Címke: zene

  • Tóth Árpád – Gordonkás elégia

    Casals Pablo –
    gordonkaművész, amint tetszik tudni,
    s a Bikában játszott a gordonkáján.
    Nos, és oda alig tudtam bejutni,
    mert zsúfoltig gyömöszölte a termet
    a sok-sok debreceni zeneértő
    s a sok művelt kisasszony,
    ki otthon a zongorán zenesértő.

    Casals Pablo –
    gordonkázott is nekik, ahogy illik,
    oly szépen s tébolyítón,
    hogy attól már a zsebben bicska nyílik.
    De mostan nem is ez a fontos – ácsi!
    Ellenben volt ott egy bácsi,
    akin sehogy se látszott hatás.

    Engem, ki magánszorgalomból
    széplélek stb., szóval smokk-úr vagyok,
    ez a bácsi direkte meghatott,
    s megszólítottam: Ahh, uram,
    túlfinomult lény, eszményi barátom,
    kiből, mint a sós kutakból Parádon,
    keserű bölcsesség spriccel szomorúan,
    én értem Önt!
    Ugye, e zene bármily fene-fínom,
    már meg nem indíthatja Önt? Ön kínon
    s gyönyörön túl van, Ön egy felsőbb magasság
    rezignált régióiból gőggel tekinti,
    mily betanult s színlelt pózzal legyinti
    a műgyönyör ütemes remegésére
    e szép hölgyek fején a sok-sok frizuralaskát?

    A bácsi most rám megütődve nézett,
    s szólt: Fene enné az egészet,
    de én még, uram, nem vacsoráztam,
    s nőm őnagysága miatt itt kell lennem,
    s nem lehet ennem,
    s azt kell hallgatnom, míg e társaságot
    Casals gordonkájáért eszi a frász itt,
    hogy közben a gyomrom, a gyomrom
    nekem belépti díj nélkül is
    gordonkázik.

    1911.

    Forrás: www.eternus.hu – Tóth Árpád versei

  • Zelk Zoltán – Hegedűszó

    Hegedűszó, hegedűszó
    hegedű édes zokogása
    az a mély hang, a fekete
    s a vékony fehér cérnaszála.

    Te muzsikus! Varázstudó!
    Kezedben vonó: varázspálca.
    Egy mozdulattal fölfűzöd
    mindünk szívét e cérnaszálra.

    Egymáshoz fűzve így ülünk.
    Fölöttünk száll, suhog a dallam.
    Az ismerős! mit úgy tudunk!
    s nekünk mégis kimondhatatlan.

    Mi torkunkban, nyelvünkön ég
    de nincs hatalma rajta szónak
    amit csak a négy húr felel
    a híven faggató vonónak.

    A dal, mely csecsemőkorunk
    s az öregség hólepte tája
    hová talán el se jutunk
    de lelkünk mégiscsak bejárja.

    Múlt és jövő két szárnya zúg
    suhog fölöttünk a teremben –
    s amikor végül is lehull
    egy pihéje arcomba lebben.

    Fölrezzenek. Szemembe süt
    kigyúl a való, mint a lámpa.
    De szívemben még búg tovább
    a szomorúság boldogsága.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Szerenád

    A kormos égből lágy fehérség
    szitálja le ezüst porát.
    Dideregve járok ablakodnál
    a hófehér nagy úton át.

    S amint megyek itt éji órán,
    lépésem mégse hallható,
    mert zsongva, súgva és zenélve
    halkan szitál alá a hó.

    S körülvesz engem zordon árnyat
    egy hófehér szelíd világ:
    angyalpárnáknak tollpihéje,
    zengő, szelíd melódiák,

    habpárna selymén szunnyadó arc,
    mint angyalok fényszárnya ó,
    minek szelíded altatóul
    halkan zenél a tiszta hó.

    Oly mély a csend, a város alszik,
    mind járjatok lábujjhegyen!
    Pihék, zenéljetek ti néki,
    hogy álma rózsásabb legyen.

    Egy hófehér hálószobává
    változz át csöndes utca, ó!
    Fehér rózsákként hullj az éjben
    reá, te szálló, tiszta hó!

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Hermann Hesse: Álmatlanság

    (Végh György fordítása)

    Az öntudatnak legvégső határán
    leselkedik már fáradtan a lélek,
    sokezer árnyszerű életet élve
    egyetlen mozdulatlan pillanatban
    s tudván, nyugtot nem lel a földön túl se.
    Az artériákban a vér se nyugszik,
    vágyódik élet és halál után,
    min csak vénes-keserű nevetéssel
    gúnyolódik a lélek.
    Néma kínpad
    most az ezer idegszál élete,
    mindegyik figyel, minden rezzenésre
    van válasza s az éj minden neszét
    fájó feszültséggel kíséri.

    Zene száll a reszkető messzeségből
    ide, szent és fenkölt hangok lobognak,
    tánccá fonódva elnyelik az éjet,
    e roppant hosszú rémet, – s eleven
    víg dallamuk kioldja az időt
    a végtelenség kikötőiből.

    A fáradt lélek mélye most kidobja
    lám, színesen, anyáskodón becézve
    az elmúlt nap zsibongó képeit;
    boldogan dúskál az emlékezés
    sok fényes és csodás kacat között.
    Virágzó fák! Fiúk rabló-pandúrja!
    virágok, színek, ragyogó szemek
    üdvözölnek most mélyen meghajolva
    a táguló, alaktalan homályban.
    Ahogy az izzó nyári éjszakában
    a tikkadt füvet megeszi a harmat –
    az emlékezés is varázskezével
    a halk húrokra csap s százféle vágy
    villan át tükrödön: álom s valóság.

    Ó hadd köszöntselek, emlékezés,
    páratlan Istennőm s vigasztalóm!
    Csendben s figyelve nézem, elbűvölten,
    hogy rémlenek fel régvolt drága órák,
    miket az idő sem rombolhatott szét, –
    tolván a mozdulatlan perceket.
    Közben titkon benéz az éj szobámba,
    s valahol vár az arany álom is már,
    közelgő partjáról felémhajítva
    mentőkötelét, hogy megszabadítson…

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig

  • Johann Wolfgang von Goethe

    „Az embernek minden nap hallgatnia kellene egy kis zenét,
    olvasnia egy kis költészetet,
    és néznie egy csodás képet,
    hogy a világi gondokat kitörölje az elméjéből,
    és észrevegye a szépet,
    amit Isten ültetett az ember lelkébe.”

    Forrás: Goethe – válogatott gondolatok

  • Conrad Aiken – Zene, amelyet veled hallgattam

    A zene, amelyet veled hallgattam, több volt mint zene,
    A kenyér, mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér;
    Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett;
    Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér.
    Kezed, mely egykor az asztalon és az ezüstön pihent,
    Ujjaid, melyek átfogták a poharat,
    Nem hagytak nyomot e tárgyakon, szerelmem –
    Érintésed mégis örökre rajtuk marad.
    Mert a szívem ott mozgott közöttük mindig,
    S áldottá tette őket kezed s szemed;
    S szívemben az emlék örökre marad már –
    Ismertek ők téged egykoron, s maradnak mindig veled.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Baka István: Hideg teremben hölgyek és urak

    (В холодном зале дамы господа)

    Hideg teremben hölgyek és urak
    A zongorista frakkja ránctalan
    A februári utcán szél ugat
    Matróz üvölt vöröskozák rohan

    A vérszag úgy üt át a parfümön
    Ahogy kötéseken a vér maga
    De még belül vagyunk a bűvkörön
    Még szól a drága bécsi zongora

    Majd puskatussal törnek ablakot
    Szuronyra tűznek mindegy férfi nő
    De csak ha minden húr elhallgatott
    A bolsevik művészettisztelő

    Kultúrát hoznak újat persze ők
    Lesz benne Hej bunkócska és Chopin
    S lesz tornyuk is még egekre törőbb
    Mint Péter-Pálé künn a szigeten

    A zongorista frakkja fekete
    Remegve várjuk mindjárt véget ér
    Prelűd s a kor s az élet is ha le-
    Csapódik ránk a lakkozott fedél

    Forrás: DIA — PIM

  • Baka István: D. Rachmaninov zongorája

    (Фортепьяно Рахманинова)
    Kocsis Zoltánnak

    Hó és üszök hó és üszök
    A zongorád te számüzött
    Oroszhon tüllök tükrök és
    Vad vodkabűz vak szívlövés

    Hó és üszök hó és üszök
    Bóklászva billentyűk között
    Megfagy megég az ujjad és
    Elvérzik közben Puskin is

    Hó és üszök hó és üszök
    Hollócsőr váj fagyott dögöt
    Sötét a menny fehér a sík
    Mindegy fehér vagy bolsevik

    Hó és üszök hó és üszök
    Hazád örökre ellökött
    Hófútta sík a zongorád
    Kereshetsz rajta új hazát

    Hó és üszök hó és üszök
    Te zongorádba számüzött
    Honvágy emészt szeszlángú tűz
    Vad szívlökés vak vodkabűz

    Forrás: DIA — PIM

  • Nagy Gáspár: A kincsről, ami van

    A Hűség-díjas Szokolay Sándornak, a leghűségesebb város polgárának

    Hajnali szép dallamba zárt,
    szívnyi szelencébe csukott,
    föld mélyébe titkon rejtett,
    oszthatatlan közös kincsünk.
    Hogyha elvész, nemzet vész el,
    s hangtalanná foszlik minden,
    még a sírás szabadságát
    is tagadják… azt kell hinnem,
    amit látnak vak szemekkel,
    honnan a könny előgördül.

    Mért titkolja ez az ország,
    gyász vagy remény van-e fölül?
    Jó volna, ha véget érne
    egyszer ez a szörnyű álság,
    s jönnének bátor fiai
    hűségükkel, hogy megváltsák!

    Árva dallam… lányka-hangon
    s belénk költözik a lélek,
    déli harang brongásával
    szól a kórus: élek, élek!
    Fűszál hegyéről a harmat
    gyöngyét ajánlja az Égnek,
    mekkora kincs, mikor ének
    üzenhet a Mindenségnek!

    (Írtam a 2000. év első napjaiban)

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Dsida Jenő: Így volna szép

    Gyakorta érzek
    Olyan különös
    Kimondhatatlan
    Valamit –
    Mikor a kezem
    A rózsafáról
    Egy szirmot halkan
    Leszakít,
    Mikor átrezeg
    Egy síró dallam
    Finom húrjain
    A zongorának;
    Mikor szívemben
    Harcokat vívnak
    Hatalmas fénnyel
    Hatalmas árnyak:
    Mikor a szó
    Mire se jó,
    Mikor szemem egy
    Ártatlan fényű
    Szempárba mélyed;
    Mikor álmodom
    S messzire elhagy
    A fájó élet;
    Mikor ujjongva
    Nevet a kék ég,
    S a szellő mégis
    Ezer zizegő
    Halott levélkét
    Takarít –
    Gyakorta érzek
    Olyan különös
    Kimondhatatlan
    Valamit.

    S akkor előttem
    Áll a nagy titok,
    Amelynek soha
    Nyomára jönni
    Nem birok:
    Miért nem szabad
    Azt a sejtelmes
    Suttogó halált,
    Letépett szirmot
    Szavakba szednem?
    Miért nem lehet
    Azt az örökös
    Borongó, ködös
    Szomorú álmot
    Papírra vetnem?
    Miért nem tudom
    Azt a pillantást
    Azt a sóhajtó,
    Méla akkordot,
    Mit a futó perc
    Szárnyára kapván
    Régen elhordott, –
    Megrögzíteni,
    S aztán őrizni
    Örökre, csendben?
    Az a sok síró
    Ábrándos érzés
    Miért nem ülhet
    Miért nem gyülhet
    Lelkem mélyére
    S nem tömörülhet
    Dalokká bennem?

    Vagy ha már róluk
    Dalt nem is zengek,
    Miért nem tudom
    Tudtokra adni
    Csupán azoknak,
    Kiket szeretek,
    S akik szeretnek?
    Nem mondom: szóval,
    Csak egy mélységes
    Szempillantással,
    Egy fénylő könnyel,
    Egy sóhajtással, –
    S csupán ők tudnák,
    Hogy mit jelent
    Ez a rejtélyes
    Titkos beszéd…
    Így volna édes,
    Így volna szent,
    Így volna szép!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia