https://verskucko.com

Címke: Zelk Zoltán

  • Zelk Zoltán: Akit az isten nem szeret

    Akit az isten nem szeret,
    nagyon megbünteti,
    a szívébe a szeretet
    bokrát elülteti.

    Nem fonnyadnak el soha e
    bokron a levelek,
    dús televénybe bújtak el
    a szomjú gyökerek.

    Tüdőd érte zihál, dagad,
    szolgál lélegzeted,
    hozzá futnak, miként patak,
    véreddel az erek.

    Ágra új ágak hajtanak,
    levélre új levél,
    zúgásuk belepi agyad,
    nincs nappal, nincsen éj,

    nincs éjjeled, nincs nappalod,
    nincsen egy perced is,
    örök zúgásuk hallgatod:
    „Segíts! Segíts! Segíts!”

    „Anyád!” „Szeretőd!” „Gyermeked!”
    zúg, zúg csak szüntelen,
    vijjogva osztják életed
    aggódás, szerelem.

    Álmában sikolt kedvesed,
    riadva rémeken?
    neked fúl el lélegzeted,
    lidérc ül melleden.

    Láz marja, kiveri hideg?
    a te fogad vacog.
    Szívük verését önszíved
    verésén hallgatod.

    Míg élsz, nem múlik sohasem
    rólad a büntetés,
    nem érint meg a kegyelem,
    amíg, mint puha kéz
    oldó magányod, fekhelyed
    a halál megveti:
    akit az isten nem szeret,
    nagyon megbünteti.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Kivert kutyák siratója

    Kutyus, kutyácska, árva kiskutya,
    be kegyetlen gazdád az éjszaka!
    Bújnál lábához: dermedt kőküszöb
    bérházak kőküszöbjei között,
    vinnyognád néki: Csontig fáj a tél… –
    ostor felel, vad ostora, a szél.

    Nyalnád kezét te, volna csak keze,
    néznél szemébe, volna csak szeme!
    S volna szava, lesnéd, megértenéd,
    nem mint a szolga, nem mint a cseléd,
    de úgy, mint a lihegő szeretet,
    ki hogy szeressen, azért született.

    Látom bordáid, éhednek jegyét,
    és szőrödön a tél jeges lehét,
    kenyérhéj, csont csitítaná éhedet,
    kályha tüze is remegésedet,
    ám jobban vágysz te oly szót, s oly kezet,
    mely elcsitítsa nagyobb éhedet,
    éhed a szóval szóló száj után…

    Kutyus, kutyácska, árva kiskutyám,
    milyen szörnyű volt az az éjszaka,
    milyen megverten mentem én haza!
    Hiszen ha sajnáltalak volna csak,
    de fölfogtam, tudtam fájdalmadat…!

    A kivert kutyák kínját tudtam én,
    melyet nem enyhít írként a remény,
    hogy holnap tán majd másképpen leszen,
    nem vet számot a hűvös értelem.
    Csak szűköl, vinnyog, mert nem érti meg,
    miért nem lel gazdát a szeretet?

    S kutyákkal népes lett az éjszaka…
    ezer kivert társad kísért haza!
    Kiket, mint téged, nem felejthetek:
    zöld rémülettel lobbanó szemek,
    ezernyi kín, ezernyi vinnyogás –
    kis, kóbor lélek, nékem megbocsáss!

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Kis mese a nincs erdőről

    Nincsen fája, nincsen bokra,
    mégis erdő és susog,
    puha lombokban alusznak
    mogyorószín mókusok.

    A nincs-fákon száz nincs-mókus,
    nincsen-fűben fekszem én,
    szerelemre, boldogságra
    nincs-erdőben leltem én.

    Be boldog lehetnék itten,
    de hajnalban négy madár
    csőrébe fogja az erdő
    négy sarkát és tovaszáll…

    Hull a könnyem, de szívemben
    rezeg, búg még a derű,
    s olyan édes gyerekhangon,
    mint a nádihegedű.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Némaság

    Mint víz színén a fölcsapó halak,
    verdesve szállnának a hold alatt,
    de ejti őket már a pillanat,
    s a megbontott víz dühvel összecsap –
    s a légen csöppnyi karcolás marad:

    így villannak föl olykor a szavak,
    csak röptük látod, s már lehullanak.
    Nyomukban zúgva fodroz a harag,
    majd elsimul. És állasz egymagad –
    s ami titok volt, az titok marad.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Ákombákom

    Mint gyermekkézzel rajzolt ábra:
    olyan az alkonyati táj,
    ahogy ráfonódik a fákra
    csipkézve, lassan a homály.

    Mint ákombákom az irkában,
    a házak úgy dülöngenek,
    úgy billen a madarak szárnya
    s a tintaszínű fellegek.

    És kéz a kézben, mint a rajzon
    a kedves bámész figurák:
    megyünk, míg fölöttünk az alkony
    kibontja barnuló haját.

    Megyünk, de úgy csak, mint a szellő,
    és köröttünk az emberek
    arc és hang nélkül, mint a lengő,
    a szélben lengő levelek.

    Egy kecske jő most vélünk szembe,
    mögötte bottal kisleány…
    a földön járnak vagy füzetbe? –
    Hold ég a kislány varkocsán.

    Ott ring a Hold, s fölszáll az égre,
    s a sötétedő színeken
    látom, ahogy felcsillan fénye
    s véle a félszeg szerelem.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Emlékül

    Kedvesem voltál: minek tagadnád?
    Ki tele korsóját nyújtotta
    a szomjazónak s frissen szakajtott
    hamvas gyümölccsel vidította
    az éhest, nincs mért szégyenkezzen.

    Nézz csak szemembe, milyen alázat:
    eléd állok, te ezüsthangú,
    köszönöm, hogy lehettem társad.
    Hálát mormog a koldus szája,
    s remeg kezében nyűtt sipkája.

    S elmegy. Magával viszi orcád,
    koldus, ki ilyen alamizsnát
    kapott – a szíve miért fájna?
    S már úgy gondol rád vissza, Kedves,
    miként egy gyermekkori tájra.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Sírfelirat

    Jövevény, egy pillanatra állj meg! Anyád
    sírjánál imádkozni voltál, vagy virágos
    ággal zarándokoltál kedvesed emlékinél?
    Ifjú vagy talán, világ zajától menekvő,
    dúlt szívvel bolyongsz sírhalmom s csöndes
    társaim halmai között? Állj meg, jövevény,
    egy pillanatra, állj meg s olvasd e sorokat:

    Egy férfi van eltemetve itt, szív táplálja e földet,
    rothadó szájban sistereg a szó, s ölelő
    karok keresnek társat, hasztalan. Ha fuvalat
    éri arcodat: ő kiált felétek, ő csapkod rémült
    kezekkel, ő hánytorog
    soha nem nyugvó szerelme, kísértő emlékei
    s zöld borostyán-bilincsei között.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Micsoda madár

    Jaj, a szelek drótsövénye
    szét ne szedje már,
    földet érjen, megpihenjen
    ez a zöld madár.

    Előbb ágra száll,
    aztán gyöpre száll,
    zöld erdőben, zöld mezőben
    sétál a madár.

    Micsoda madár! micsoda madár!
    kék a lába, zöld a szárnya,
    fűhegyen megáll.

    Idegen a táj,
    továbbmenne már,
    véres még a bóbitája,
    tolla csupa sár.

    Ne menj el, madár,
    kilobban a nyár,
    sárga pernye hull a fákról,
    füstöl a határ.

    Nem megy a madár,
    marad a madár,
    sűrű eső lesz a rácsa,
    ketrece a táj.

    Holnap őszre vál’,
    aztán télre jár,
    fehér fák közt, hómezőben
    sétál a madár.

    Micsoda madár! micsoda madár!
    kék a lába, zöld a szárnya,
    dér gyöngyén megáll.

    🎵 Hallgasd meg a megzenésített változatot

  • Zelk Zoltán – Úgy tudlak téged

    Nem rejtőzhetsz el már előlem,
    nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
    Rab vagy. S megalvadt bánatomban
    már csak rabságod vigasztalhat.

    S hogy még gonosznak sem kell lennem,
    ha futni vágysz, én futni hagylak.
    S mily könnyű szívvel! Hisz tudom már,
    emlékeimtől visszakaplak.

    Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
    bennem, köröttem rezgő részek.
    De ha úgy akarom, belőlük
    fölépíthetem az egészet.

    Téged. S köréd a szobát, házat,
    az utcát is a béna fákkal.
    S a napszakot… Így kaplak vissza
    tested köré varázsolt tájjal.

    Mit rejthetnél el már előlem? –
    megtanulta szemem az ívet,
    amit karod hasít a légben,
    ha magadra húzod az inget.

    S a guruló vízgyöngyök útját
    a két mell közt, a test árkában,
    amikor nyújtózkodva, lassan,
    felállsz fürdés után, a kádban.

    Kifosztottalak, lásd be végre,
    elloptam, íme, minden titkod.
    Tudom félő, lágy harapásod,
    s bőröd alatt az eret, izmot.

    S mikor szeretsz: leheletednek
    gőzét. Síró, kis lihegésed.
    Megtanultalak én örökre,
    nem rólad tudok már, de téged.

    Én téged tudlak, és úgy tudlak,
    mint az isten, ki megteremtett.
    Rezgésből, árnyból és színekből
    újból és újból megteremtlek.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Zelk Zoltán: Október

    Kisöccsétől, Szeptembertől
    búcsút vesz és útra kél,
    paripája sűrű felhő,
    a hintója őszi szél.

    Sárga levél hull eléje,
    amerre vágtatva jár,
    félve nézi erdő, liget,
    de ő vágtat, meg se áll.

    Hová, hová oly sietve,
    felhőlovas szélszekér?
    Azt hiszed tán, aki siet,
    aki vágtat, messze ér?

    Dehogy hiszi, dehogy hiszi,
    hiszen nem megyen ő messze,
    csak addig fut, míg rátalál
    a bátyjára, Novemberre.