Mint gyermekkézzel rajzolt ábra:
olyan az alkonyati táj,
ahogy ráfonódik a fákra
csipkézve, lassan a homály.
Mint ákombákom az irkában,
a házak úgy dülöngenek,
úgy billen a madarak szárnya
s a tintaszínű fellegek.
És kéz a kézben, mint a rajzon
a kedves bámész figurák:
megyünk, míg fölöttünk az alkony
kibontja barnuló haját.
Megyünk, de úgy csak, mint a szellő,
és köröttünk az emberek
arc és hang nélkül, mint a lengő,
a szélben lengő levelek.
Egy kecske jő most vélünk szembe,
mögötte bottal kisleány…
a földön járnak vagy füzetbe? –
Hold ég a kislány varkocsán.
Ott ring a Hold, s fölszáll az égre,
s a sötétedő színeken
látom, ahogy felcsillan fénye
s véle a félszeg szerelem.
Forrás: DIA – PIM
