
    a föld se tudja, mit terem,
    de mégis szül, szül szüntelen
    füvet, virágot, levelet –
    ám én adok nekik nevet:
    a rózsa és a kikerics,
    ha neve nincs, hát nincsen is…

    Ha neve nincs, hogy nevezed?
    Nem látod „csak” a színeket,
    nem érzed „csak” az illatát,
    akkor „csak” fű, levél, virág…

    Harmadik magyarázat
    A költő csak bűvészkalap,
    s mint cilinderből madarak –
    Hókusz-pókusz és csiribá! –
    úgy repülnek ki a szavak…

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Parancs

    Verekszik napfény s jégeső,
    április villogja fogát,
    két sovány, rongyos fegyveres
    őrzi az ukrán iskolát.

    Három szobában száz zsidó –
    künn éhes, tépett strázsa áll,
    benn, a fehér falak között
    strázsáját járja a halál.

    Három szobában száz zsidó
    mocsokban, lázban úgy hever:
    a test, ha moccan, idegen
    testhez tapad már, testre lel.

    Verejték gőzöl, forr a láz,
    fortyog száz vézna test alatt
    a padló, mint üst égeti,
    főzi a szikkadt csontokat.

    Így égnek, főnek eleven,
    a tífusz lángjai között.
    Nyögdel az ín, feszül, remeg,
    futna mind, mint az üldözött.

    Szállna a kar, láb rugkapál,
    rémült szavakat gyújt a láz,
    égő virágokat lehel
    gyulladt ajakkal mind a száz.

    Az egyik nyög: „Nehéz a zsák…!”
    A másik sír: „Eresszetek!
    Felfalják húsom, csontjaim,
    kiisszák vérem vad ebek!”

    „Eresszetek!” – sikolt, feláll,
    s az égő testekre zuhan,
    árnya, mint menekvő madár,
    a fal fehérjén átsuhan,
    miként a lélek… Tébolyult
    szavaknak égő erdeje,
    és kín és hörgés s vijjogás,
    és pállott bűz lehellete!

    Tüdő zihál, szív zakatol,
    halál, ellened áll a harc,
    s hiába, akit szólítasz,
    nevét mondod, felel: Parancs…!

    Parancs – felel, ha szólítod,
    parancs – mondta egy éven át,
    míg tolt vagont és görgetett
    hordót, s feküdt hátán a zsák.

    Parancs – a leckét tudja jól,
    legyen hát nyugta odaát,
    hol feledi a földi kínt,
    leljen oly békés, szép hazát.

    Leljen hazát, hol feledi
    a föld poklát, a rémeket,
    oly könnyű legyen élte ott,
    mint páráé a rét felett.

    Miként szirom szellő ölén,
    oly illanó, olyan szabad –
    mossa, törölje kínjait
    az örök égi virradat!

    Turcsinka, 1943. április

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Úgy tudlak téged

    Nem rejtőzhetsz el már előlem,
    nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
    Rab vagy. S megalvadt bánatomban
    már csak rabságod vigasztalhat.

    S hogy még gonosznak sem kell lennem,
    ha futni vágysz, én futni hagylak.
    S mily könnyű szívvel! Hisz tudom már –
    emlékeimtől visszakaplak.

    Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
    bennem, köröttem rezgő részek.
    De ha úgy akarom, belőlük
    fölépíthetem az egészet.

    Téged. S köréd a szobát, házat,
    az utcát is a béna fákkal.
    S a napszakot… Így kaplak vissza
    tested köré varázsolt tájjal.

    Mit rejthetnél el már előlem? –
    Megtanulta szemem az ívet,
    amit karod hasít a légben,
    ha magadra húzod az inget.

    S a guruló vízgyöngyök útját
    a két mell közt, a test árkában,
    amikor nyújtózkodva, lassan,
    felállsz fürdés után, a kádban.

    Kifosztottalak, lásd be végre,
    elloptam, íme, minden titkod.
    Tudom félő, lágy harapásod,
    s bőröd alatt az eret, izmot.

    S mikor szeretsz: leheletednek
    gőzét, síró, kis lihegésed.
    Megtanultalak én örökre,
    nem rólad tudok már, de téged.

    Én téged tudlak, és úgy tudlak,
    mint az isten, ki megteremtett.
    Rezgésből, árnyból és színekből
    újból és újból megteremtlek.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Csak téged

    Úgy mondom néked, mint egy leckét,
    mert szeretném, hogy megtanuljad,
    ha felelnem kell egyszer érted,
    akkor te is, már vélem tudjad,
    hogy én csak tégedet szeretlek:
    meglestem a szomorúságot,
    nem magamért, de temiattad
    szövi-fonja körém e hálót.

    És szívemet is rajtakaptam,
    engem elárult, a te lépted
    után fülel a jövendőben,
    miattad virraszt. Mondd, megérted?

    Figyelj ide hát, példát mondok:
    ha fekszem álmatlan s képzelgek,
    félek valami szörnyű kórtól,
    nem magamat, téged képzellek…

    A te tested retteg testemben,
    a te jövőd az én jövőmben,
    így élek én magam veszítve
    s téged kettőzve az időben.

    Az időben, az elfogyóban,
    mely nem örök, csak az istennek –
    tanuld meg hát, hogy tudjad vélem:
    én már csak tégedet szeretlek.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Babits Mihály emlékére

    Állottam volna véled szembe,
    és mondottam volna szemedbe
    e kései dicséretet…
    Oh ostoba, félszeg szemérem,
    átkozott paizs a szegényen –
    már nem segíthetek.

    Hát mondom mostan! Mert hazátlan
    bolyongtam ifjan e hazában,
    és úgy leltem hazát,
    hogy földjét lankával, halommal
    és dús egét is csillagokkal
    körém te rajzolád.

    Körém s fölém. S ha nem tudhattad,
    ám tudtam én, hogy te mutattad
    nékem: Hegy, domb, fa, tó…
    Avar… mondtad te az avarra,
    és én utánad mondtam zavarva
    a sok-sok drága szót…

    Így próbálgattam én utánad
    nevén szólítani e tájat,
    s hogy repesett szavam!
    Mert oly nyelven szólt, mint te szóltál,
    s mert tudtam, ily szavakkal szólt már
    Vörösmarty, Arany…

    Köszöntem volna meg! Mint éltem,
    mily árnyak között, milyen mélyben
    és milyen egyedül!
    Hogy nem is mondhatok már példát,
    csak szikkadt, poshadt kútban békát,
    amely tátogva ül.

    Így éltem én. Most már egem van.
    S már írva sorsom csillagokban:
    s homálylik vagy ragyog?
    Oly mindegy az! Mert bárhogy űzzék,
    eblábakon jár-kél a hűség,
    és visszaoldalog.

    Vissza! Honába! – Én nem kérdem,
    mit ránk hagyál, hogy van-e részem
    a honból énnekem?
    Hát ti se kérdjétek, mi joggal:
    ha őrizem körömmel, foggal –
    mert nincs más fegyverem.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: József Attila halálára

    1
    Ablakban állsz, nézed a sötétet,
    a tájat, mely fölfalja önmagát,
    szörnyű torkában tűnnek már a házak,
    fogai közt megroppannak a fák.
    Övé e táj, ez volt rút birodalma.
    S most pusztul ím: nem is táj volt, de láz,
    kigyulladt esze hímezte a földre,
    s hogy ő elment, hát tűnik a varázs!

    2
    S a nyomor is! A végső-végső éj ez!
    Elpusztulunk, s majd károgva repül
    gondjaink nagy, sötét varjucsapatja,
    és boldog tájak tornyain leül.
    S mit ő dalolt, rekedt-károgva mondják
    majd szüntelen, az idők végeig
    az aljas kort, az álmodott vidéket,
    a városszélek bús szegényeit.

    3
    Be jó lesz így! Be nehéz volt az álom!
    Mind megtanuljuk, hogy a semmi könnyebb –
    de morzsoljátok, mégis morzsoljátok
    fogak, a száj szélén bebújó könnyet:
    Mert sírnivaló, hogy még a nyomort is,
    e kígyó nyelvét, e hétágú lángot
    csak álmodjuk, s nem hagyhatunk itt semmit,
    ha elpusztítjuk bennünk a világot.

    4
    Hajnallik újból? Nap bukik az égre?
    Nézz szembe véle daccal s el ne hidd
    e hajnalt! s öld meg emlékezetedben
    ezernyi tündöklő testvéreit!
    Ne hagyd, hogy fénnyel hízelegje arcod –
    s feleld szívednek, ha vigaszt keres,
    feleld: Mint űzött farkasok veszünk el…
    s így jó ez, mert élni nem érdemes!

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Kosztolányi halálára

    Be szép volt és milyen fenséges,
    hogy ennyire félt a haláltól,
    ki látta szörnyű rettegését,
    láthatta, milyen nagy és bátor!

    Láthatta vívni három éven
    keresztül iszonyú sebekben:
    három esztendeig nem bírta
    legyőzni a Legyőzhetetlen!

    Be szép volt és milyen fenséges,
    hogy így vigyázta birodalmát:
    a lányok könnyét s a kötélen
    lógó gyilkos szederjes arcát,

    lepkék tántorgó repülését
    s a tollas fényeket az ágon…
    – Ki őrzi őket, hogyha elmegy,
    ki félti és ki tartja számon?

    Be szép volt és milyen fenséges! –
    Halljátok? Ordító szelekben
    és felhők lenge, lágy neszében
    hirdeti a Legyőzhetetlen:

    „Csonttestem s gyilkos ólomujjam
    sajog a körmétől, fogától,
    nem vívott így még senki vélem –
    mondjátok hát: Hős volt és bátor!”

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Akit az isten nem szeret

    Akit az isten nem szeret,
    nagyon megbünteti,
    a szívébe a szeretet
    bokrát elülteti.

    Nem fonnyadnak el soha e
    bokron a levelek,
    dús televénybe bújtak el
    a szomjú gyökerek.

    Tüdőd érte zihál, dagad,
    szolgál lélegzeted,
    hozzá futnak, miként patak,
    véreddel az erek.

    Ágra új ágak hajtanak,
    levélre új levél,
    zúgásuk belepi agyad,
    nincs nappal, nincsen éj,

    nincs éjjeled, nincs nappalod,
    nincsen egy perced is,
    örök zúgásuk hallgatod:
    „Segíts! Segíts! Segíts!”

    „Anyád!” „Szeretőd!” „Gyermeked!”
    zúg, zúg csak szüntelen,
    vijjogva osztják életed
    aggódás, szerelem.

    Álmában sikolt kedvesed,
    riadva rémeken?
    neked fúl el lélegzeted,
    lidérc ül melleden.

    Láz marja, kiveri hideg?
    a te fogad vacog.
    Szívük verését önszíved
    verésén hallgatod.

    Míg élsz, nem múlik sohasem
    rólad a büntetés,
    nem érint meg a kegyelem,
    amíg, mint puha kéz
    oldó magányod, fekhelyed
    a halál megveti:
    akit az isten nem szeret,
    nagyon megbünteti.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Kivert kutyák siratója

    Kutyus, kutyácska, árva kiskutya,
    be kegyetlen gazdád az éjszaka!
    Bújnál lábához: dermedt kőküszöb
    bérházak kőküszöbjei között,
    vinnyognád néki: Csontig fáj a tél… –
    ostor felel, vad ostora, a szél.

    Nyalnád kezét te, volna csak keze,
    néznél szemébe, volna csak szeme!
    S volna szava, lesnéd, megértenéd,
    nem mint a szolga, nem mint a cseléd,
    de úgy, mint a lihegő szeretet,
    ki hogy szeressen, azért született.

    Látom bordáid, éhednek jegyét,
    és szőrödön a tél jeges lehét,
    kenyérhéj, csont csitítaná éhedet,
    kályha tüze is remegésedet,
    ám jobban vágysz te oly szót, s oly kezet,
    mely elcsitítsa nagyobb éhedet,
    éhed a szóval szóló száj után…

    Kutyus, kutyácska, árva kiskutyám,
    milyen szörnyű volt az az éjszaka,
    milyen megverten mentem én haza!
    Hiszen ha sajnáltalak volna csak,
    de fölfogtam, tudtam fájdalmadat…!

    A kivert kutyák kínját tudtam én,
    melyet nem enyhít írként a remény,
    hogy holnap tán majd másképpen leszen,
    nem vet számot a hűvös értelem.
    Csak szűköl, vinnyog, mert nem érti meg,
    miért nem lel gazdát a szeretet?

    S kutyákkal népes lett az éjszaka…
    ezer kivert társad kísért haza!
    Kiket, mint téged, nem felejthetek:
    zöld rémülettel lobbanó szemek,
    ezernyi kín, ezernyi vinnyogás –
    kis, kóbor lélek, nékem megbocsáss!

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Kis mese a nincs erdőről

    Nincsen fája, nincsen bokra,
    mégis erdő és susog,
    puha lombokban alusznak
    mogyorószín mókusok.

    A nincs-fákon száz nincs-mókus,
    nincsen-fűben fekszem én,
    szerelemre, boldogságra
    nincs-erdőben leltem én.

    Be boldog lehetnék itten,
    de hajnalban négy madár
    csőrébe fogja az erdő
    négy sarkát és tovaszáll…

    Hull a könnyem, de szívemben
    rezeg, búg még a derű,
    s olyan édes gyerekhangon,
    mint a nádihegedű.

    Forrás: DIA – PIM