https://verskucko.com

Címke: zene

  • John Lennon – Idézet

    „Isten azért teremtette a zenét,
    hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni.”

    Forrás: John Lennon – idézet

    t

  • Benczes Sándor Gábor – Az öreg gitáros

    …az utcán süvít a fagyos szél…

    Öreg zenész ül a sarokban,
    Rongyruhában, sápatag arccal,
    Kezében kopott gitár, halkan
    Pengeti, a füstben elül a réveteg hang.

    S az öreg belecsap a húrba,
    Rezeg a hang, s száll, száll magasan,
    Dörögve száll, s vált most halk mollba,
    A hang lágyan lebeg, s unt szívekbe utat keres.

    …az utcán dermesztő, hideg tél…

    A rongyos zenész vaksi szeme
    Messzi múltba néz, ifjú férfit,
    Délceg bajnokot lát, vén keze
    Újból a húrba mar, s a dal száll, tovább mesél.

    Most gyönyörű nőt lát, szerelmet,
    Majd dúrba vált a hang, a harag
    Hangjai ezek, s az életet
    Átkozzák reszkető ujjai, sír a gitár.

    …az utcán csak hó, és sóhaj száll…

    Csontkeze, mely egykor lányt ölelt
    Mára csak dróthúrokat penget,
    S a kocsma füstje mesével telt,
    Mindenki csitt! fejét leszegve meredten néz.

    És mesél, és regél, hallga csak,
    S a színes történetek szállnak,
    A szürke szíveket a vén vak
    Még egyszer, tán utoljára színesre festi.

    …az utcán vágtat a fagyhalál…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Takaró Mihály: Szó-szimfónia

    Egyetlen szavad
    tüzénél
    melengetem
    árva szívem:

    S bódultan,
    mélázva
    hallgatom
    egyszavas

    Szó-szimfóniád!
    megtelek vele,
    mint mélyen zengő

    hegedűhanggal a
    koncertterem, s e
    szó a szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine – Holdfény

    Különös táj a lelked: nagy csapat
    álarcos vendég jár táncolva benne;
    lantot vernek, de köntösük alatt
    a bolond szív mintha szomorú lenne.

    Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
    életművészet! Ámor győztes üdve!
    De nem hiszik, amit a száj dalol,
    s a holdfény beleragyog énekükbe,

    a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
    melyben álom száll a madárra halkan,
    s vadul felsírnak a szökőkutak,
    a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

    Forrás: Lélektől lélekig
    (Szabó Lőrinc fordítása)

  • Johann Wolfgang Goethe – Megbékülés

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít,
    sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged?
    Hol a múlt, s amit túlgyors szárnya elvitt?
    A legszebb is hiába volt a részed!
    Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét;
    az érzékekből hogy illan a dús lét!

    De zene zendül, angyalszárnyalással,
    hangját millió hangba szövi bennünk,
    hogy az embert áthassa mély varázzsal,
    s örök szépséggel túlcsordítsa lelkünk:
    szemünk nedves lesz, s felsőbb vágyban érzi,
    hogy kincs a hang s a könny, isteni, égi.

    És könnyül a szív, és hamar belátja,
    hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni:
    a túlgazdag ajándékot a hála
    vele szeretné önként viszonozni.
    Így boldogít – bár soha ki ne hűlne! –
    a zene s a szerelem iker üdve!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István – Ha égek, elégek

    Bach Esz-dur szvit triójára

    Ne szólj, ne közelíts!
    Nem hó hull, tűz esik.
    Elfúlok,
    meggyúlok,
    fölgyújtnak szemeid.

    Ha szó, majd elakad,
    ha hó, majd elapad,
    elhulló,
    lehulló
    csillag a derekad.

    Oly jó, hogy újra vagy.
    Forró
    szavaidtól
    kigyullad a nap.
    Hajnal, hajnalj!
    És soha el ne hagyj!

    Ha hó volt, leesett.
    Ha szó, a közeled.
    Ha égek,
    elégek,
    éljek:
    nézzem a szemed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István – Ha égek, elégek

    Bach Esz-dur szvit triójára

    Ne szólj, ne közelíts!
    Nem hó hull, tűz esik.
    Elfúlok,
    meggyúlok,
    fölgyújtnak szemeid.

    Ha szó, majd elakad,
    ha hó, majd elapad,
    elhulló,
    lehulló
    csillag a derekad.

    Oly jó, hogy újra vagy.
    Forró
    szavaidtól
    kigyullad a nap.
    Hajnal, hajnalj!
    És soha el ne hagyj!

    Ha hó volt, leesett.
    Ha szó, a közeled.
    Ha égek,
    elégek,
    éljek:
    nézzem a szemed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Esti harmónia

    Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva
    ontja minden virág a szent tömjénszagot;
    járják az est legét a hangok s illatok;
    valcer bús dallama, epedés kába sodra!

    Ontja minden virág a szent tömjénszagot;
    felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna;
    valcer bús dallama, epedés kába sodra!
    Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt.

    Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna,
    gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot!
    Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt;
    alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…

    Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot,
    gyűjti a csillogó múlt romjait halomba!
    Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…
    Emléked mint arany szentségtartó ragyog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • P. Pálffy Julianna: Az én dalom

    Másnak –
    csak egy templom,
    tengernyi kő és üveg.
    Nekem –
    a beszédes csendben
    lehajtott fejek,
    halk imaszó és
    szerelemért könyörgő,
    összekulcsolt kezek.

    Hűvös termeiben
    gyertyalángok játszanak,
    fényük reményt ébreszt,
    jeget, páncélt olvasztanak.
    A templom két tornya
    fenséges, szilárdan áll,
    falai közé, be-beszökdös
    egy eltévedt napsugár,
    hogy szétszórja fényét,
    a színpompás rozettán.

    Hallod a zenét?
    Egyszer – régen –
    zsivajos vásárnapon,
    gyönyörű muzsika
    lágy hangjai között,
    a templom falai közé,
    szerelem költözött.

    Ott élt a torony őre,
    ki rút volt és nyomorék,
    nem hihette senki,
    hogy a szívében,
    mély szeretet lángja ég.
    (Ó, ha hallanád,
    mily fájdalmas
    gyönyörűn énekli
    – a Szerelem dalát!)

    Szemében nincs fény,
    bicegve jár, púpot
    hord a hátán, de lelke
    ép, megérintette egy
    csodaszép cigánylány,
    – ki táncával varázsolt –
    aki látta, nem volt
    se élő, se holt, a
    férfiszívekbe, égő
    vágyakat korbácsolt.

    A történet szomorú,
    hiszen a lány halott,
    az élet mocskos
    színpadán megbukott,
    megölték szennyes
    férfikezek, melyek
    hozzá, soha nem érhettek,
    hiába szeretett tiszta
    szívvel, bűnnel sározták,
    mert titokban imádták,
    tiltott szenvedéllyel.

    Meghalt vele a rút is,
    összetörte a bánat,
    ráborult a törékeny testre,
    a kis cigánylányban
    a szépséget szerette,
    féltette és óvta,
    nélküle nem élhetett,
    a Halál, megváltotta.

    Nincsenek kínjai,
    nem csúfolják többé,
    emlékét írás őrzi,
    dala halhatatlan,
    örökkön-örökké.

    Mikor hallom a muzsikát,
    az én szívem is fájdalom
    járja át,
    az a Dal, az én dalom,
    bennem él, s amíg élek –
    dúdolom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Zene

    Az ember, amíg fiatal, erős,
    Úgy véli, hogy egész nagy zenekar
    Van a szívében, kürtök és dobok,
    Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák
    És mind az élet örömét, a szépség,
    A jóság és igazság himnuszát
    Ujjongják viharozva és vidáman.

    Nem veszi észre, hogy a jó zenészek
    Lassacskán szépen elhallgatnak és
    Elszöknek egyenkint egy más vidékre.
    Nem veszi észre, hogy fekete posztó
    Jön a dobokra és hogy elrekednek
    A trombiták s a száguldó ütem
    Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon

    Magában áll az utolsó zenész
    S tört hangszerén egy hang sír elhalón
    Mintegy segítségért kiáltva égre,
    Majd csak susog és elnémul örökre
    A bánat.

    Forrás: Lélektől lélekig